Heves Megyei Hírlap, 2018. március (29. évfolyam, 51-75. szám)
2018-03-10 / 59. szám
7 helyőrség etikák, legendák, művészet BEM APÓ - CSATÁK, CSODÁK, SZOBROK ÉS TÖRTÉNETEK Szilágyi András t legtöbben ismerjük Bem apó erélyi hadjáratát vagy a magyar-lenyel barátságban betöltött ikonikus terepét. Valószínű azonban, hogy enek ellenére nagyon kevesen apcsolnák személyét a hírekben naponta látott, romokban heverő zíriai Aleppó városához. Pedig a ajtófotók és híradások egykor mesés városát halála előtt épp Bem apó mentette meg a korabeli ISIS pusztításaitól. Iszlám vallásra való áttérését követően ugyanis ottomán kormányzó volt Murad pasa néven. 1850-ben, egy évvel Törökországba menekülése után a Kmetty, Guyon és társaik oldalán iszlám hitre térő, majd az ottomán hadsereghez csatlakozó hadvezér egy, a városra rontó arab szabadcsapat támadását visszaverve tett szert elismerésre. Még abban az évben elhunyt. Ő állíttatta azonban a város - korábban turistalátványosságként mutogatott - híres ágyúit a polgárháborúban már a korunk „arab szabadcsapatai” által jórészt szétlőtt citadella falára. Temetésekor a város lakói vállukon hordozták a „termetre kicsiny, ám lélekben hatalmas” tábornok koporsóját, és szúfi szentnek kijáró temetésben részesült. Sírjához később a helyi dervisek biztatására zarándokként járultak Aleppó lakosai, hisz a legenda szerint Baba Murad pasa sírjának földje gyógyító erejű volt a szembajosok számára. 1929-ben, részben az új állam, Szíria oszmánokhoz köthető emlékekkel szembeni ellenséges hangulatának köszönhetően hamvait hazaszállították Lengyelországba, ahol azonban - mivel muzulmán hitben halt meg - nem nyugodhatott szentelt földben. Szarkofágja a mai napig hat gigantikus oszlopon áll a tarnówi temető fölé emelve. Az aleppói vakokat gyógyító szúfi szent, Baba Murad, „Osztrolenka véres csillaga” az erdélyi magyarság számára is kivételes személy. Az erdélyi hadjárat során hangzott el a neki tulajdonított mondás: „Ha a híd elveszett, Erdély elveszett. A híd az enyém marad, vagy meghalok.” Ez a csata előtti mondat Trianon után az egész székelység mottója lett. Személye Erdélyben a magyarság megmaradását szimbolizálja. Marosvásárhelyi szobra, talapzatán a fenti mondattal 1919-ig a város főterén állt, és sokáig az erdélyi magyarság számára olyan emblematikus alkotás volt, mint később a nemzetnek az 1956-os forradalom képeit adó budapesti Bem-szobor. A szobrok azonban saját történeteket is mesélnek. A marosvásárhelyi Bem-szobor alkotója például az a Huszár Adolf volt, akinek halála adott lehetőséget a korszak másik nagy szobrászának, Zala Györgynek, hogy az általa Aradon megkezdett Szabadság-szobor befejezésével berobbanjon a magyar művészi életbe. A budai rakparton látható szobor alkotója már nem volt ilyen szerencsés. Zala György később a szobrászati élet egyeduralkodójaként csöppet sem volt megértő és támogató az őt követő generációkkal szemben. Istók János 1934-ben emelt Bem-szobrának sziluettje, bár egybeforrott az 1956-os forradalommal, hasonló méretű alkotást életében nem készíthetett. A mű nem is állhatna ott, ha a magyar-lengyel baráti társaság, melynek Istók János tagja volt, nem szerez hozzá forrásokat. Istók azon túl, hogy „kéznél volt”, kellően olcsón vállalta a Magyar Mickiewicz Társaság számára a szobor elkészítését, amelyet a Pálffy laktanya előtti térre helyeztek el. A műre tervezett két dombormű helyett azonban már csak egyre futotta a keretből. Istók János viszonylag kései, főleg a harmincas és negyvenes évekre eső szakmai kibontakozásának egyik oka éppen a Zala Györggyel való személyes ellentéte volt, amely fiatalkorára datálódott. Zala később is állandó konkurenciát látott benne, és a korszak elismert mestereként többször is próbálta megakadályozni, hogy a fiatal szobrász nagyobb, főleg fővárosi köztéri megrendelésekhez jusson. Emiatt Istók pályája elején, a századfordulón és a tízes években jórészt csak vidéken tudott dolgozni. A sors iróniája, hogy a Duna másik partján nemrég újonnan felállított Andrássy-szobrot, Zala egyik első nagy alkotását 1919-ben épp Istók akkor félkészen álló, Zalaegerszegre készülő Csány László-szobrának mellékalakjával „takarták el”. A Tanácsköztársaság alatt Zala Andrássy-szobrát a „munka templomának” kulisszaköntösébe falazták, elé pedig Istók János Munka névre elkeresztelt alkotását helyezték, mely a zalai származású Csány László, Erdély forradalmi kormányzója (ezáltal épp Bem apó közvetlen felettese), majd az 1848-as forradalom közlekedési minisztere szobrához készült. Ez a tett részben fricska is volt az „öreg, reakciós, neobarokk ízlésdiktátor” Zalának, aki a megelőző korszak, a kiegyezés korának legreprezentatívabb, leginkább foglalkoztatott művésze volt. Csány László szobra végül a háború után elkészült, Kun Béláék „templomát” pedig