Helikon, 2007 (18. évfolyam, 471-494. szám)

2007-06-25 / 12. szám (482.)

» »»»»» Az ember veszélyben lehet mindég, bárhol. Sorsunk kockajáték. Az ember, mint a pille ide-oda liheg. Sorsjáték az élet. Valamivel ki kell tölteni az űrt. Valahol régen elkészült az ítélet.” Az ifjúság éhes madara elrepült fejünk felett. Az ég óntükörként fénylett. Felnéztünk és a sarkcsillagot kerestük. Megtaláltuk végül. Amigo, az élet egyetlen kérdés.” Mi válaszolunk, hittük. Már ennek is (hinnéd?) harminchárom éve. Tart a keresés. Kitart. Nem lehet vége. Elvesztettük egymást, várva döntő­ érvre, az a lobogás sasszemében még ég-e? 2005. január 23. Szeptemberi láz 1 A távon fél­időben visszavettem. Én voltam az? A végén el is hittem, hogy első vagyok. Egyszerű volt minden. Teljesen mindegy, tovább hogy csinálom. Levélként libben életem­­ az álom, s a sarkon túl már ott vár a halálom. Itt maradtam, végülis hazátlan, ebben az ázó legesleg hazámban, csodára vagy mélyütésre vártam. Mert kiütnek már rémálmok, hullafoltok, hiszen amit a jó isten elrontott, hogy hozhatnánk rendbe? Romló dolgok kerítnek be. A szegények szerelme múlik s a test se telt be még, az elme is elvillan anélkül, hogy betelne. Ó, ha legalább tudnám, mit kerestem, mondatok árnyékában, sörközökben, lányok szemében tűnve, elveszetten?­ ­ Vártam csak, várok, nem tudom mire. Azt se hogy meddig. Azt se hogy kire. Szólít igéző mennyei zene. Hát ennyi volt? Ezt mérték ki nekem? Sokallom? Unom? Keveselem? A Nagy Osztó kezében életem. Elvesznék még egy elrontott regényben. Ki tudja meddig maradhatok ébren? Süvít a szél a kopár vidéken. A világot se, magamat se értem. Háboroghatnék persze, de minek?! Az árnyék már a sarokban zizeg. Minden egész széttörten liheg, S az almáskertben várnak az istenek. 2005. szeptember 19. Hoel herceg megpróbálja kijózanítani Trisztánt ... Sebzett szív. Bánat herceg. Önmagadat megnyitván kútba hullottál, Trisztán! - szomorú Hoel herceg. - És a kút is te voltál. Szólott a régi nóta. Követted. Megbotoltál. Távolodott Izolda. Ó, ha veled lehetne!.. .Baktattál fel a hegyre. 0, ha még egyszer látnád. Csodára vártál, hegyre. És rád zuhant az este. Felszikrázott a teste. Megnyerheted a játszmát, árnyaiddal körötte? De azt se tudod hol van. Álmaidban? A holdban? Tétováz a sehol­ban? Bélpoklosként követted. Hogy együtt, kéz a kézben induljatok. Az éden ott bujkál az ölében. Meg sem ismer, nem érted?!? Mert elfelejtett téged. Semmi már meg nem menthet. Izolda férjével hál. Hátad megett a végzet!...! 2004. február 17. Andonisz Papadopoulosz rajza 5 HELIKON

Next