Népújság, 1958. július (13. évfolyam, 135-161. szám)

1958-07-08 / 141. szám

1953. július 8., kedd REPOJ SÄG Emberhez méltóan kell élnünk Az emberségnek, a segíteni akarásnak dicséretes, szép példái ismeretesek a világban, mozik vásznán, az újságok hasábjain ezer és ezer példa tesz bizonyságot arról, hogy a XX. század emberéből nem veszett ki a legszebb emberi erény. Nem veszett ki, legfeljebb halványul néha, s jónéhány embernél sem található, ezért újra és újra beszélni kell róla, szóval és tettel felrázni a magáról megfedkezett, rideg, közömbös és a jóra rest embereket, bürokratákat, hogy amit tesznek, nem egyeztethető össze a társadalom íratlan szabályaival. Elmondani nekik: Úgy kell élniök, hogy megkíméljük embertársainkat a felesleges bosszúságoktól, kellemetlenségtől, úgy kell élni, hogy soha ne feledjük — emberekkel, emberhez méltó módon kell bánni. Az emberségnek több és több szívet kell meghódítani, hogy ne legyenek alaptalanul vádolt, bántott emberek, hogy ne taszítsanak lejtőre fiatalokat. Nagyon sok ember előtt ismeretes: „Ha a világon mindenki ilyen volna” — című film cselekménye, ahol a világ rádióamatőrjei és jószándékú emberei minden lehetőt megtesznek bajba jutott embertársaikért. De hát csak ilyen nagyszerű tettekkel lehet emberségünket bebizonyítani? Hiszen az élet nem mindig ad hősi tettekre alkalmat. A hétköznapi élet apróságai nem hoznak világhírnevet, mégis emberré teszik az embert. Mert millió alkalom adódik emberségünk bizonyítására, munkában, utazás közben, családi körben, mindenütt, ahol emberekkel találkozunk, élünk. Aprónak tűnő dolgok is meghatják az embert, ha abban a segíteni akarásnak, az emberségnek szép és nemes gondolatát látjuk megvalósulni. Utazunk az autóbuszon, a szőlőkből elfáradt asszony igyekszik az útra. Integet a busznak. A falu innen öt kilométer és nincs megálló. A busz mégis megáll. Talán szabálytalanságot is vétett ezzel a vezető, mégis felvette az egész napi munkától fáradt asszonyt, s senkinek sem jutott eszébe, hogy bosszankodjon a megállás miatt. Máskor a kalauz karonfogva vezet le egy idősebb bácsit, s utána magyarázatképpen hozzáteszi: „Először utazik a bácsi“ — s elnézést kér a pár perces késésért. Nem nagy dolgok ezek, hivatalból talán nem is írják elő, sőt egyikét-másikát rosszallnák is, de van egy másik paragrafus is: az emberségé, s aki ez ellen vét, az emberek rosszallása veszi körül. Ilyen eset történt a pesti buszon is. A kápolnai útépítéshez utazott egy munkás, de mivel ott nincs megálló, be akarták vinni a faluig, ahonnan hét-nyolc kilométert kellett volna visszagyalogolnia, hogy mégis megállt a busz, annak köszönhető, hogy ezt a felháborodott utasok követelték. Kis ügy ez is, mint a többi, mégis mikor a vezető vétett ez íratlan törvény ellen, nagy ügy lett belőle az emberek szemében. S az emberiesség figyelmen kívül hagyása, „a jóravaló restség”, az udvariatlanság, nem csak úgy bosszúlja meg magát, hogy az ilyen embert megvetéssel veszi körül környezete, de úgy is, hogy más helyen hasonlóan bánnak vele. Az az autóbuszvezető, aki nem akart megállni, s a pár perces időveszteséget sajnálta azért, hogy embertársa ne gyalogoljon nyolc kilométert, nem háborodhat fel azon, ha lehúzzák orra előtt