Népújság, 1983. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-29 / 24. szám
é V 6. NÉPÚJSÁG, 1983. január 29., szombat Tanács kontra lakosság? „Nézzünk önmagunkba...!” A recski falugyűlés tanulságai Meghívó: „Értesítjük a község lakosságát, hogy 1983. január 17-én délután 17 órai kezdettel a Bányász Művelődési Ház nagytermében falugyűlést tartunk. Kérjük a lakosságot, hogy a falugyűlésen minél nagyobb számban megjelenni szíveskedjenek és hozzászólásaikkal, közérdekű problémáik felvetésével is járuljanak hozzá a falugyűlés sikeréhez, ezáltal is segítve községünk fejlődését. Recsk, 1983. január 11.” Kilencszáz stencilezett értesítést írt alá Bódi János HNF-elnök és Pócs István tanácselnök a több mint 3800 helybéli meginvitálására. Hogy minél nagyobb számban megjelenni szíveskedjenek. .. Fél ötkor még szinte csak a gondnok van a teremben, meg a kellemes meleg. Az elnökségbe meghívottak az ajtóban, az előtérben toporognak, üdvözlik egymást, hiszen ismerősök. Később az országgyűlési képviselőt, Zsidei Istvánnét veszik körül, s ő nem győz válaszolni a kérdésekre. — Igen, szeretnék majd szót kérni — mondja a falugyűlés „levezető elnökének” *—, mert jó alkalom ez a találkozás arra, hogy tájékoztassam a recskieket a képviselői munkámról... Beszélgetés közben minduntalan hátrább kell lépnünk az előcsarnokban, mert egyenként, párosával, illetve kisebb csoportokban érkeznek az érdeklődők. Háromromszázötvennél is többen — mint utóbb kiderült — a Citrom-híd lezárása miatt elterelteknek, a falu életének információjától elzárt Rákóczi telepieknek, a sarat taposó Zóla útiaknak és a „belterületen” élőknek képviseletében. Nem hiszek a szememnek: szinte minden fejkendős, nagymama korú asszonyra, dolgos évtizedekbe görbült öregemberre, s magát még jól tartó ötvenesre jutott egy-egy fiatal a széksorokban. És a tízlépésnyi hosszú folyosón, mert a későnjövők, vagy a notórius dohányosok onnan figyelték a bent elhangzottakat. Megjegyzem: volt mit... ! Így kezdődött: — A tisztésgviselő számára megtisztelő kötelesség a község lakossága érdekében végzett tevékenységről, munkálkodásról számot adni — mondja a tanácselnök. — A település dinamikusan, szerepkörének megfelelően fejlődött. Állításom igazát önök naponta látják, csupán emlékeztetőül engedjék meg, hogy a legfontosabb fejlesztési és felújítási feladatainkat számba vegyem... És a lista: augusztus 20-ra elkészül az iskola négy új tanterme, s a vele szomszédos tornaterem; átadásra került három lakás a Hunyadi úti cigánytelep felszámolása érdekében; az elektromos szerviz megépítésével bővült a lakossági szolgáltatások köre; tovább folytatódott az út- és járdaépítés a Fürst Sándor utcában és a Felszabadulás pást-szakaszán; átköltözött az óvoda a felújított Kossuth úti kastélyba; felújították és házasságkötő teremmel bővítették a tanácsház épületét, valamint a könyvtárat és a fogorvosi rendelőt; kialakították a hétvégi általános orvosi, fogorvosi és állatorvosi ügyeletet; bővítették a község vízvezeték- és villanyhálózatát; kiosztásra készítettek elő harminchárom magánház építésére alkalmas telket; és hogy ne maradjon ki a teljesség igénye nélkül lejegyzett felsorolásból: felújították a tűzoltószertár tetőszerkezetét is... A figyelem lankadó lángját két felszólalás lobbantotta fel mindjárt az elején. Valaki hangosan megjegyezte: — Beszéljünk már a faluról is, mert ez eddig nem volt más, mint marxista szöveg, bla-bla...! Háromszázötven ember zúdult fel azonnal, mit mond ez az ember! Hát eddig miről beszéltünk, mi másról, ha nem a lakóhelyünkről! Vagy nem vette észre talán. .. ? Azután a helyi plébános úr kért szót, s úgy vélte, hogy a tanács „halotti statisztikája” nem pontos: Recsk nem gyarapodik, hanem sajnos, csökken lélekszámában. Később egy hozzászóló megjegyezte: hovatovább több itt a bevándorló, mint az őslakos. Bár itt nem tesznek kivételt azzal, aki itt született, s nem szenved hátrányt, ha valaki „idegenként” gyökeret vert a községben. A lényeg, hogy egy nyelvet beszéljenek! tanácselnök. S aki akart, az értett belőle. Értenie kellett, mert ezen a falugyűlésen senki sem kertelt. S ezen a falugyűlésen nem mindenki tette le egyértelműen a