Helikon, 2019 (30. évfolyam, 759-782. szám)
2019-01-10 / 1. szám (759.)
gat-európai turnék alatt, aztán mindent kicsempésztünk Magyarországra a forradalom — vagy puccs — előtt. És eljött rengeteg ismerős, barát, jó részük Nyugatra távozott, végül vagy visszaköltöztek, vagy legalább Magyarországig visszajöttek, mert nem ment a „kiszakítottságbanlét”. Apa meg nem akart Nyugatra menekülni, mindig azt mondta, hogy legfeljebb Budapest a nyugat alkonya, tovább semmiképpen. És a kommunista káoszból jöttünk egy másikba, amelyikről kiderült az évek alatt, hogy szinte csak nyelvében különbözött mindattól, amit megismertünk otthon. Elképesztő sötét verem volt a Kádár-rendszer, mégis sokan leegyszerűsítve csak a pokol tornácának tartották, még ma is él bizonyos fokig a kultusza, főleg a politikai armageddonban és a közvélemény egyik részében, de az értelmiség is képes meglépést okozni időnként. Emberileg meg hézagot vagy vákuumot teremtett számunkra az új helyzet, a zárt közösségi gyökerek felől nézve nem értettük a fővárosi kivagyiságot, a fölényeskedést, az ármánykodást, a fura hozzáállást az emberi kapcsolatokban, a mutyizást, a gőgöt... szóval jó kis idegenségélmény volt az első időszak. És a kötődés? Szentendrei házunk kvázi irodalmi múzeum, a falakon Márai Sándor-, Petelei István-, Kemény Zsigmond-, Tolnai Lajos-, Gyalui Farkas-, Bánffy Miklós-eredetik és kézírások, Cseh Gusztáv rézkarcolat-sorozatainak másolata (Jeles házak, Hatvan főember), régi könyvgyűjtemény, köztük az 1866-os Erdélyország története, de első kiadása Petőfi Sándor-, Szabó Dezső-, Krúdy- és Márai-kötetek is, a teljes Erdélyi Helikon... Itt élek ott, képzavarral fogalmazva. - Fel tudod idézni, milyen elképzelésekkel indultál egyetemre? Hogyan kerültél kapcsolatba az irodalomtörténettel, majd a szerkesztői munkával? - A Szent István Gimnáziumba kerültem először, ahol tanárom volt irodalomból minden idők legjobb magyartanára, Schlett Istvánná. Ő kapacitást külön feladatokra, OKTV-re küldött, Márait olvastatott velem meg Petelei Istvánt (17 voltam!), folyamatosan tesztelt (kiderült, hogy Erdélyben sokkal többet tanultunk irodalomról, történelemről, mint a pestiek, vagy csak többet tudtunk, mert ebben nevelkedtünk) és számonkért. Szerintem volt valami terve velem, de aztán sulit váltottam (zenekar, hosszú haj, lázadás, miegyéb miatt), másutt érettségiztem le, végül felvételiztem történelemből és magyarból. Az ELTE-n kiestem, így kerültem a szegedi egyetemre. Ami sok mindenre megtanított, és még több mindenre nem, igazából már akkor főleg az érdekelt, hogy mit miért hallgattak el, vagy mi volt „lólábas”? A tanítás nem fogott meg, egyetem után MTA-ösztöndíjas lettem, majd PhD-s, aztán belecsöppentem a kiadói világba, de a kutatásokat soha nem adtam fel, jelenleg is MMA-ösztöndíjasként kutatok. És a téma mindig ugyanaz: Erdély 1900 és 1944 közötti története, persze kitekintéssel a Kárpát-medencére. Első teljes kiadások is összekapcsolódnak a neveddel (Mindszenty József, Márai Sándor). A szó közvetlen értelmében is kutató vagy, megtalálsz szövegeket, szöveghelyeket, dossziékat... Melyik volt a legemlékezetesebb élmény ezek közül? - Mindszenty részben kiadva, részben kutatás alatt, vagyis várható, hogy újabb kiadatlan szövegek látnak napvilágot, melyek segítik az objektív képet, hiszen vádolták őt is mindenfélével, többek között antiszemitizmussal, főleg a baloldal korifeusai, de az 1947-es veszprémi jegyzékek egyértelműek. Csak ezt kevese bbe)n tudják. Az a baj amúgy, hogy sokan sémákban látják a történelmet, ismerek kiadóvezetőket, irodalmárokat, akik, bár történelmi tudásuk hiányos e téren, kapásból horthyznak, fasisztáznak a két világháború közti időszak személyeire, bármilyen tematikus kiadványról vagy tervről legyen szó. Van, aki kijelenti, hogy a magyar kultúrtörténet baloldali és liberális gyökerű. Ez butaság, tudatlanságról vagy szándékos félrevezetésről árulkodik, nem is értem, milyen alapon lehet ilyesmit vagy akár az ellentétét kijelenteni. Magyarországon szinte mindennek két olvasata van, nemcsak Wassnak, Nyirőnek, Herczegnek, Tormaynak, hanem a korszak politikusainak is, Apponyinak, Bethlennek, Klebelsbergnek, Károlyinak, miközben jól érzékelhetően kettős mérce működik a Tanácsköztársaság, Kun Béla vagy az