az üzlet redőnyét ahol vacsoráját szeretné megvenni, vagy nem kelne fel a gyógyszerész, hogy fájó fogára orvosságot adjon. A kölcsönös megbecsülés, az emberséges bánásmód, mindenkire egyaránt a kötelező törvény, a jó érzés a becsület törvénye. Mégis még hányan vannak, kik vétenek e törvény ellen. Elbocsátanak embereket anélkül, hory személyesen meggyőződnének jogosságáról, sejtelmes célzásokkal, rosszakaratú pletykával emberi sorsokat formálnak reménytelenné. Vajon beszélhet-e emberiességről az a gyöngyösi ktszvezető, aki anélkül, hogy meggyőződött volna alkalmazottja állítólagos „kilengéseiről”, elbocsátotta, s ezzel derékba törte pályáját. Mikor ezért felelősségre vonták, akkor azzal védekezett „ezer jelentkezik a helyébe”. Beszélhet-e emberségről az a TÜZÉP vezető, akihez évekig jár egy nagycsaládos apa — meghallgatás nélkül — miközben a tető beázott gyermekei feje felett. Mondhatja-e magát emberséges embernek az a vezető, aki gúnyosan támadt lapunk egyik munkatársára, aki az általa elbocsátott ember ügyét vizsgálta, „úgy látszik, sok a pénzük, és az autójuk, hogy ilyen piszlicsáré ügyben kiutaznak”. Kis ügy? Egy ember ügye, akit igazságtalanul bocsátottak el, akire ártatlanul a becstelenség vádját sütik? Mindezek az esetek azt mutatják, sokkal nagyobb felelőséggel kell intézkedni, amikor emberekről, emberi sorsokról van szó. Egy-egy elhamarkodott, bürokratikus lélektelen intézkedés családok, emberek életét tudja elrontani, lehetetlenné tenni. De ha emberséggel fogunk az ügyek intézéséhez, sok család, ember életét tehetjük széppé, hasznossá. Mikor megkezdődött a gyűjtés a fóti Gyermekváros javára, emberek ezrei osztották meg szívesen örömüket, pénzüket az elhagyott gyermekekkel, ezrek és ezrek szívét nemesítette meg a segíteni akarás, az emberség. S így kell több és több szívet meghódítania, hogy ne rendüljön meg az emberek hite az emberségben. „Voltam már sok helyen munkát keresni, de csaknem mindenütt ridegen elutasítottak. Belátom, hogy bánatom nem fáj másnak, pedig úgy érzem egy kis jóakarattal, emberséggel meg lehetne menteni egy elhagyott kis család életét”. — így ír Cs. Ferencné, akinek megfogyatkozott a hite az emberségben, a segíteni akarásban, a hivatalok közömbösségét látva. Azért, hogy az elhagyottak, az ártatlanul megsértettek visszanyerjék hitüket az emberségben, kötelessége minden embernek a becsület, társaink iránti felelősség és az emberiesség paragrafusait is betartani, s aszerint élni. Sose legyen úrrá rajtunk a közömbösség más emberek sorsa iránt, a „jóra való restség“, mert emberhez méltóan csak így élhetünk, és így kell élnünk. K. E. Mátrafüred — tíz négyzetméteren RITKA SZÉP LÁTVÁNYBAN lehet részük a Mátrafüreden üdülőknek. A cukrászda előtti park közepére néhány nappal ezelőtt szorgalmas kezek felállították Mátrafüred makettjét. Kis sziklakert közepén ott áll a Kozmáry-kilátó egy méteres mása, több kanyargós út vezet az apró, élethű buszmegállóig. A buszmegálló mögött ott csobog a patak, benne kacsák úszkálnak. Az utakon apró autók, motorkerékpárok, s az út mentén pici villanylámpák szórják fényüket. Ugyancsak villanylámpácskák világítják meg a buszmegállót és a kilátót is. Egyszóval az egész olyan, mint a valóságban. S a kis