elbontották. A Munka-szobor az 1931-ben befejezett alkotás mellékalakjaként ma is látható. Istók túlélte Zalát és az Andrássy-szobrot is, a 100. születésnapja előtt pár hónappal hunyt el 1972-ben. A művész sorsára jellemző azonban, hogy a Bem-szoborhoz hasonló nagy méretű alkotást a második világháború után sem készíthetett: az idős művész a kommunizmus évei alatt szinte elfeledve újra vidéki szobrász lett, és főleg mellszobrokat, érmeket, kisplasztikákat alkotott kései haláláig. Magyar Hősök Arcképcsarnoka - Bem József (tojástempera, vászon) IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET nm JÓKAI MÓR MOZIBA MEGY Megszámlálni is sok az írófejedem könyveiből készült mozgóképesdaptációkat. Jókai Mór nemcsak egény- és novellaíróként, de filmen s televízióban is népszerű. Ahogyókai Mór a magyar lektűr megteemtője, úgy a műveiből készült fülektől okkal remélték alkotói, hogy megteremtik velük a populáris kamufilm magyar műfaját. Az első felolgozások még a mozi őskorában, záz évvel ezelőtt születtek (s nem akármilyen rendezők kerestek Jóainál ihletet: Az aranyember elsődaptációját Korda Sándor készítette 918-ban), a legutóbbi 2014-ben (Arthatatlan seb, r.: Kapitány Iván), persze lehetne regélni a színészekül (Beregi Oszkár, Jávor Pál, Tory Géza, Huszti Péter, Darvas Iván, Stinovits Zoltán) és színésznőkről Mezey Mária, Szeleczky Zita, Béres Iona, Pécsi Ildikó, Sulyok Mária) is, Í végre a nagy ívű kosztümös történtek mindenki számára egyértelműen szerethető-megvethető figuraa magyar színjátszás legnagyobbjai éltették életre. Jókai szerette a szíészeket és a színészek is szeretik mai napig. A rendezők között is sorjázik a zakma színe-java, a már említett íorda Sándortól Bán Frigyesen és lertler Viktoron át Várkonyi Zoltáig. Utóbbi kiváltképp szerette az iroalmi alapanyagokat s Jókai műveit . színészként, színházigazgatóként, Színművészeti Akadémia rektoraként, színpadi és filmes rendezőként ismert és népszerű Várkonyi négy ízben dolgozta fel Jókai Mór műveit. Sőt, Várkonyi műveivel ért csúcsra a kalandfilmes Jókai-hullám: az 1965- ös A kőszívű ember fiai, az 1966-os Egy magyar nábob és folytatása, a Kárpáthy Zoltán a Jókai-filmek legnagyobb igényű darabjai (Várkonyi még 1976-ban leforgatta a Fekete gyémántokat, de akkor már a hazai klasszikusok a tévébe szorultak, a tévéfilmek váltak a „lektűr” terepévé). Várkonyi filmjei a hatvanas években korhű, színpompás kosztümökkel és drága, igényes díszletekkel és kellékekkel, statiszták sokaságával készültek - szemben a korábban látott, költségvetési szempontok miatt inkább kamaradarab-kiállású filmekkel. (Az pedig kissé sem mellékes, hogy a nagyszerű színész Várkonyi remekül osztott szerepet, és jól is vezette színészeit.) A költségvetés politikai akarattal is támogatott szabadsága Várkonyinak megadta arra a lehetőséget, hogy ne kelljen a regények cselekményének egyfajta kivonatára szűkítenie filmjeit, s azok minden elemükben látványosak legyenek, így a mai napig Várkonyi számít a hazai kalandfilmes és népszerű adaptációs filmalkotások hivatkozási pontjának. Irodalmi hűség szempontjából is mintaértékűek Várkonyi filmjei: az adaptáció megköveteli a sűrítést és elhagyást, ám épp ezek miatt gyakorta át is értelmeződhet az eredeti mű mondandója. Jókai populáris elbeszélői technikája a filmforgatókönyvek írói számára is mintaértékű lehetett a hőskorban, ám e technikák átvétele és az adaptáció szükségszerű sűrítései miatt csupán Várkonyi tudott igazán hű maradni az eredetihez. Noha az ő filmjeiben is sérülnek a Jókaira oly jellemző, az eseményeket megszakító leírások és bölcselkedések, a gazdagabb filmes lehetőségek, a szabadabbra engedett lendület lehetőséget adott a rendezőnek arra, hogy filmes eszközökkel, a filmnyelv lehetőségeivel hű maradhasson Jókai világképéhez. A kőszívű ember fiai, az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán mai szemmel is meghaladják a szolgai feldolgozásokat, rosszindulattal sem lehet csupán a klasszikusokhoz készült mozgóképes illusztrációnak nevezni ezeket, épp úgy építik a nemzeti mitológiát, mint Jókai regényei. Mindezt ráadásul egy olyan korszakban, amikor a populáris filmektől az volt a felülről támasztott elvárás, hogy a jövő embere számára nagyon is konkrét - s épp Jókai valódi világszemléletével ellentétben álló - módon alakítsák a nemzetmitológiát. Igaz, Várkonyi nem is azzal a céllal forgatta Jókai-filmjeit, hogy azok afféle (kötelező)olvasmány-pótlékok legyenek. Az 1960- as évek derekán forgatott filmjei nemcsak a néző figyelmére számítottak, de arra is, hogy az esetleges egyedi gondolatok és megoldások a közös olvasmányélmény miatt továbbgondolásra késztetik a közön Schreiber András séget. Vagyis, hogy Jókait olvasni és nézni is jó - s hogy szerencsés esetben a látottakon is lehet elmélkedni. 018. március 9