A Hét, 1890. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)

1890-01-12 / 2. szám

28 Bocsánat, hölgyeim! Hogy félreértés Ebből ne váljék, még inkább ne sértés, Kimondom mindjárt: nem finom, nemes Delnők s urak lovasjátéka ez, Nagyúri czirkusz, a hol egybeforr A halvány kékvér s a piros bibor, Hol rang és pompa bájjal fog kezet, Minőt Makart Hans Bécsben rendezett. Nem! Ezt a Sátán, a pokol királya Rendelte meg. Időnként megkívánja, S gyönyörködik, efélét hogyha lát. Magával hozza fényes udvarát, Mert ő kegyelme még mindig nagy úr. (Mondják, tud is már kissé magyarul) Ámbár hatalma csökkent, annyi tény, Mióta hódít erkölcs és erény. Fantáziával s ízléssel teli. A színjátékot ő is kedveli, S drámát a földön bőviben talál. Főrendezője Mors úr, a halál, Többek között kedvencz bohózata A jól kitervelt s eljátszott csata. Ám hogyha más nincs, a testvéri béke — Mint mostanság — szintén gyönyörűsége. De csitt! Kezdődik! Már mind összegyűltek A monstrumok s egy bércz-oromra ültek. Innen belátják, bár az éj setét, A szép caroussel hosszú menetét. Elől boszorkák és ezek mögött Erkélyszerűn a kisebb ördögök. A dísz­páholyban maga Lucifer Mint legfőbb néző. S felhangzik a jel. Súgó lyukából a halál kikéi S tizenkettőt ver. Megborzad az éj Oly rémítőt dobban a néma föld. A kormos légben valami süvölt, Remegve mozdúl valamennyi rög, S mint a nyitott száj, minden rés hörög. Vulkánná lesz a síkság... ropog és Halottat vet ki. Pompás rendezés! Hajrá! Vágtatnak csontváz-paripák. Izzó nyeregben férjek és apák, Kik a családnak egy rossz falatot Nem bírtak adni. A halál adott kezükbe pisztolyt, mert ő nem siket. Nyomukban gyászos asszonyok, kiket Megölt az ínség, vagy — ki tudja — tán Egy kis bánkódás a halott után. Car o­u­s­­­e 1. (Felolvastatott a Petőfi-Társaság nagygyűlésén jan. 6-án. Most kik rohannak? Sápadt képű nők, Olcsó gyönyör s gyalázat nyomta fők. Ártatlanoknak jöttek a világra, De hát­­ rátiprunk eldobott virágra.­­• Lett volna kéz, mely őket fölemelte, Ragyogtak volna, mint Diána melle. De nem volt kéz, nem izgalmas kebel. A­hol lerogytak, ott pusztultak el. Halld! Csatakürt szól... a dob is pereg. No már ez aztán czifra hadsereg. Tüzes csikókon — egynek sincs feje — Vállas legénység. Nem rég ideje. Hogy mint az áldás, úgy hullott a bomba. Szegények, ettől omlottak halomba. De győztek. S büszkén hordja mind sebét, Mert az nap ízlett — egy magas ebéd. Nyomukban sűrű, bánatos tömegben Lágy szívű nők kevert csoportja lebben, Agg, ősz anyák és ifjú özvegyek. Nagy gyöngeség volt, nem birkózni meg A fájdalommal annak idején. Legyen kitartó, edzett a szegény. Korán elhervadt szép menyasszonyok Zárják a sort. Be kár, hogy mind zokog. De most — no most jön! Ez jobb mint a másik! Babéros fejjel mankón nyargalászik Egy mélakóros, desperát csapat. Babérjuk száraz, ámde szárazabb Az a kenyér, melylyel zsebek tele. Emlékűl vitték sirgödrükbe le. Úgy gondolom, poéták a szegények. (Reviczky nem volt köztük, hála égnek!) Hát az mi zaj, hogy nincsen szere-száma? Mint vándor darvak búcsúzó siráma Olyas hallatszik, a holott elszállnak. Ah! gyermekek! Eladva a halálnak, Bűnben foganva, szégyenben születve, Bölcső helyett utczák porába vetve, Ittas nyomor elzüllött sarjadéki. Kikből kirothadt minden, a mi égi! És így vonul csoport után csoport, Csontlábaik a temetői port Felhővé túrják, hogy gyönyörbe kábúl S tapsol a Sátán bűvös páholyábúl, És minden ördög üdvözlőt rival. Aztán vihar kél, mely villámival Szétperzseli e forgó csőcseléket, S­alámennydörgi sírjaikba őket. Ábrányi Emil.

Next