A Hét, 1890. július-december (1. évfolyam, 27-52. szám)
1890-11-02 / 44. szám
■MT '' I "T1*"'-------- -•HBHMPRMHMVIWNHMBHHRflRPHNHMHMH!------ 274 e tekintélyükön, szó nélkül felöltjük gyászruhánkat és viszszük a koszorút a temetőbe. Mert az időnk olyan rövid és a teendőnk olyan sok, hogy mértéket és rendet kell tartani mindenben. És a mi eszünk és szívünk olyan csodálatosan fegyelmezett, hogy teljesen alárendeli magát a megállapított életrendnek. Hat napig dolgozunk, egy napig pihenünk, háromszázhatvannégy a mienk, egy azoké, akik nincsenek többé. Ezt az egy napot megadjuk nekik becsülettel. Nem erőltetett a gyászunk e conventionális gyászünnepen és a könyek, melyeket ontunk, nem krokodilkönyek. Mert e napon nemcsak a halottak emléke éled föl bennünk, hanem a halál gondolata is és az a tudat, hogy nemsokára mi is fekszünk e hideg, nyirkos föld alatt, szomorú. Éjféli tizenkét óráig égnek a gyertyák a sírokon, borong az élet a holtak világában. Éjfél után ismét ráborul a feledékenység takarója a sírokra és az ember ismét elvegyül az életharczba. Mert a következő nap már feketére van jelölve a kalendáriumban és az életünk sietős. Kóbor Tamás: Halál. Mikor két kéjjel pazarolja Az élet rám az üdvöket, Napfény mosolyg, rózsák ragyognak, Ajkam csókol, sgivem sgeret, Nincs mit kívánnék, mire várnék: Egyszerre csak sgivem megáll, Megérint egy kísértő árnyék, Hideg kezével a halál. Agyamba vág, s minden igémben Végig dermeszt a gondolat: Éltem csak árny, mely tova lebben, Tűnő hab, mely nyomot se hagy; Ag ajk, mely csókol, sgem, mely lángol, A sgiv, mely kéjt és kint visel, Mely eget-földet bevilágol, A sgellem, nyom nélkül vesz el. Elpusztul visszafoghatatlan Örökre, végkép, teljesen, A világból, a mi én voltam, . Csak egy maroknyi por lesgen, Mint templom, melyet odahagytak A megtagadott istenek, S helyén az egykor sgent falaknak Most porló kövek fekszenek. Mz egyetlen théma. Irta : JUSTH ZSIGMOND. A márcziusi este lágy futalmai átjártak a lybiai sivatag szélén, a nagy pyramisok alatt fekvő szálloda minden zege-zugát. Még mintha itt is — az örök nyár honában — tavaszra ébredett volna a világ. Az épület előcsarnokában a szálloda zenekara ma este játszta el ez évadban századszor Braga «Serenade»-ját. A szerecsen s arab szolgák fehér patyolat ruháikban nesztelenül suhantak végig a folyosókon. A vendégek páronként jöttek ki a nagy ebédlőből s lustán, fáradtan özönlötték el az előcsarnok és termek kereveteit. Mindnyáját ellankasztotta a már három napja folyton fütyülő sámám, amely csak ma, az esti órákban szűnt meg. Az egyik magánteremben még ebédnél voltak. A cairoi nemzetközi elegáns társaság néhány tagja ebédelt itt, kik pár hétre jöttek ki a Mena House-be mulatni. A forró ájert a nők ruháiról áradó illatok még kábítóbbá tették. A pezsgő habzott... a férfiak szemei csillogtak, valamennyien suttogtak és majd mind a szerelemről beszélt. Csak néhány mellékalak hallgatott a láthatáron : pár férj és egy garde-des-dames. Az asztalfőn egy piciny, halvány angol nő ült (ez adta az ebédet), vérszegény, sápadt, ideges mozgású, fáradtnak látszó asszonyka. Haja aranybarna fürtökben övezte fejét, testén halaványsárga ruha, a mely még sápadtabbá, még fehérebbé tette visszfénye által. Néha szemöldeit felhúzta, majd sötétszürke szemeivel bánatosan, bágyadtan tekintett maga elé s egy veres szegfű szirmait harapdálva, hallgatta azt, a mit a szomszédja suttogott most neki. — Azt mondja, abba, a mit adunk, kell boldogságunkat helyeznünk. Abba-e? — kérdte szomorúan. — Hisz én nekem semmim sincs s így boldog sem lehetek soha. — A lelke semmi? — Lelkem én nekem nincs. Miért lenne épen nekem? — susogta s még szomorúbb arczczal egy pohár pezsgőt hajtott le. Lady Hoggarth volt, Cairo hírhedt angol szépsége. A «flirting lady-k» typusának (ezt a kifejezést az asztal túloldalán ülő orosz festő találta ki) királynője. Az, ki úgy hozzásimul, s oly komoly dolgokat súg fülébe, egy osztrák, Schleinitz herczeg. Özvegy ember, ki fiatal feleségét gyászolja s búfelejtésül jött ide. Búfelejtésből udvarol — szomorúan. Mint ahogy Bourget szokta mondani. — A lelkem! — búgta lady Hoggarth s mereven maga elé bámult — mondja, hisz a lélekvándorlásban ? — Katholikus vagyok. — No igen, tudom. Engem is megkereszteltek, de azért mégis csak buddhista lettem .. . — De nem gyakorolja vallását, most is beefsteak-et eszik — harsogta egy fiatal angol, a másik szomszédja. ■— Stanhope hallgasson, maga úgy sem érti meg azt, amit a herczeggel beszélünk, azért jobb ha hallgat — fedte lady Hoggarth tréfálkozva, de azért elég éles hangon s aztán megint az osztrákhoz fordult. — Hallja grófné, hogy bánnak itt velem ? S ezért jöttem idáig! — hahotázott Stanhope s a fiatal vadászkutyákra emlékeztető óriási mozdulatokkal ágált. — Ah, édes Stanhope ! Szegény Stanhope. Hogy sajnálom . . . igazán nagyon sajnálom — susogta Weilendorn grófné, az«Ádám» mamája, mint ahogy őt Egyptomban nevezték. Nos igen, az Ádám mamája. Inczédy László.