A Hét, 1896. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1896-05-17 / 20. szám
325 olyan nagy sor, de húsz krajczárral többet költeni egy vacsorára, ez már nem hozzánk való. Nem hagyjuk magunkat becsapni. Hát mióta tudunk olyan nagyon jól számolni, mióta garasoskodunk ? A kiállítás tetszik, mohón lessük mindazt a hírt, melylyel megdicsérnek bennünket. Nagyszerű, pompás minden, a sétáló helyek, a korzó, a virágágyak, a pavillonok. Azt is megengedjük, hogy temérdek költségbe került, de hogy a vacsoránk húsz krajczárral többe kerüljön, avval már nem tudunk megbarátkozni. Elköltünk mi vacsorára száz forintot is, de azután három hétig szalonnát vacsorázunk meg keserű túrót. Hát most a keserű túrós saison járja, inkább, mint hogy azt a pár krajczár többletet megadjuk. Azok a riporter urak pedig, akik azokat a rémhíreket terjesztették, nem jó szolgálatot tettek a kiállításnak. A fizetőpinczérekre jó vigyázni, de azért még koplalni nem muszáj. * * * ! A Röntgen-sugarakról azt a hírt terjesztik a tudósok, hogy ha a koponyára irányítják, a haj kihull utánuk. Ahár értjük. A tudós urak így akarják magukról elhárítani az áruló sugarakat, nehogy a koponyájukba nézzen valaki. IRODALOM. „A költő joga.“ Nem éppen csak millenáris alkalomkor, de azért elég ritkán büszkélkedhetik a Petőfi-társaság üléssel, melyen a költők királya, Magyarország egyetlen olvasott írója elnököl. Csak a sansculotteok róhatják azt Jókai Mór hibájául. Elvégre a havi ülések csöndes programmja lemorzsolódik a Bartók Lajos vezetése alatt is, azonkívül — legyünk őszinték — az irodalmi társaságok nyilvános felolvasásai ma már inkább társadalmi, mint irodalmi jelentőségűek. A közönség egy része, jobbára a szegényebb középosztály hölgyei, megszokta, hogy havonként kétszer az akadémia kis termében találkozzék, a gimnazisták, akik még nem tudják, hogy a hálószobában senki sem nagy ember, áhitatosan bökik egymást oldalba, i, az ott Wargha Gyula is ezzel ki van merítve a felolvasó ülés hivatása. Csak természetesnek találom, ha Jókai Mór, aki ma is még két kézzel írja a regényeit, s nap-nap után kiveszi az ülésezésből nyűgös részét a parlamentben, ezenkívül négy-öt pénzintézet felügyelő-bizottsági üléseinek lelkiismeretes és pontos tagja, éppen csak a nagy ünnepek napján látogat el a szegény Petőfi-társasághoz, hadd legyen ünnepe a kis gimnazistának s hallgassa a Jókai Mór élő szavát. Tessék meghinni, nem csekélység ez, érdemes érte oda ülni a Petőfi-társaság asztalához. Nem is olyan régen — ezer bocsánat, elfeledtem, hogy én is kis öreg vagyok — tehát régen, nagyon régen, vagy tizenöt esztendővel ezelőtt magam is ott ültem a gimnazisták között s éretlen szemem rajt függött a Jókai Mór galambősz fején — a gimnazista még nem tudja, hogy a költők királya parókát visel — és hallgattam a bűvös szavakat, melyek plasztikusan gördültek ki a nagy ember arany száján s ahogy hallottam, úgy a szivembe vésődött az is, a mit mondott, az is, a mit hozzá gondoltam. A Jókai tágabb hazájáról beszélt, oly időben, mikor ez a szólás rá nézve kellemetlenül népszerű volt s hivatkozott arra, hogy volt neki szűkebb hazája is, a Neigebeiban. Istenem, hogy hatott reám az a felolvasás! Hogy meggyőzött mindenik szava! Megnyilatkozás volt ez az én fiatal szivemnek s ma is megtalálom magamban a nyomát, azt hiszem legalább, hogy a Jókai felolvasását ha nem hallgatom, nem volnék ma is ez a rendületlen hive a közös