épületek, utak között színpompás, kövekkel és a legkülönfélébb hegyi virágokkal teletűzdelt sziklákért virít. Gyerekek és felnőttek egyaránt megcsodálják ezt a nagyszerű, látványos alkotást. VARSICS FERENC, a városi tanács kertésze készítette el ezt a kis makettet. Egész telét rááldozta, októbertől májusig a lakásán állította össze a kis épületeket. Precizitására jellemző, hogy a patak fölött levő, alig 30 centis hidacska a nagy hidak mintájára vasbetonból készült, és több éjszakát áldozott arra, hogy apró mozaikkövekből felépítse a házakat. S ő mindezt a napi munkája után, teljesen ingyen, társadalmi munkában készítette. Munkájának meg is lett az eredménye. A kis sziklákert igen kedves színfoltot alkot az üdülőhely központjában, s vonzza az ide látogató kirándulókat. Varsics Ferenc egyetlen vasárnapon háromezerötszáz látogatót számolt meg, s munkájáról háromszáz felvételt készítettek. Jövőre tervbe vette a sziklakert bővítését, kisvasutat, sátortábort, működő tábortüzet is készít. A KIS ÉPÍTMÉNY jelentősen gyarapította Mátrafüred látványosságát. Köszönet illeti Varsics Ferencet áldozatos, önzetlen munkájáért! szó s 3 A fellegek fölött — A Kékesi Állami Gyógyintézetben — A LASSAN JÁRÓ felhők már elérték a csúcsot. A fehér ködfátyol keresztül osont a Kékesi Gyógyintézet terméskőből épült lakótömbje között és gyors vonulással indult a távoli Sas-kő irányába. A gomolygó felhőtenger felett vakítóan tűzött a nap. A sétálgató, beszélgető betegek elmerengve szemlélték a látványt, mert olyannak tűnt az egész, mintha fenn, a fellegekben laktak volna, távol, elszakadva a földtől. Messzi vidékekről jött betegek, gyógyulást keresve és várva, mennek be minden nap a kezelőorvosukhoz. Az erkélyekről letekingető lányok és asszonyok visszanyert életkedvvel élik napi életüket. Gyógyulást keresnek itt és a gondos kezelés meg is adja ezt nekik. A társalgó kényelmes karosszékében fekete fejkendős, idős nénike ül. Kezén kék fonalként üt át az életet adó vér színe. A távoli vidékről jött Szabó Miklósné, a szeretet szavával beszél a gyógyintézet belső munkájáról. A Kiskunság lágyan futó lankái, az alpári piros háztetők visszavárják Szabó nénit is és Ő menne minél hamarább, mert a lány egyedül nem bírja meg a kapálást, meg az etetést, — de türelmesen várja a véleményt, marad, vagy utazik. A családtól távol, ezer méter magasan, remegő kézzel olvassa Kollár József, a már annyira várt levelet. „Mindenki jól van, legyél nyugodt, még eső előtt végeztünk a munkákkal. A kis Zsuzsi lázas volt, de most már virgonckodik ő is” — írja a feleségségről. Óvatosan összehajtva teszi el a levelet, nehogy törődjön az asszony keze írása. Két hete múlt már, hogy az intézet lakója és a lélegzés sokkal könnyebb, nem nyomja a mellét az a „nehéz élet”. A naphegyre fokozódó erővel sütötte a hegycsúcsokat. A sétálgatók, mint jó időjósok, következtettek belőle és magabiztos hangon tárgyalták: — esőt hoz még ez a nagy meleg. DE A TERMÉSZET mintha meg akarta volna tréfálni a borúlátókat — kitartó, jó idővel válaszolt nekik. A lent úszó felhők kezdtek felszakadozni. Egy-egy nyíláson keresztül látni lehetett a szélesen elterülő Gyöngyöst és a távoli falvak házait. A kisharang kongása ebédre szólt. Megélénkült a kihalt