Népújság, 1980. május (31. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-01 / 101. szám
Zrínyi Miklós emlékezete A fehér dámszarvas NTSVE MELLÉ az utókorokkal illesztette ezeket a jelzőket: költő, hadvezér és politikus. Irodalmi alkotásai, elsősorban a Szigeti veszedelem a magyar múlt számottevő értékei. A törökellenes harcokban bátor és leleményes katonaként vett részt. Államférfiként az ország gondjait vette vállára. Egy nehéz, bonyolult korszak összetett, sokarcú egyénisége volt. A magyar későreneszánsz talán utolsó nagy alakja. Gondoljuk el, amikor háromszázhatvan évvel ezelőtt megszületik — 1620. május 1-én, már csaknem egy százada a török az úr az ország nagy részén. A Felvidék és Nyugat-Dunántúl Habsburg fennhatóság alatt áll. A töröknek adózó Erdély pénzért váltja meg viszonylagos önállóságát. A Zrínyi családban nagy hagyománya él a műveltségnek, a közéleti gondolkodásnak, a törökellenes harcnak. A fiatal Zrínyi Miklós Szigetvár 1566-os hősi vámvédelméről talán olyan öregektől hallott mesélni, akik tizennyolc-húsz éves fejjel az ostrom szemtanúi voltak. Ha várat épített, falakat erősített, ha lesvetésre indult vagy rajtaütött a martalóc törökön, birtokait és az országot egyszerre védte. Ha kereskedőkkel tárgyalt, ha pénz gyűjtött, ez a pénz saját Csáktornyai várának és a hazának, az erejét egyszerre növelte. Családi és magánemberi érdekeit mindig összekapcsolta a nemzeti, közösségi célokkal. A Muraközt soha nem tudta a török elfoglalni. Zrínyi viszont fölégette az eszéki hadi hidat, s elvágta a török fő utánpótlási vonalát. Fölépítette a Dráva és a Mura rézs lefolyása közelében Új-Zrínyi várát. S megkísérelte Kanizsa visszavételét is a töröktől. Gondolkodása, problémaérzékenysége messze túlterjedt birtokai határán. A Iabsburg-uralkodóval és az erdélyi fejedelemmel levelezett. A nemzeti hadsereg megszervezésén töprengett. Képességei alkalmassá tették volna, hogy nemcsak egy megyényi terület, de az ország gazdája, is legyen. KEVÉS VOLNA AZONBAN Zrínyiben csak a kiváló katonát és a messzire tekintő politikust látni. Valójában a körülmények rótták rá ezt a szerepet. Ha rajta áll, nem kardot, hanem egész életében talán könyveket forgat. Tizenhat éves korában Itáliába utazik, ma úgy mondanék: féléves olaszországi tanulmányutat tesz. Itáliai kapcsolatait később is megőrzi, s amit Rómában és Velencében látott, az épületek, a festmények szépsége később is mértéket jelentett számára. Kedveli a zenét, a virágokat, szeret vadászni, képeket, érmeket gyűjt. A kard nemcsak az emberi élet kioltására alkalmas fegyver, a számára, hanem szépmívű ötvösmunka is, dísz, művészi érték. Könyvtára még a nyugati utazóban is ámulatot ébreszt: kora tudományossága minden fontosabb művét megszerezte. Számos idegen nyelven olvas és levelez. Érzéke volt a nyelv, a stílus finomságaira, a gondolat árnyalt és művészi kifejezésére. Valami jelképest kell látni abban, hogy mikor a körülmények szorongató hatására végérvényesen búcsút mond a költészetnek, ezt a búcsúzást is versben teszi: „Nem iram pennával, / Fekete léniával, / De szablyám étvel, / Ellenség vérivel, / Az én örök híremet.” ■ Fölösleges azon tűnődni s találgatni, hogy megsebesített vadkan vagy bécsi orgyilkos oltotta ki életét. Zrínyi élete úgy ért véget, mint a görög sorstragédiák. Halála szükségszerű és tragikus halál volt. Mindössze negyvennégy évet élt. Útját tragédiák kísérték végig. Még kisgyerek korában elvesztette szüleit. Meghalt első felesége, eltemette két gyerekét. Kanizsa alól elparancsolta a császár. Új-Zrínyivárát lerombolta a török. A magyarországi hadak fővezérévé nem őt, hanem Montecuccolit nevezték ki. A szentgotthárdi csatát — ilyen még nem volt a történelemben — olyan békekötés követi, amely a vesztes töröknek kedvező. Barátaiban, irodalmi terveiben, politikai álmaiban csalódnia kellett... Szövetségesei cserbenhagyták. A nádorságra hiába pályázott. A bécsi haditanácsban megrágalmazták... 