Hevesvármegyei Hirlap, 1902. július-december (10. évfolyam, 79-157. szám)
1902-07-02 / 79. szám
ELŐFIZETÉSI DÍJ: ▼ilékre postán vagy helyben házhoz küldve: érre ____ _ _ _ 12 korona ?41 évre________________ 6 „ Kellyed évre_ _ _______ o . isV Eger, 1902. julius 2, szerda. 19. Tizedik évfolyam. HEVESVÁRMEGYEI HÍRLAP POLITIKAI ÉS VELYESTARTALMAI LAP. Mtgjelen il( min szerdán, penteken is Vasárnap. Egyes azáxn. ára 10 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal hová a lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetési díjak és hirdetések küldendők : Egri Nyomda-részv.-társaság* Kéziratokat nem adunk vissza. Tanulmányi kirándulások. A nevelési elvek között manapság egyik legfontosabb a gyakorlatiasság. Ezt hangoztatják úton-útfélen s ezzel kínozzák halálra az elméleti irányzatot. Az most nem tartozik ide, hogy mennyiben jogosult az egyik és a másik, hogy mennyi tért engedjünk az egyiknek és a másiknak, mert hisz’ épen a gyakorlati nevelés egyik legszebb hajtásáról akarok beszélni. Olvasom ugyanis, hogy két helybeli intézet ifjúsága látogatott meg olyan nevezetességeket, amelyeket talán soha nem lett volna alkalma láthatni. A tanítóképző ifjúsága a diósgyőri gyártelepen járt, a gymnázium tanulói pedig Salgótarjánt látogatták meg. Hirtelenében bajos volna szavakat találni annak a hasszonnak jellemzésére, amely ezekből az utakból az ifjúságra hárul. A mai fiatalság már legtöbbnyire századvégi legény. — Nem igen szeret fáradozni. Az a kor, amelyben például a levél egy nap alatt jut el hozzánk Bécsből, nagyon elkényezteti gyermekeit. És mi mindig többet és többet kívánunk. Nekünk már az is kevés, hogy kétszer-huszonnégy óra alatt Berlinbe mehetünk; azt se találjuk gyorsaságnak, hogy pár óra alatt hírt kaphatunk Párisból a telegraf utján, sőt azt is egész természetesnek találjuk, hogy innét Egerből közvetetlenül beszélgethetünk például drezdai ismerősünkkel a telefon utján. Bizony-bizony a legtöbb felületes ember kicsinylően nézi a poros országúton ballagó deákot. Pedig a vegyes-, gyors-, vagy express-vonat rugalmas párnái talán kényelmesebbek a rögös útnál, de nem hasznosabbak. A kupéban nincs tanulság, nem gyarapodik a tapasztalat, nem edződik a test, csak utazik az ember. Sőt tovább megyek: nem is utazik, csak megérkezik. Ez pedig két különböző dolog. Még pedig nagyon különböző! Avagy utazás-e az, mikor a több száz kilométernyi útban csak az elmaradozó telegraf-oszlopokat meg fákat látom. Esetleg egy-egy várost pillantok meg, úgy futtában. Arra nincs időm, hogy jól megnézzem s legalább a külső képét véssem emlékembe. A legszebb vidék is csak a kaleidoszkóp képe. Most látom, de a következő pillanatban már eltűnt. — Hja, manapság az idő pénz! S a pénz igen nagy érr. Minek törekedni, mikor pénzen még tudományt, jellemet, tisztességet is lehet vásárolni. Jól van; ez a világ elve. De a tanuló ifjúságnak nem szabad ismernie az ilyen, — fájdalom, csaknem általános érvényű — elveket. Az csak hadd maradjon meg a maga ideális gondolkozásában. Hadd szerezze az ismereteket fáradsággal, verejtékkel. Mert az a becses, amit így szerzünk. A tanulmányi kirándulásokon pedig csakugyan verejtékkel gyarapítja ismereteit az ifjúság. Vájjon ha Petőfi Sándor, Arany János és mások nem járták volna keresztül-kasul ezt a szép hazát, honnét vették volna azt a sok szép tárgyat, a melyek az ő költészetöknek gyöngyei lettek. Vájjon a régi világ tisztviselői honnét ismerték volna az országot, ha nem közvetetlen szemlélet alapján. Akkor még nem volt annyi könyv, annyi újság. Igen, de tengelyen utaztak s a „gyors paraszt“ is bizony elég lassú volt. Amit azonban elvesztettek a réven, megnyerték a vámon. Minden útba eső várost töviről-hegyire megnézhettek. Aki például Pestre vagy Bécsbe utazott, testamentumot csinált, de mikor szerencsésen visszajött, az egész útvonalat ismerte. Ma csak a végső állomást ismerjük meg úgy, ahogy. A közbeesőknek még a nevét is csak a