előtér, zsongó beszélgetés költözött a falak közé. Az étteremben ínycsiklandozó illat fogadta a belépőket. A jó ebéd, az egészséges környezet sok embernek adta már vissza egészségét, munkakedvét. A fényes épület szobáiban helyet kap az abdai paraszt bácsi, a diósgyőri vasmunkás ugyanúgy, mint a Budapesti Statisztikai Hivatal dolgozója. Kránicz Ferenc, a Kiskunhalasi Belsped munkása olyan magabiztosan jár-kel a folyosókon, mint valamikor gróf Telekyék. — Olyan beteg voltam, hogy még a hangomat is alig hallották a gyermekeim. Fogytam, mint a viaszgyertya. A sok por és a fiatalkori erőltető robot tönkretette a tüdőmet, de mióta ide kerültem, Fábián Kálmán, kezelőorvosom gondozásával, úgy érzem magam, mintha kicseréltek volna. — meséli az élete sorát Feri bácsi. Igen nehéz volt az élete. Korán nősült és mindjárt megjött a család. A megélhetés megfeszített munkát követelt. Nem lehetett válogatni a munkában, oda kellett menni, ahol kapott. A két gyerek gondja, a háborús nélkülözés aláásta egészségét. A tüdő mindinkább felmondta a szolgálatot és az időközben felcseperedett gyerekek aggódva figyelték az édesapa halk köhögéseit. Most, ha látná a családja, szinte rá sem ismerne az „öregre”. Szemében fiatalos lelkesedés tüzel és minél hamarabb szeretne otthon lenni, s megsimogatni kedvenc lovainak sörényét. Az utolsó kivizsgálások vannak hátra, hogy újra dologba álljon a türelmetlen Kránicz Feri bácsi. Az új emberek kíváncsi szemével érdeklődik a most érkezett Paksi István, akinek bajuszát is belepték a múló idők ezüst szálai. A Fejér megyei Perkáta községből jött ide, a zúgó erdőkkel övezett Kékesre, hogy újra piros színt varázsoljanak az öreg, fehér arcra. A foglalkozása, ahogy büszkén mondta: „nyugdíjas mezőőr vagyok Perkátáról” , és megbiccentette sötét, nagykarimájú kalapját. — „A közös főggyit őriztem, nehogy bele tévedjenek a „jó lelkek”. De a betegség, meg már a kor erősödött rajtam. Soha se feledem el ezt a segítést, amit nekem adtak.” S indul befelé az ebédlőbe, egyenes derékkal lépve át a küszöböt. AZ ERDŐ FELETT fénylőn ragyog a nap, beragyogja a környéket és a beteg és gyógyuló embereket, új reményt, életet hozva. KOVÁCS JÁNOS. Szilvásvárad — Jávorkút — Bánkút A szerpentin aranyszínű csíkja, mintha élőlény lenne, úgy fúrja magát feljebb, egyre feljebb, hátán az autóbusszal, az autóbuszban a hegyvidék szépséges csodáit ámuló emberekkel. Az iménti útszakasz már a lábunk alatt, ott, ahol most halad a busz, szakadék lesz egy újabb kanyar után, szakadék, ahová lenézni is szörnyűség. Minden útkanyar tartogat valami meglepetést. Itt meredeken szökő sziklafal, odább szinte dzsungel-szerű erdőrészlet, majd tisztás, hogy manókat vél látni az ember. Megkerülünk egy hegyet, aztán egy másikat, egy harmadikat, s tanúi lehetünk annak a csodának, mint válik a hegydombbá, kis dombocskává, amely szerényen húzódik meg lábunk alatt. Kétségkívül az ország egyik legszebb, ha ugyan nem a legszebb útszakasza ez, amely Szilvásváradtól vezet Jávorkútig, végig a Bükk-fennsíkon. Az autóbusz jóformán üres. Néhány méhészkedő ember, kinek méhei fenn „legelnek” a Bükk-fennsík vadvirágain, egy fiatal lány bőrönddel, s mi ketten. Nem ismerik ezt a kirándulók kedvéért vasárnapra beállított