őszirózsás forradalom kapcsán, vagy Gavrilo Princip vonatkozásában. És hamis vagy illuzórikus képek élnek Erdélyről, Felvidékről, Kárpátaljáról, a régiók helytörténetéről, elhallgatják Benes vagy Bratianu magyargyűlöletét, hazugsággyárát, miközben nincs két vagy több olvasat, egy igazság van, csak hát látni kéne, ki kéne mondani, ezekhez viszont csak egyetlen út vezet, az, amit a delikvens biztosan megírt. És hát nagy a fal, amit a kommunizmus felhúzott az Elbától Keletre, a sok évtizedes hazudozás, elhallgatás, generációs mérgezés és félretájékoztatás, idő kell a tisztánlátáshoz, úgy tűnik. Az nem szempont- és érvrendszer, hogy a monarchia rossz volt, a forradalom jó, a Horthy-rendszer reakciós, a szocializmus pedig jó, kivéve Rákosit: ez mégsem népmese, lássuk be. Márai ugyanennek az áldozata: balos, jobbos, népies, harmadik utas, lektűr vagy sem? Be akarták szervezni, elmenekült, ezért kitörölték a nevét. Színpadi szerzőként közben akkora sztár volt, hogy a Kaland jogdíjaiból lakást vásárolt Budán. 1946 februárjában az elvtársak 3300 művet vettek fel tiltólistára, szerzőstül, tokkal-vonóval... Márai kapcsán (is) a korábban ismeretlen művek közelebb visznek a valós képhez, apolitikusságához ki kéne adni a Candidus álnéven írt publicisztikáját például (1957 és 1967 közötti), ami már zömmel megvan, mégsem jelent meg, levelezése szintén kiadatlan, pedig tudom, mi van benne. De ma már más a hagyományőrzés, az értékmentés, egyáltalán a kiadói világ a kis hazában: objektív sajtó nincs, a kritika megszűnt, nyomasztó ostoba bulvár a közélet. A könyvkiadás is kellően elbulvárosodott: a 30-as években volt már ilyen, amikor a Tolnai Világlapja tarolt. Tolnai Simon bevallotta, hogy a legbutább újságírójára bízza a lapot, mert az ő érdeklődése az olvasók 90%-ának érdeklődését lefedi; persze adott ki komoly műveket is, művelődéstörténetet, irodalmat, csak hát az arányok... De visszatérve: emlékezetes Kós Károly 1917-es kiadványának előbányászása, önéletrajzi írása, Apponyi Albert emlékirata, régebbről a Németh László-, a Gyurkovics Tibor-, a Makkai Sándor-életmű, Tamási kiadatlanja, Vasas Samu munkássága, mostanság a Zichy-kézirat, a Nopcsa-sztori. - Mintha központi kérdés lenne munkásságodban az igazság felderítése, az elhallgattatott írók szerepbe hozása, s persze a hagyatékápolás. Egyetértesz azzal, hogy munkád egyfajta misszió, társadalmi szerepvállalás? - Valószínűleg így van, bár ezt soha nem fogalmaztam meg, de meg lehet közelíteni így is a kérdést, lehet, ez a motorja az egésznek. Anno már a hetedikes általános iskolai történelemkönyvben (Kolozsváron) sem értettem, hogy a magyar középkor a mohácsi vészig hogyan fér bele másfél oldalba, vagy az, hogy a vandál hunok leverték az Erdélyben virágzó dák kultúrát... ezt gyerekfejjel sem vettem be, annyira abszurd dráma. Aztán később, már az egyetemen jöttem rá, hogy van ezernyi ködös téma, gyanússá vált például, hogy Illyés Gyuláról soha senki nem írt valós kritikát, csak dicséretet (pedig komoly stiláris gondjai voltak), ami nonszensz... de ez csak egy a rengeteg példából, amit felhozhatnék. És akkor ott vannak a tiltott művek a szocializmus idejéből, az írók, akiknek bizonyos írásait kiadták, másokat nem, miért cenzúrázták, mit cenzúráztak, ha cenzúrázva kiadták és belement a szerző, akkor „társutas”, jelentős” vagy sem, hogyan kozmetikázták a történelmet? A sokezres otthoni könyvtárunk szerzőiről, műveiről nem tanítottak semmit, akkor kik ők?, tettem fel a kérdést kamaszfejjel. Miért kéne Köpeczit olvasnom Erdély története kapcsán Szilágyi Sándor helyett? És jöttek a csontvázak, én meg kerestem a megfelelő kulcsot a szekrényekhez... Csak halkan jegyzem meg, nemzetközi fronton ugyanez a helyzet, csak keveset tudunk róluk. Két szélsőséges példa: az ír politikai katolicizmus miért tabutéma, vagy a KGB iratait miért az amerikai Hoover Intézetben őrzik? - Vannak ezen a pályán kényszerválasztások? - Biztosan több, mint amivel én találkoztam, bár mondanom sem kell, van, amit nem hozok nyilvánosságra, legalábbis a jelen állapotban, hanem adalékként használom az adott kérdéskörben (Reményik Sándor román szerelme, az ’56-os írószövetségi lista aláírói, akik elítélték a felkelést, besúgók, Móricz portá a folytatás a 4. oldalon 2019/1. SZÁM - JANUÁR 10. 3