1664 után élete folytathatatlanná vált. El se tudjuk képzelni, mit tehetett volna a szégyenletes vasvári békekötés után. Talán ugyanarra az útra sodródik, mint öccse, Péter? A kursaneci erdő avarján a korszak legkiválóbb magyarjának élete tragikus szükségszerűséggel ért véget. ZRÍNYI MIKLÓS TUDTA, hogy nem lehet eszmények nélkül élni. Ezért állította a maga kora elé a csaknem száz esztendővel korábban történt eseményt, Szigetvár hősi védelmét. Zrínyi Miklós maga is példaember volt. Neve a magyarság önbecsülésének, szabadságvágyának, az egyéni és a közösségi helytállásnak, a történelem előtti felelősségének ma is vonzó példája. Tüskés Tibor , Törőesik Miklós > nnmuHitinimHiuiiiiiiHiiiiiuiinuKiiitimmimuniiHn bsbbbb*! UMumumittuiiitHiiiBfiiHnniitimmmniiHmtniiiiiiMi #nMftBIiSSS8ÍS*ÍIÍSSfSÍMÍ*fíStS»í«*S«St Sulyok CiabweSa fajta ««miAiwtammgnutMMMiiMigtftwwiwMMtgMiitimnmManmmHiw Mai türkmén elbeszélők Türkmének... Egy nép, amelynek fele él csak hazájában, másik fele, mintegy milliónyian szétszórva a forrongó Délnyugat-Ázsia országaiban. Erről a népről kaptunk most tudósítást. A Modern könyvtár négyszázadik köteteként tizenegy mai türkmén elbeszélő tizennégy elbeszélését jelentette meg az Európa Könyvkiadó, A fehér dámszarvas címmel. Rosszul indul a könyv. Az alfabetikus szerkesztési elv nem szerencsés. Nem segít, inkább riaszt az első néhány novella. Hiába érezzük az elbeszélésekben a gazdag élményanyagot, túl direktnek látszanak a megoldások, és nehézkesnek tűnik a fordítás. A hihetetlenségig fokozódik, a szenvedés halmozása, és csináltnak hat az emlékezés-technika alkalmazása (Az öregember, Darvak.) Aztán fokozatosan javul a kép. Igazi arcok, igazi sorsok jelennek meg,sokszínű emberi élet képe rajzolódik ki a lapokon. Elhallgatott hőstettek, eltitkolt szenvedések, a test és a lélek megpróbáltatásai, a hagyomány konok őrzése, lázadás a hagyomány ellen.. ., s közben a mindennapokban kivirágzó egyszerű élet. A legszebb, mert a legteljesebb — a kötet legidősebb szerzőjének, az 55 éves Nariman Dzsumajev: A csöndes meny című elbeszélés. Ellentétes világok között folyik itt a harc. Az ősök árnyaira ügyelő öregek, a hagyományok tisztelete, konokság, büszkeség és patriarchális gőg az egyik oldalon. Csendes, tisztelettudó, de kitartó és eredményes lázadás a másikon. A kettő között — a szülők és a repülőgépről álmodozó feleség között — őrlődik a férfi, aki végül maga dobja a tűzbe a régi élet szimbólumává növesztett jasmakot és borukat, a nőket megalázó, arcukat eltakaró leletet. Egyetlen elbeszélésben egy nép hétköznapi, mindennapi élete, ez az író, akár a kötet többi szerzője nem enged a nagy csábításnak. Nem viszi el a nyersanyaga a folklór és a legendák világába. Mégis mintha a mi világunkba is betörő és mérgezően ható modern problémák nem érintenék ezt a világot. A felszín látszata azonban csalóka. A háború megpróbáltatásai például szívszorító tragédiákban csapódnak le a fronttól távoli vidékekre. Aradzsan Tagan: Ha vége lesz a háborúnak című novellájában az