vámterületnek, a ki vagyok. Pedig olvastam annak előtte a tágabb hazáról szóló viczlapbeli kommentárokat s az én gimnazista republikánus érzületem teljesen ellene fordult a tágabb hazának s dicsőséges fölfedezőjének. Minő csodás hatása is van a Jókai Mór élő szavának. A meséi bűvös fonala is behálózza a lelket s elvezeti tündérországba, de a közvetetlen megszólalása a mesét is valóvá varázsolja. Azóta szeretem Jókait igazán, hogy először hallottam a hangját s most, hogy a nyomdafesték belém oltotta a közvetetlen tudatot, hogy nem muszáj éppen nagy embernek lennie, akinek neve könyv czímlapján ékeskedik, félő tisztelettel megóvtam a lelkemben a Jókai elvitathatatlan nagyságának a tudatát. Ha az imprimatur is oly ritka volna, mint a pro litteris et artibus, a Jókai regényeit akkor is kinyomatnák. Fölelevenednek az én gimnazista impresszióim, midőn újból, meg újból elolvasom azt az aranyos beszédet, melylyel Jókai a Petőfi-társaság millenáris ülését megnyitotta. Oly szép az a beszéd! Olyan súlyos! Olyan tartalmas, hogy amit egyik részében mond, alig fér meg a másik része tartalmával. S kérdem magamtól: ha most is gimnazista volnál, mennyire becsülnéd azok után, miket Jókai mondott, a mai irodalmat ? Mert abból, amit a díszterem karzatán szorongva hallok, megérteném s elhinném a következőket : A magyar irodalom csak volt, de már nincsen. Meghalt Arany Jánossal, elesett Petőfivel s elnémult Kölcseyvel. Maradt egy siratója: Jókai Mór. A kik ma tollat forgatnak, mind csak a Lantos Sebestyén ellentét kortársának, Georgius Sirmiensisnek a dicstelen másai, kinek írásaiban »piszkos minden királyi bibor, papi palást, asszonyköntös, királyok kísérője, kegyencze a főuraknak . . .« Dőzsöl, duzlalkodik, ferdít és rágalmaz. Mert a mai kor a realistáké. A realizmus az abszolút erkölcstelenséget hirdeti s csak a gyomrának fél. A realizmus hazugság, mert fikcziókat prédikál. Életfelfogása úgy viszonylik az igazihoz, mint a rendőri hírrovat a históriához. Detronizálta a fantáziát, mely divinál, de nem detektiveskedik, keresi az igazságot, de nem gyanúsít; hódít, de nem lop. Milyen súlyosan hullanak a fiatal agyba ezek a művésziesen kihegyezett antitézisek! A Jókai elégikus hangján zendülve, a haza ezeréves fennállásának ünnepén mondatván el, egy irodalmi társaság ünnepi megnyitójában, mikor hosszú, rohamos fejlődéssel dicsekedünk, s mikor nemzetiszin kárpitot vonunk a fejlődésünk tátongóbb hézagaira is, Magyarország legnagyobb élő írója siratja a kimúlt Lantosokat s kitagadja az irodalomból a jelent. S milyen igaz mindaz, amit mond! Az Alkotmánytól kezdve a Hazánkig, a Keresztény Magyarországtól az Irodalmi Szemléig minden névtelen kis czikkecske ugyanezt zengi. A Jókai Mór ítélete megadja a szankcziót e névtelen czikkeknek, kiknek írói most már maguk is elhiszik, hogy nem a kukaczos ambiczió, az antiszemitaság, vagy az agrárpolitika szegődtette őket a nemzeti eszme ágenseivé, hanem az Út, az Igazság és az Élet. S ki nem engedné át magát teljesen a Jókai édesbús panaszoskodásának, mikor az ideált siratja az elhatalmasodó fotográfiával szemben s a fantáziának létjogát vitatja. Édes istenem, ennyire jutottunk, hogy Jókai, kinek fantáziája gyönyörködtetett két nemzedéket, most bizonygassa jogát az élethez? Beszédjének ez a pro domo iránya adja meg a különös súlyt annak, amit mond s hódítja részére a szép hölgyek sokaságát, meg a gimnazistákét ott fenn a karzaton.