Helikon, 2007 (18. évfolyam, 471-494. szám)
2007-06-25 / 12. szám (482.)
» »»»»» Az ember veszélyben lehet mindég, bárhol. Sorsunk kockajáték. Az ember, mint a pille ide-oda liheg. Sorsjáték az élet. Valamivel ki kell tölteni az űrt. Valahol régen elkészült az ítélet.” Az ifjúság éhes madara elrepült fejünk felett. Az ég óntükörként fénylett. Felnéztünk és a sarkcsillagot kerestük. Megtaláltuk végül. Amigo, az élet egyetlen kérdés.” Mi válaszolunk, hittük. Már ennek is (hinnéd?) harminchárom éve. Tart a keresés. Kitart. Nem lehet vége. Elvesztettük egymást, várva döntő érvre, az a lobogás sasszemében még ég-e? 2005. január 23. Szeptemberi láz 1 A távon félidőben visszavettem. Én voltam az? A végén el is hittem, hogy első vagyok. Egyszerű volt minden. Teljesen mindegy, tovább hogy csinálom. Levélként libben életem az álom, s a sarkon túl már ott vár a halálom. Itt maradtam, végülis hazátlan, ebben az ázó legesleg hazámban, csodára vagy mélyütésre vártam. Mert kiütnek már rémálmok, hullafoltok, hiszen amit a jó isten elrontott, hogy hozhatnánk rendbe? Romló dolgok kerítnek be. A szegények szerelme múlik s a test se telt be még, az elme is elvillan anélkül, hogy betelne. Ó, ha legalább tudnám, mit kerestem, mondatok árnyékában, sörközökben, lányok szemében tűnve, elveszetten? Vártam csak, várok, nem tudom mire. Azt se hogy meddig. Azt se hogy kire. Szólít igéző mennyei zene. Hát ennyi volt? Ezt mérték ki nekem? Sokallom? Unom? Keveselem? A Nagy Osztó kezében életem. Elvesznék még egy elrontott regényben. Ki tudja meddig maradhatok ébren? Süvít a szél a kopár vidéken. A világot se, magamat se értem. Háboroghatnék persze, de minek?! Az árnyék már a sarokban zizeg. Minden egész széttörten liheg, S az almáskertben várnak az istenek. 2005. szeptember 19. Hoel herceg megpróbálja kijózanítani Trisztánt ... Sebzett szív. Bánat herceg. Önmagadat megnyitván kútba hullottál, Trisztán! - szomorú Hoel herceg. - És a kút is te voltál. Szólott a régi nóta. Követted. Megbotoltál. Távolodott Izolda. Ó, ha veled lehetne!.. .Baktattál fel a hegyre. 0, ha még egyszer látnád. Csodára vártál, hegyre. És rád zuhant az este. Felszikrázott a teste. Megnyerheted a játszmát, árnyaiddal körötte? De azt se tudod hol van. Álmaidban? A holdban? Tétováz a seholban? Bélpoklosként követted. Hogy együtt, kéz a kézben induljatok. Az éden ott bujkál az ölében. Meg sem ismer, nem érted?!? Mert elfelejtett téged. Semmi már meg nem menthet. Izolda férjével hál. Hátad megett a végzet!...! 2004. február 17. Andonisz Papadopoulosz rajza 5 HELIKON