egyetlen, fiát elveszítő Mamut- anya hite és hitének elveszítése fájdalmasabb, mint az igazi veszteség. Mai probléma tűnik elénk Hodzsanepesz Meljajev elbeszélésében is: a hivalkodással, felületességgel szemben, a látszat helyett az igazi emberi kapcsolat, az emberhez méltó, érzések és tettek kellenek. Egy nép szellemisége, múltja, jelene és jövője szövi át a novellát és ragyog egyetlen mondatában egyaránt: „Az apák nem halnak meg, ha a fiúk emlékeznek rájuk”. Ismeretlen világ, ismeretlen nyelv. Nem lehetett könnyű dolguk a fordítóknak: az orosz nyelv közvetítésével, sokszor nyersfordítás alapján dolgozva sok eredeti szépség elveszhetett a művekből. Ez azonban nem mentheti és nem magyarázhatja azt a néhány stílustalanságot, naiv megoldást, amely egy-egy jól formált novellát is elcsúfít, s főleg nem lehet mentség a művészileg éretlen nyelvezetre, amely a kötet elején két-három elbeszélést gyengévé, a kötet második felében középszerűvé tesz. A legérettebbnek Váradi László és Katona Erzsébet munkája tűnik, ezért nem vétetlen, hogy az általuk fordított egy-egy novellát azok között kellett emlegetnünk, amelyek a legmaradandóbb élményt jelentik. (Európa Könyvkiadó, 1981.) Egy nőismerősöm, G. M. esztendőkön át albérleti szobákban lakott. De egyiket a másikkal cserélte fel, úgyszólván hónapról 1 hónapra. Mert akármilyen tűrhetőnek mutatkozott valamely szoba, amikor kivette, beköltözés után hajlmarosan kiderült, hogy nem lehet benne megmaradni. A bérbeadók nem kímélték albérlőjüket, zajongtak, veszekedtek, ajtókat csapkodtak éjjel-nappal, harsogtatták a förtelmes rádiót, fullasztó zeneáras dalával, és szörnyű ideológiájával. S cselédjük lopta a szenet, nem takarított rendesen, szóval végeláthatatlan volt a bajok sora. G. M. már iszonyodott az albérleti szobáktól, kétségbeesve mondott fel ott, ahol éppen gyötrődnie kellett, s már-már nem volt lelki ereje, hogy új szobát keressen. Ali bérleti szobáknak még a keresése is kín a mai Budapesten. Reményi télen piszkot és bűzt kell végigjárnia a keresőnek napokon át, vas, villa tekintetek fogadják, kikérdezik, sőt keresztkérdések alá fogják. 5 Férfi-e, nő-e, akinek a szoba kell, 2 zsidó-e, nem-e, van-e vagyona, jövedelme, mikor fekszik, mikor kel, 2 sokat tartózkodik-e a szobában. ■ Különösen, ha nő, jár-e hozzá valaki, mert ők, a háziak, erkölcstelenséget nem tűrnek. Máshol : van-e barátja, mert ha nincs, akkor nem kiadó a szoba, miből fizetné egy nő a szobabért? S G. M. engem kért meg, hogy IS keressek neki szobát. Mindegy, bármilyen a szoba, csak tiszta legyen és békességes. Én talán ügyesebb leszek, mint ő, velem talán másképpen tárgyalnak, mint egy nővel, talán több lesz a szerencsém is. Háromnapi járkálás után találtam G. M. számára az Eötvös utcában egy szobát. Egy megviselt arcú, öreg özvegy asszony volt a kiadó. Az utca rendes, a ház tiszta, a szoba is mutatott vaaamit, az özvegyasszony sem mutatott semmi rosszat, kivettem a szobát. G. M. a következő hónap elsején beköltözött új lakásába, de még aznap kiderült, hogy a szoba használhatatlan. A kisebb baj az volt — ki gondol ilyesmire! —, hogy a házban, közvetlenül a G. M. földszinti szobája alatt, egy lakatosműhely volt. A műhelyben reggeltől estig vasat kalapáltak. Ez maga már majdnem rádió, legfeljebb annyiban elviselhetőbb, hogy a kalapácsolásnak nincs világszemléleti tartalma, a lakatossegédek nem kommentálják a világeseményeket. A kalapácsolás azonban semmi sem volt ahhoz a sivalkodáshoz képest, mellyel a