buszjáratot, amely nyugodtan megérdemelné a „legszebb járat” kitüntető címet, mármint a környék, a Bükk szépségei miatt. Két óra telt el az indulástól, s már itt vagyunk Jávorkúton. A két óra, különösen a második fele, perceknek tűnt, s most, hogy itt állunk az erdészház előtt, az ősfenyvesek tövében, valóságos tanácstalanság fog el bennünket. A városhoz szokott ember tanácstalansága ez, amikor körülnéz és nem lát széket, padot, asztalt, csak erdészházat, zúgó fenyveseket, tisztán kék eget, amelyen giccsnek hatna a bodrozó felhő, ha nem a természet kavarta volna ki csodálatos palettáján. Egymásra nézünk, s inkább vízparti, mint hegyi öltözékünkben nekivágunk az erdős hegyoldalnak. Az erdészház mögött tábla mutatja: kék kereszt vezet a bánkúti menedékházhoz, egy és negyedóra gyalog. Nekivágunk. A turista tempót nem ismerő emberek lépteivel zihálunk fel a koronájukat nem mutató hatalmas fák tövében valami hegyhátnak, hogy aztán leereszkedjünk egy völgybe, amelyen jéghideg vizű patak csobog végig. Olyan itt, mintha megállt volna az élet, talán még évszázadokkal ezelőtt. Ha behúnyom a szemem, s csak a képzeleten bandukolok tovább, talán lovagvárat találok a gerinc mögött, ott azon a tisztáson most vágtat keresztül, — szarvast kergetve — egy lovascsapat, előttük, nyíllal oldalában, a Bükk szarvaskirálya... — Mondják már, hány óra lehet — reccsent rám a ma egy erdei ember képében, aki valami nagy bugyrot cipelve a hátán, bandukol lefelé Jávorkútra a hegyhez, erdőhöz szokott ember nyugodt, biztos járásával. Megmondom. Cserébe megnyugtat, hogy már csak félóra Bánkút, el se lehet tévedni, olyan egyenes az út oda. Hát ami a félórát illet, — csak... csak..., de az egyenes út, az kissé erős volt. Igazi turistaterep ez, vízmosás és szikla, helyenként derékig érő fű, alján csendben meghúzódó patak, jéghideg vízzel. A lábam csupa víz, utitársam sziszegése azt igazolja, hogy ő is megismerkedett a szemérmes patak hidegségével. Keresztül a Csipkéskúti Állami Gazdaságon: szó szerint keresztül, még a kerítéseken is, aztán át egy országúton, s újból neki a meredeknek. Lassan egyenletesebbé válik az út, eltűnnek a sziklák, s egyszercsak azon vesszük észre magunkat, hogy valóságos erdei sétányon baktatunk. A sétány és a kék kereszt-jelzés vége a bánkúti turistaszálló. A szálló zsúfolt, rengeteg a diák, de sok most már a felnőtt, olyasfajta álturista is, mint mi, aki ezen a vasárnapon végre neki mert vágni a „vadonnak”. A vadon szívében most építik át a turistaszállót, százszemélyes lesz, egyelőre az emeleti rész még tető nélkül kacérkodik a júliusi ég esőfelhőivel (a tető ugyanis télen kéménytűz következtében leégett). Az ebéd ízletes, a sör hideg, a levegő olyan a várostól füstös tüdőmnek, mint az a bizonyos balzsam, úgy alszom az egyik tisztáson, mint gyermek édesanyja ölén. Alszom és még azért álmomban is dühöngök egy kicsit magamban. Jávorkútról Bánkútra alpinistának éreztem magam, pedig az autóbusz csipkéskúti megállójától, mint később valóban beigazolódott, nemcsak kényelmes sétány, de alig több mint félórás út vezet. Hiába, turistának lenni, tudni kell és ismerni kell a terepet. Hazafelé az autóbuszon azért igyekeztünk úgy beszélgetni a kalauz előtt, a később felszállt