menetrendben látjuk meg. Pedig de sok szép, gyönyörű része, vidéke, városa van ennnek az ezeréves hazának! Mennyi gyönyörűsége lehet annak az ifjúnak, a ki csak egy vármegyét is bejárt s annak minden nevezetességét figyelmesen megnézhette! Az ilyen út ad valódi ismeretet! Az ilyen ismeret nyomán kél a valódi hazaszeretet, vencz ételem, a lekváros derelye került asztalunkra. A fölséges ebéd gyönyöreit végig élveztem. Kezet csókoltam egyetlen Lenkémnek s rágyújtottam egy britannikára. Éreztem azonban, hogy nem hagyhatom dicséret nélkül ezt a szokatlan lakomát. Különben méltán megneheztelne reám hűséges oldalbordám. Az első szippantás után tehát ily módon szónokoltam: — Egyetlen üdvösségem, ezt az ebédet a chinai császár is megehetné! Kár volt bókolni. A magasztalás olaj volt a tűzre. Feleségem reám pillantott boldogsággal és mosolygott. Mosolygott, mint egy diadalmas hadvezér ádáz csatái után. — Ugye jó ebéd volt? felelte ő kenettel teljes hangján — Ugye, ritka figyelemmel gondoskodik rólad a te kis feleséged? — Baj van! gondoltam magamban. Az ilyen hizelkedéssel kezdődő jelenetektől mindig félek. Mindannyiszor eszembe jut az áprilisi nap: egyik pillanatban csábítóan mosolyog az ég, másik pillanatban már zubog a zápor. Éreztem, hogy mosolygó Lenkém szemeiből is fájdalmas zápor fog szakadni. Csak legalább menydörgés nélkül vonuljon el a vihar! A menydörgéstől és villámlástól, mióta megnősültem, rendkívüli módon félek. — Mikor láttad Bocskornét? — kérdezte szivem párja minden ,átmenet nélkül. A „JU Vármegyei jtirlap“ tárczája. A piros kalap. — A „Hevesvármegyei Hírlap“ eredeti tárczája. — írta: Pillangó. A feleségem áldott jó lélek. Csupán egy gyengéje van. Néha-néha bizonyos nemű és fokú különczködési vágyak szállják meg. Ezeknek azután teljesedni kell, ha törik, ha szakad. Ilyenkor nem is kér, hanem követel, parancsol, pattog, menydörög. Én pedig csendesen hallgatok s csodálom a mindenség urának hatalmát, hogy ily változatos tulajdonságokkal ruházta fel az asszonyt. A múltkor azt olvasta az újságban, hogy a spanyol főúri családok asszonyai között az a divat kapott lábra, hogy félszemű szakácsnékat tartanak. Elolvasta és elfogta a lelkesedés. Megszületett egy különczködési pillanat. Magdának, a deszkatermetű szakácsnénak rögtön felmondott s nyíltan kirukkolt parancsával, hogy én a föld alól is teremtsek neki félszemű szakácsnőt. Kegyetlen parancs volt. Három hétig folytonosan a budapesti cselédszerző intézeteket jártam, míg végre találtam egy félszemű konyhahölgyet. Ezóta ismét csend van boldog tűzhelyünkön. A félszemű Zsuzsi szétoszlatta a haragos felhőket. Valódi villámhárító volt. Igaz ugyan, hogy rövid nyolcz napig áldásos működése alatt már eltört két vizes bustellát, másvilágra küldött három kávés csészét s számtalan kisebb nagyobb tányért, de a feleségem szelíden tűri, mert legalább spanyolosan csinálja a dolgát. Én is hallgatok, mert humanitásom védi a félszemű hölgyet. Szegény, egy szemmel elvégre is nem lehet olyan ügyes, olyan óvatos, mint kétszemű kollegái. Fizetem az eltörött edények árát, úgy magamban átkozom a spanyol úraszonyok hóbortját s feleségem előtt naponta hangsúlyozom az ősi közmondást: „Több szem többet lát“. Sajnos, nem érti meg. A múlt kedden egykedvűen ballagtam haza a hivatalból. A feleségem már az előszobában várt és megcsókolt. Ez a szives fogadtatás szöget ütött a fejembe s mikor egyedül voltam a szobában, megfenyegettem kopasz fejemet a tükörben . Ember talpon légy. Egészen biztosra vettem, hogy az asszonynak megint kell valami. Az ebéd májas haluska levessel kezdődött s vele gyanúm növekedett. Máskor keddi napokon vékony csikók vannak sorrenden, a májas haluskák csak ünnepi alkalmakkor szerepelnek. Még inkább megerősödött vihart jósló sejtelmem, midőn az ebédet pompás főtt hús után lekváros derelye zárta be. Kételkedtem, hogy csakugyan kedd van-e ma ? Föltétlenül annak kell lennie, mikor a szokásos spenót helyett ked-