háziak reggel és este tépték, marták egymást. Volt ugyanis az özvegyasszonynak két felnőtt lánya. Ezek a kisasszonyok ugyan munkába jártak, de amikor otthon tartózkodtak, szüntelenül veszekedtek egymás közt is, de főleg az anyjukkal. Az első este mindenesetre veszekedtek, és hogy szüntelenül veszekedtek, ez később vált bizonyossá. Visítoztak, rikácsoltak, sírtak, átkozódtak, gyilkossággal és öngyilkossággal fenyegetőztek. A cselédet is szidták az is jajveszékek, a hangorgián nemigen lehetett eligazodni. Hiszen ez érdekesnek elég érdekes volt, de elviselhetetlennek látszott. G. M.-et naponta meglátogattam. Panaszkodott. Én vigasztaltam. Már csak három hét — mondtam például. Meg, hogy nincs ez mindenütt így. Legfeljebb majd jobban körülnézünk, óvatosabbak leszünk, amikor új szobát keresünk. Látogatásaim alatt különben, délutáni időben, a kisasszonyok nem voltak otthon, s az öregasszonnyal magával ilyenkor nem akadt baj. Az első héten egyszer-egyszer láttam a két kisasszonyt. Csöngetésemre egy alkalommal a nagyobbik nyitott ajtót. Bronzvörös hajú, sovány nő volt, csontos orral, sápadt, szeplős arccal. Sötéten nézett rám és a köszönésemet nem viszonozta. Máskor csaknem mindig a kis cselédlány jött ajtót nyitni. Sohasem vettem szemügyre a lányt, s csak úgy félszemmel észleltem, hogy egészen fiatal, csaknem gyerek, elég csinos és szőke. Egyszer nem volt otthon G. M. ezt közölte velem a kis cseléd, s akkor hallottam, hogy alföldi kiejtéssel, ővel beszél. Más alkalommal, amikor megint ajtót nyitott a kis cseléd, ráesett a tekintetem, s néhány pillanatra rajta tapadt. Csinos volt, szőke volt, megint egészen gyermekded, de az arca dúlt és a tekintete szinte részegül riadt. Ekkor arra is ráeszméltem, mintegy retrospektive, ahogy olyan szépen mondják, hogy a lány mindig ilyen. G. M. előtt szóba hoztam a lányt. Olyan furcsa, mi lehet vele? Ó, hogy mi? Hát igazán szörnyű. Ennek a kislánynak olyan rossz dolga van, mint egy kutyának. Nem alszik ez semmit. A két házilány késő este jár haza. Az egyik tizenegy tájban, a másik éjfél után, néha egy órakor, sőt fél kettőkor. A kis cselédnek kell számukra ajtót nyitni. Különben is fönn kell maradnia, mert apró szolgálatokra a hazaérkezésük után is igénybe veszik. Persze, ilyenkor ajtócsapkodás, parancsolgatás, szidalmazás lármája halszik, s nem lehet aludni. A kis cseléd pedig jóformán semmit sem alszik. Mert az öregasszony meg már reggel félhétkor felveri. Csak egy kis számítást kell csinálni: tét kettőtől fél hétig, ez ötórás alvás. Naponta egy gyereklánynak! De másnap vörösek voltak a kislány szemei, mintha sírt volna. G. M. kétségbeesve fogadott, s rögtön a kislányról kezdett beszélni. Kiderült, hogy a házikisasszonyok verik. — Verik? G. M. kiáltott a lányért. — Anna! Tehát Arena volt a neve. Bejött. Anna karja tele volt vörös és kék foltokkal. Megmutatta, a mellét, a nyakát is. Mindenütt ütések és csípések friss és régebbi nyomai. Mutatta a lábát is. A csípőcsontján feszülő bőrön is sérülés, ahol az egyik kisasszony belerúgott. Faggattuk Annát. Nehezen, zavartan beszélt. Néha mosolygott. Gyerekes hősiességgel akarta viselni sorsát, s valahogy úgy intézte el, hogy nem baj, majd elmúlik, s lesz még jobban is. G. M. nem akkor kérdezte ki Annát először. Már máskor is beszélt vele, s máskor kettesben a lány bizalmasabb volt. G. M.