méhészek előtt, mint valami bennfentesek, akik nagyon jól ismerik a Bükk minden ügyes-bajos dolgát, s most éppen eme ügyes-bajos dolgok intézése végett jártunk többszáz méterre a tengerszint felett. S amikor leszálltunk a buszról, akkor, csak akkor döbbent belénk a gondolat: miért szeretik oly sokan a vadregényes, hegyes-völgyes erdőségeket? Mert utána olyan jó visszaérkezni ebbe a piszkos, füstös, kőrengeteges civilizációba! (avurkó) Rövid interjú egy lengyel szövetkezeti vezetővel A hazánkban tartózkodó lengyel szövetkezeti küldöttség a Heves megyei napok alkalmából vasárnap ellátogatott Egerbe. Jártak a noszvaji üdülőben, részt vettek a KISZÖV, a MÉSZÖV és a termelőszövetkezetek tizedik évfordulójának ünnepségén a járási kultúrházban. A többi idejüket városnézéssel töltötték. A három tagú küldöttség egyik tagja, Alexander Putz, a Lengyel Szövetkezeti Központ osztályvezetője röviden elmondta magyarországi látogatásuk célját és beszélt egri tapasztalatairól. — Milyen céllal jöttek hazánkba? — A lengyel—magyar tapasztalatcsere mozgalom keretében látogattunk el Magyarországra, hogy tanulmányozzuk a szövetkezeti ipart, a szolgáltató ipart és a falusi vegyes szövetkezetek szervezeti felépítését, munkáját. — Meddig tartózkodnak nálunk és hol kezdték meg munkájukat? — Három hétig leszünk az önök vendégei. Tekintettel arra, hogy nemrég érkeztünk, eddig csak Budapesten voltunk, ahol az OKISZ Központ felépítését tanulmányoztuk és néhány fodrászszövetkezetbe látogattunk el. — Merre jártak s mi a programjuk Egerben? — Először is nem Egerrel, hanem Noszvajjal kezdem. Megnéztük az ottani üdülőt Maguknál mindenütt nagyszerű dolgokat lát az ember. Nekem nagyon imponált a barokk-stílű üdülőépület és az egész vidék. Innen jöttünk Egerbe, ahol rövid időnktől függően csak városnézés és a szövetkezeti ünnepségen való részvétel szerepel a programunkban. — Mit tapasztalt és látott Egerben? — Amint már említettem, kevés idő áll rendelkezésünkre. De városuk észrevéteti magát. Ha csak egy percre látja is az ember, mégis maradandó emléket visz magával. Gyönyörű kis város. Nekem az tetszett legjobban, hogy a város régi képét sikerült megőrizniük. A szűk utcák, a házak építkezésének stílusa, maga a történelem, melyet már középiskolai tanulmányaimból is ismerek. — Milyennek látja az egri embereket? — Erről külön is akartam néhány szót szólni. Én azt tapasztaltam, hogy az emberek arca elégedettséget árul el. És az elegáns ruhák azt mutatják, hogy jómódban élnek. Végül még egy „ínycsiklandó” kérdés. — Milyennek tapasztalta az egri borokat? Elmosolyodik, és egy kicsit csettint a nyelvével. — Mivel nem vagyok borszakértő, csak annyit mondhatok: nagyon, nagyon finom, ízletes, erős. És ha az ember mértékkel fogyasztja, „a feje is tiszta” marad. Végül a küldöttség nevében ezúton köszöni meg a szíves vendéglátást. Az újságot arra kéri, hogy adja át a megye dolgozóinak a lengyel nép üdvözletét. (hankóczi) Az eddigi megtakarítás: két millió forint A megye fiataljai ez idáig két millió forintot takarítottak meg különböző területeken. Különösen szép eredményeket értek el a Bélapátfalvi Cementgyár, Finomszerelvénygyár és az Egercsehi bányaüzem kiszistái, az üzemekben elfekvő anyagok feltárásánál.