Heti Pesti Riport, 1992 (1. évfolyam, 1-30. szám)
1992-06-12 / 1. szám
m Néhány hónapja írtam egy hölgyről, aki béranyaságra vállalkozott, meg is egyezett a majdani, örökbe fogadó szülőkkel, teljesen rendben lévőnek is találta életének alakulását, sőt elmondta, hogy még legalább négy bébit fog szülni másoknak. Pénzért. Utána pedig él, mint Marci Hevesen. Már akkor is voltak fenntartásaim, de Mártával — nevezzük így — nem lehetett „okosan” beszélni. Jogilag tisztán megfogalmazott szerződéssel, a leendő szülők pénzéből igen jó körülmények között leshette, hogyan domborodik a pocakja. Igazán nem tűnt számára rögösnek az út, amelyet a hátralévő pár hónapban be kell még járnia. A gyerek nő, nődögél, ott, az anyaméhben, aztán majd eljön a szülés ideje, s azért a pár millióért miért is ne vállalná a kilenc hónapot? Mártáról leperegtek az okosokságból fakadó érvek, s miután nem tudtam kecsegtetőbbet ajánlani, be kellett látnom, csak szomorú hallgatója lehetek történetének, de nem adatik meg, hogy bármilyen módon befolyásoljam, alakítsam az életét. Nem mondom, hogy elfelejtettem Mártát, de igyekeztem kiszűrni őt gondolataimból. Éppen ezért megdöbbentem, amikor egy este az ő hangját hallottam a telefonban. Bizalmatlan volt most is, nem engedte, hogy a jövendő szülők által fenntartott lakásába menjek. Ezért a Berlin étteremben találkoztunk. Márta nyúzott volt, sápadt, szőke haja csapzott, a hasa lapos, meg még ki tudja, mit, amit a „mama” éppen jónak látott. Feljárt hozzám, és simogatta a hasam, meg dudorászott, mert valahol azt hallotta, hogy muzikális lesz a gyerek, ha már magzat korában énekelgetnek neki. Aztán éppen ő volt az, aki valamilyen átok vírusos fertőzést hurcolt a lakásba, amit természetesen megkaptam. Magas lázam lett, hasmenésem, napokig alig tudtam magamról. Senkihez sem fordulhattam, s a gondos „mami” éppen akkor volt Dániában a férjével valami kiránduláson. Mire visszaértek, csont és bőr voltam, vonszolni is alig tudtam magam. Én úgy gondolom, elég sokáig tartó eszméletvesztéseim is lehettek, mert nem sok mindenre emlékszem. Azt tudom, hogy irtózatosan fájt a hasam, de azt hittem, a hasmenéstől van ... Mártát a jövendő őrökbe fogadó szülők akkor vitték már csak kórházba, amikor a magzat talán már egy napja halott volt. Riasztották a mentőket, s a műtét éppen úgy zajlott le, mintha akármelyik kismamával történt volna az eset. Márta több mint egy hétig feküdt a kórházban, s az orvosok szerint egy darabig kerülnie kell a teherbe esést. Kímélnie kell magát... — Vége hát a többmilliós álomnak... — mondom, elég kíméletlenül. És mégis kíméletesen, hiszen nem kérdezem meg Mártától, vajon érzett-e valamit, amikor először megmozdult a bébi. Lényegében nem is kérdezhetem meg, hiszen egyszer már kifejtette, ennyi pénzért ő csak szül, s nem érzeleg. — Azért a vizsgálatokat ki lehetett bírni ennyi pénzért... Nem vagyok tenyészkanon! — horgad föl Mártában a harag. — Szüljön magának a boszorka, ha tud. Én befejeztem! — Azt igen, sőt, még azt is, hogy előfordult, három napig sem tettem ki a lábam a lakásból. Látszott már nagyon a terhesség, s nem akartam sem én, sem ők, hogy erről beszéljen fű-fa-virág. (Következő számunkban közöljük azt a beszélgetést, amelyet a „megren- Megnéztem az összes videofilmet, amit az országban forgalmaz- hetőkkel” folytattunk, akik kérik vissza a pénzüket, hiszen gyerek nélkül mának, fölzabáltam legalább két tonna narancsot, kiwit, mandarint, radtak...) . — Még nem volt itt az ideje — mondtam. — Hol a bébi?! — Elment — felel Márta sötéten, s kínlódva fészkelődik a széken. — Az orvos sem vette észre, hogy baj van, pedig minden héten jártam ellenőrző vizsgálatra. A jövendőbeli anya óraműpontossággal megjelent, s vitt, mint egy utazótáskát magával. Kint várt az előszobában, s az ápolónő szerint még nyögött is, amikor engem piszkáltak! — Olyan szépnek, rózsásnak látta a helyzetet, annak idején. Azt mondta, nincs ebben semmi rossz, ha az örökbefogadó sok vizsgálatot akar, megteheti, hiszen megfizeti! — Rémesen unalmasak lettek ezek a vizsgálatok, mindig mást akart tudni, összeolvasott egy csomó cikket, hol génvizsgálatot akart, hol ultrahangot, hol a szívhangokat akarta hallani — biztos, ami biztos felkiáltással. A doki próbált vele beszélni, magyarázta, hagyni kell a bébit, fejlődjön nyugodtan, de a boszorkány visszaverte ezeket, megfizettem, mondta, s hát ez igaz is volt. A dokit is megfizette. • • 3