A Hét, 1906. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)
1906-12-16 / 50. szám
hoz vergődhettek, melyet Petőfi ismert már az előző napokról. Az udvaron egy szurtos szolgáló üldögélt egy fa alatt. Látván belépni az idegeneket, közömbösen szólt oda : — Ő nagysága falura utazott. Eközben azonban Vályné megpillantotta a veranda egyik sarkába támasztva a Móricz ezüst fogantyus ismert botját és ebből reményt merítve, hogy hátha mégis itt van elrejtve, követelték a lakás felnyitását. Minden szobát bejártak, felkutattak, de hasztalan. — Mikor utazott el úrnője ? — kérdé Petőfi. — Lehet egy kis órája, hogy elmentek — felelte a leány. — Tehát más valakivel ment el. Kivel ment el ? — Jókai úrral. — És hová mentek ? A leány vállat vont, hogy nem tudja. Adtak neki tiz napi szabadságot és elmentek. Körülbelül igy is volt. A leány csak abban hazudott, hogy egy óra előtt mentek el. Nem voltak azok még tán két puskalövésnyire se akkor (amint az utólag kisült), látván a közelgőket a verandáról, úgy ahogy voltak, tüskén-bokron keresztül csörtetve futottak a veszedelem elől. Jókai a kalapját se ért rá megkeresni, egy házi sapkában menekült, ugyanabban, amit Róza készített neki. Jókayné hallván a történteket, megtört szívvel utazott haza leányával, sírva beszélvén el otthon a történteket. És ahogy három nap előtt ők nem voltak megelégedve a Károly eljárásával, ezúttal Károly úr tört ki keserűen, hogy az asszonyok semmit se tudnak jól elvégezni, hanem hiszen majd elbánik ő a fiúval. Augusztus 28-án nagy dérrel-durral újra nekiindult Pestnek. Ő is egyenesen Petőfihez fordult, de hiába tették tűvé érte a várost, nem találták meg Móriczot sehol, úgy hogy Károly végre is eredmény nélkül volt kénytelen visszatérni. Hazamenet azonban kiszállott Esztergomban, megtudni a vikáriustól, vett-e ki Laborfalvi Róza dispenzácziót ? A vikárius megmondta, hogy bizony kapott dispenzácziót Jókai Mórral való egybekeléshez már néhány nap előtt, és hogy Jókai reverzálist is adott a születendő gyermekek vallására nézve. Ez már aztán több volt a soknál. Erre már ez a példátlan jó ember is lelke mélyén fölháborodott. A haragos testvérhez hozzácsatlakozott a méltatlankodó kálvinista is. Másnap a következő levelet írván öcscsének, megnyomta a pennát úgy, mint életében még sohasem. »Hogy egy ilyen . . . nőért reverzálist adtál, értesültem, s hogy véreid elől bujkáltál, lapodat édesanyám visszaküldte, ezentúl nem kell többé, nem lesz okod előlünk rejtőzni«. Hogy pedig Móriczot meg nem találta Petőfi és Károly úr Pesten, annak az az alapos oka volt, mert amikor a svábhegyi villából menekült Petőfi és Eszter elől, meg sem állott szíve választottjával, csak Pilis Csabán. Gondolták, hogy ott lesznek a legjobban elrejtve. Onnan írtak Szigligetiéknek, hogy a még szükséges okmányokat szerezzék meg és küldjék gyorsan. Ami megtörténvén, hamarosan egybe is keltek ; násznagyuk a harangozó és az egyházfi volt — Jókai szerint. Egy pár nap múlva mint szenzáczió járta be az érdekes házasság híre a fővárost. Nagy meglepetés volt különösen Komáromban, ahová Petőfi írta meg a családnak az első hírt szeptember 6-áról keltezett levelében, úgy látszik, az anya tudakozódására. Levelét,amelyben sokkal durvábban és kegyetlenebből ír, mint egy anyának szabad volna a fiáról, azzal kezdi, hogy »a küldött egyet-mást szives köszönettel vettük«, ami mutatja, hogy Jókayné asszonyom jó falusi szokás szerint egy kis ízelítőt is küldött a szigeti kertekből, meg a komáromi baromfi-ólból, Juliska aszszonynak. Az említett egy pár köszönő szó után áttér a lényegre, hogy igenis »Laborfalvay Móricz« már hazaérkezett a nejével s ő (Petőfi) óhajtott volna is vele találkozni (a laphoz való szerződéses viszony szabályozása végett). Üzent is neki a Nemzeti Körbe Emődytől, hogy jöjjön hozzá, de Móricz visszaüzente, hogy Petőfinek is éppen annyira van oda jönni. Emiatt fölötte fel van háborodva s a becsmérlő kifejezések egész raktárát zúdítja rá. Kijelentvén, hogy köztük a régi bensőség megszakadt örökre, ami által Jókai vesztett többet, mert neki még maradtak barátjai, de Jókainak csak egy barátja volt, ez ő. (No ugyan az az egy sei bánt vele valami gyöngéden élete legkritikusabb napjaiban.) " »Mindég gyönge embernek ismertem, — végző levelét — de azt hittem, hogy később megváltozik. Tőlem ne is tessék felőle tudakozódni többé, én nem tudok semmit és jövőben sem akarok tudni. Egyébbel nem vigasztalhatom asszonynénémet, mint hogy elvesztett egy fiút, de igen rossz fiút vesztett ,ed után nem érdemes bánkódni.« Még ez a levél hiányzott volt, hogy megteljék a pohár és kicsorduljon. A szegény anya megroskadt ennyi bánat alatt. Befeküdt az ágyba, hogy ő meg akar halni és elhivatván Vály professzor vejét, gyermekeinek ellenzése daczára végrendeletet diktált neki, melyben Móricz fiát mindennemű földi vagyonából kitagadta. Halottak. Ti szent, ti édes kínjaim , Vivődő büszke szenvedelmek, Kiknek csókjából valaha Ujjongó zsoltárok teremtek, Lelkem csöndjében álltok itt, Ma már némultan és halottan, Mint márványszobrok bús sora Sugaras, ódon Pantheonban. Csak ha a bús emlékezés Éjszakám ünneppé avatta, Búgtok mint ódon ősi dóm Feljajduló avult harangja. Régi kínok zsoltárai Ilyenkor újra, újra szállnak. Lelkem csöndjében hallok új Sohasem hallott melódiákat. Dutka Ákos. • Eredetije Hegedűs Sándorné birtokában.