voksát. Erre akkor döbbent rá a teremnyi résztvevő, amikor Gál István kért szót, s ezt mondta: — A recskiek nem becsülik az elért eredményeket, a recskiek csak kérni tudnak, igényeket benyújtani, azt viszont igazán... S hogy nem a levegőbe beszélt a fiatal kocsmáros, példákkal folytatta. — A recskiekből kihalt a lokálpatriotizmus... ! Igen, így van. Emlékszem, amikor még kis srác voltam, apámmal minden vasárnap felsöpörtük a portát, az utcát, kitisztítottuk az árkot. Most meg mi van? Odavágjuk, kedves tanácselnök elvtárs, miért nem folyik le a víz ebben, meg abban az utcában... Miért nem jön a kukásautó. .. Ki szedje ki a sarat az árokból... Miért nincs itt népi együttes, színjátszókör. .. Meg hogy, elfolyik a meleg víz... De arra senki sem gondol, hogy egyszer nézzünk önmagunkba , és fogjunk össze a falu és saját gyarapodásunk érdekében? Hogy először igényt kell teremtenünk, aztán hozza közösen a feltételeket, majd esetleg társadalmi munkával a lehetőségeket az igények kielégítésére. Nekünk iskola kell, jó utakat szeretnénk, egy kulturált mozira lenne szükségünk, meg még sok mindenre. De kérdem én, az itt lévők közül kik vállalnának társadalmi munkát mindezért... ? A tapsvihar közepette felemelkedik egy kéz, aztán még egy, s talán két-három még, s a falu zöme — nem mozdul! — Nálunk egy lakosra 384 forint értékű társadalmi munka jut, a járásban hatszázon fölül van... — mondja az összefoglalójában a tanácselnök, aki a vita során húsz hozzászólót írt fel a jegyzetfüzetébe. Ki ezzel, ki azzal foglalkozott, egy tény: többnyire magánügyeket vetettek fel a résztvevők. Csak ízelítőül néhány: kivételeznek az ő rovásukra a szeszfőzdében; a portájára befolyik a víz; miért kap szárazabb kenyeret, mint a szomszédja, s ugyanez a hússal is visszatér... Háromnegyed nyolc. Aki türelmes, még marad. Mások már kifelé húzódnak, társat, utcabelit keresve a hazaúton. Talán a terem háromnegyed része hallja, amint a tanácselnök válaszol — időt húzó részletességgel — a felvetésekre. Utoljára hagyja a nagy kérést: a társadalmi munkát, az összefogásra, a közös cselekvésre való buzdítást. Tromfként csak az iskolát, az augusztusra várt iskolát említi. — Kedves recskiek, kérem a tanács nevében, hogy segítsenek, hiszen a gyermekeikért, unokáikért, a falujukért teszik. . .! Mindenki bólint, egyetért, beleegyezik, biccentésével felajánl, s egyszerre megbomlanak a széksorok. A hétfő esti ,,műsornak” vége, legközelebb jövőre. — Nem igaz, nem bizony — visszhangzik a fülemben Gál István felszólalása —, nem jövőre folytatódik ez a beszélgetés, hanem már most. Kinn az utcán, hazafelé, vagy a kocsmában, ahol mindig van téma, főként ha másra kell mutogatni. És január 17-én bizonyára eldőlt — hazafelé menet, vagy az italboltban — a falugyűlés után, hogy ki segít, vagy ki nem a tanácsnak, a községnek, a szülőfalunak, vagy éppen az új otthont adó településnek. Bárcsak a fejekbe láthattam volna. Valamivel nyolc óra előtt. Üres a hatalmas terem a a bányászotthonban. A piros drapériával leterített asztalnál ülünk a tanácselnökkel, akitől ezúttal is sokan és kedvesen, évődve és újabb munkára bíztatva köszöntek el a helybeliek közül, összerakja a jegyzeteit és megkérdezi : véleményünk szerint, hogy sikerült? A válasz is kérdés, most talán nem is olyan „finom”: — Mindig ilyen magányos? — Ugyan, dehogy...! Hiszen nem vagyok egyedül, ezt a mai este is bebizonyította. Már tavaly óta is változott az itteniek szemléletmódja, az idén sokkal kevesebb volt a magánügy, az egyéni érdekért való harc. Igaz, ma még erősebb a kritika, mint az önkritika, s nehezen mozgatható a recski ember. De — s ez mindennek a gyökere —, lehet bízni ebben a lakosságban. Én legalábbis, nagyon bízom valamennyiükben. — Tehát nincs tanács kontra lakosság? — Nincs. Érzem, tudom, hogy nincs...! Szilvás István Pécs István tanácselnök beszámolóját tartja Szűcs József: „Köszönet nyugdíjas találkozóért” — A siker jutalma taps és gyűlölet...! — idézte egy híres színésznő mondását a Pócs József: „Apácát kellene ültetni a parlagra, gyógyszerré válna a levegő!” Együtt gondolkodva Botos József: „Miért nem tartják a sorrendiséget a pálinkafőzdében?” (Fotó: Kőhidi Imre)