-et már napok óta foglalkoztatta az Anna sorsa, már a házmesternével is beszélt róla. Hogy tulajdonképpen mi történik ott, ahol ő lakik, kik, mik azok az emberek? Nagyjából ez volt eddig szerzett ismeretei összessége: a háziak minden cseléddel rosszul bánnak, nem hagyják aludni a cselédet, annyira igénybe veszik, kimenőt nem adnak neki soha, éheztetik, illetve alig adnak neki enni, verik, kínozzák, különösen a nagyobbik kisasszony, akinek úgy látszik ez valami szenvedélye; bért soha egyetlen cselédnek nem fizetnek; amikor már a helyzet a lány számára egészen elviselhetetlenné válik, akkor felmondás nélkül elbocsátják, s fölvesznek egy másikat; a cselédek valamennyien ellenállás nélkül viselik sorsukat, védeni magukat nem tudják, mert megfenyegetik őket, a fenyegetés úgy történik, hogy a szobában, az asztalon fémkeretben ott áll egy most már nyugdíjas, magas rangú rendőrtiszt arcképe, ez a rendőrtiszt annál a nagy cégnél, ahol az idősebbik kisasszony alkalmazásban van, a személyzeti ügyek vezetője, a kisasszony ezt az arcképet kapta vagy kérte a volt rendőrtiszttől, s az dedikálta is. így: Klárikának, a cseléd előtt úgy beszélnek a rendőrtisztről, hogy keresztnevén emlegetik, egyszerűen csak Karinak, s azt mondják róla, hogy az a nagyobbik kisasszony vőlegénye; mármost, ha a cseléd a száját kinyitja, vagy ha el akarja a helyét hagyni, így hangzik fel a fenyegetés: „Ha nem fogod be a szád, te kutya, és ha moccanni mersz, majd szólok Karinak, s az elintézi a te Nagy Lajos. Egy cselédet vernek (Részlet) bajodat. Tudod, hogy amióta itt vagy, eltűnt az arany karkötő- j órám! Majd bevisznek a rendőrségre, onnan aztán nem kerülsz • többé elő.” Ez a fenyegetés mindig hat. A lélek halálos megdermedését idézik elő. A cseléd addig tűri sorsát, • amíg a teste bírja. A kisasszonyoknak jó szemük, van, tudják, hogy mikor kell aztán a cselédet vég , kimerült állapotban, kirúgni. Annának a szülei törpebirtokos gazdák egy kis Duna menti faluban. Néha ír haza Anna, néha kap ■ hazulról egy kártyát, de amit ő ír, azt meg kell mutatnia. Különben • se?m merné panaszait megírni a szüleinek. Néha postacsomag érkezik hazulról, a szülők egy kis ennivalót küldenek benne. Megkérdeztem Annától a teljes nevét, G. M.-től a háziak nevét, minden adatot felírtam és ezt • mondtam: : — Jól van Anna. Most kimehet. * Majd én elintézem ezt az ügyet. Majd én elbánok ezekkel — és a másik szoba felé intettem a fejemmel. Az eset, a legegyszerűbb szóval: ■ szörnyű volt. Közkeletű kifejezés ■ szerint: vérlázító. Beleavatkozni és végére járni — ez feltétlen erkölcsi parancsnak látszott. Mit lehet, mit kell csinálnom? : Főkapitány nem vagyok, de ■ elmehetek holnap délelőtt — a kerületi kapitányságra, s ott, azon az osztályon, ahová az ilyen ügy tartozik, valakinek elmondhatom... : mit is mondhatok el? Észleleteimet. Megvallom, nem volt teljes bizalmam a sikerben. Mit lehet tudni, ki elé kerülök, s az illetőnek mi lesz a véleménye az egész esetről. Talán azt gondolja majd, hogy beteges érzékenységgel, költői túlzással áll szemben, hogy van itt valami kis rémlátás is, szerepel itt valami pletyka is, a cseléd : talán komisz és használhatatlan, s nem árt neki egy kis szabály és le- 5* nes házi fenyítés, meg aztán a fenyegetés azzal a fotográfiával, az- j az azzal, akit a fotográfia ábrázol, s valamint föltételezése annak, hogy : amivel a lányt fenyegetik, az valósra is válhat, illetve miszerint lehetséges az,, hogy nem az igazság , és csakis altiszt» igazság derülhet • ki" ilyen följelentés után... hát , mindez együtt más gyanúsításnak is beválik. •!*««***! i»««*eaBCTgga»iIBItfimECKI9!S9il« ■ ©