Helikon, 2007 (18. évfolyam, 471-494. szám)
2007-01-10 / 1. szám (471.)
HELIKON POMOGÁTS BÉLA Babérkoszorú a dunai népek színeivel Balogh Edgár a felvidéki Sarló mozgalmában érett politikai gondolkodóvá, és ez a mozgalom kezdeteitől fogva a közép-európai (ahogy maguk mondták: a „dunai”) népek összefogását szorgalmazta. 1931- ben a Budapestre látogató „sarlós” fiatalok arra készültek, hogy megkoszorúzzák Petőfi Sándor Duna-parti szobrát, és a magukkal hozott koszorút a „dunai népek”, magyarok, szlovákok, románok, szerbek nemzeti színeivel, valamint egy vörös színű szalaggal ékesítették (a vörös szín nemcsak a kommunisták, hanem például a szociáldemokrácia szimbóluma is volt). A rendőrség megakadályozta a koszorú elhelyezését, így az a Kerepesitemetőben Táncsics Mihály sírjára került, ott is jó helye volt. Ennek a kicsiny megemlékezésnek természetesen szimbolikus értelme volt, arra utalt, hogy a baloldali orientációt választó fiatal magyarok elkötelezettek a „dunai” népek egymásrautaltságának és összefogásának eszméje mellett, és szembefordulnak azokkal a nacionalista áramlatokkal, amelyek a 19. század közepe óta mind erőteljesebben határozták meg a kelet-közép-európai régió életét, többször is veszélybe sodorva az itt élő nemzetek önrendelkezését, mi több, puszta fennmaradását. Az bizonyára kevéssé lehet vitatott, hogy a térség történelmi szerencsétlenségeit mindig (1848-1849-ben, 1918-ban és 1945-1947-ben) az egymással versengő nemzeti uralmi aspirációk, a szüntelen hatalmi versengés és területszerző mohóság okozták, és ezzel az áldatlan politikai stratégiával szemben, amely a régióban élő nemzeteket, országokat először a szélsőjobboldali német, majd a szélsőbaloldali szovjet birodalomépítő terjeszkedésnek szolgáltatta ki, több mint indokolt lett volna a „dunai” népek egymásrautaltságának és közös érdekeinek felismerése nyomán egy kiegyezéses stratégiát és stratégiai összefogást választani. A régió belső vitáinak és küzdelmeinek következményeit először Hitler, majd Sztálin aknázta ki. A magyar politikai gondolkodás távlatosabb módon gondolkodó (a nagy nemzeti illúziókat elutasító) képviselői mindig is szorgalmazták a közép-európai összefogás, nemegyszer az itt élő nemzetek konföderációs szövetkezésének eszméjét, felismerve azt, hogy csupán ez a stratégia szavatolhatja a térség kisnemzeteinek függetlenségét és fejlődését. Még a negyvennyolcas forradalom előtt Wesselényi Miklós, akinek 1846-ban Lipcsében megjelent Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében című klasszikus okfejtése a cári orosz birodalom terjeszkedésében jelölte meg a közép-európai (mindenekelőtt a magyar-román) összefogás szükségességét, a szabadságharc bukása után pedig Kossuth Lajos méltán nevezetes „Duna-konföderációs” tervezetében és Teleki László politikai tevékenységében és írásaiban. Később Jászi Oszkár érvelt igen hatásosan a konföderáció gondolata mellett, illetve Ady Endre és Szabó Dezső támogatta a „dunai” kisnépek kiegyezésének ügyét. A két világháború közötti időszakban Bartók Béla, Németh László, Illyés Gyula és József Attila, az erdélyi népek összefogása mellett érvelő Kós Károly és Tamási Áron, a „közép-európai humanizmus” eszméjét kifejtő Apollo című kitűnő folyóirat tudós szerkesztője, Gál István, majd közvetlenül a második világháborút követő néhány szabadabb esztendőben az akkori (és későbbi) idők leginkább kiváló politikai stratégája, Bibó István adott hangot a „dunai” nemzetek megegyezését és összefogását hirdető gondolatnak. Mellettük a felvidéki Fábry Zoltán és természetesen Balogh Edgár, aki ennek a közép-európai stratégiának mindig hiteles és nagyhatású képviselője volt. A két világháború közötti időkben, midőn Balogh Edgár eszmei tájékozódása - először a Felvidéken, a Sarló mozgalmában, majd Erdélyben, a Korunk környezetében - kialakult, a közép-európai összefogás eszméjét mindenekelőtt a baloldali irányzatok képviselték (nemcsak a magyar, hanem a többi közép-európai társadalomban és közéletben is). Tehát a szociáldemokrácia, a polgári liberalizmus és radikalizmus (így Magyarországon a Szép Szó című folyóirat köre), a népi írói mozgalom néhány „ideológusa” és természetesen a nyilvánosan, mint Csehszlovákiában, vagy illegálisan, mint Magyarországon és Romániában tevékenykedő kommunista mozgalom. A „történelem csele” éppen abban volt, hogy amikor aztán a baloldal, illetve a kommunista pártok a térségben hatalomra jutottak, moszkvai utasításra, az összefogás és a szövetkezés stratégiája helyett (a „divide et impera” elvének megfelelően) a kisállaim elszigeteltséget és külön-külön érvényesített szovjet függőséget kellett választaniuk. Balogh Edgár nagyralátó, valójában „szocialista” vízióját így utasította el és tette illúzióvá a nagyhatalmi politika. Szomorú, hogy a kolozsvári gondolkodónak ezt csak igen későn sikerült felismernie. A fiatal magyar baloldal (mind Magyarországon, mind az utódállamokban) mindazonáltal fellépése idején igen nagy reményeket fűzött a regionális kiegyezés és összefogás terveihez. Valójában ezeknek a terveknek a segítségével kívánták közömbösíteni a mindenütt meglehetősen virulens nacionalizmusokat, elhárítani a harmincas évek közepétől már jól érzékelhető nagynémet terjeszkedést, és demokratizálni a térség államait. Számításaikból, legalábbis a kommunista eszme és párt hívei, mint amilyen Balogh Edgár is volt, és ez nem lehet meglepő, még így, utólag sem, kihagyták a Szovjetuniót, amelyet ők akkor és szinte életük végéig a kis nemzetek barátjának és pártfogójának hittek, és valójában a magyar kommunista baloldal igen sok híve csak az ötvenhatos magyar forradalom leverése után jött rá arra, hogy ez mekkora tévedés volt. Balogh Edgárnak azonban mindenképpen nagy eszmei és erkölcsi érdeme az, hogy mindig következetesen és megfontoltan képviselte a közép-európai kiegyezés és összefogás eszméit, a csehszlovák demokráciában éppúgy, mint a nagy-romániai félig demokratikus, félig diktatórikus rendszerben. Kolozsvár 1940-es visszatérése után az erősen nacionalista magyarországi közéletben éppúgy, mint az 1945 utáni, a Groza miniszterelnök nevéhez fűződő restaurációs időkben, sőt a sztálinista ihletésű, majd a Ceaușescu által meghatározott román zsarnokság évtizedeiben. A fiatal magyar baloldalnak Balogh Edgár (Nagy Imre rajza)