Híd, 1966 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1966-01-01 / 1. szám - Bori Imre: Tenyészet és értelem IV.
prózai nyilatkozatok, tanulmányok, cikkek, amelyek a magyar költői múlt alakjait vizsgálják, s így mintegy előkészületeit is jelentik e probléma József Attila kapcsán való felvetésének. Idézi Csokonait, kinek „költészete: csupa derű, csupa fegyelem, csupa ellenszegülés, alighanem a legtöbb, amit költő megtehet”. „Csokonai sohasem adta meg magát! — emeli ki a maga szempontjából oly jellemzőnek tartott tulajdonságát. — Talán ő vívta meg a legnagyobb csatát az egész országra ülepedő debreceni porral, a közönnyel, a gúnnyal, a meg-nem-értéssel és a kortárs kicsinyességgel, egyszóval a halállal.” S mennyire magára mutató, amikor így ír róla: „Pedig az ő vaskossága maga az élet, az ő naturalizmusa a fölismert és legyőzött pusztulás, az ő szerelme évszázadok viharosodó szerelmi eposzának kimondása, az ő finomsága törvény és erő. Az ő egész költészete győzelem az apokalipszis erői fölött, az ő költészete a mi emberi szívünk fölszabadítása” (Csokonai V. Mihály vál. versei. Válogatta és az előszót írta Juhász F. Bp. 1959.). Petőfi szigora — hirdeti egy kortársbeli tanulmányának a címe is (1959. 9.) az önmagára mutató célzatosság hevében: „Azt a makacs megnem-adást, konok akaratot, irgalmatlan fegyelmet, azt az elfojthatatlan lángot, amely egyre zordabb szélre egyre teljesebb szirommal felelt, mert fénnyel kell kitágítani az ostoba elemek nyúlós, vaksi éjszakáját, világossággal kell leigázni a hideg sár kígyószáját, a lucskos növényiérintés borzalmát, hogy ne vacogjon a légburkot körülhemzsegő égitestek őssárkányszemei közt a magára maradt szív...” A „szigorú hazaszeretet” példáját látja Petőfiben, ki „csak a jelenben élt és a jövőnek álmodott.. „Fölemelni akarta ezt a népet és megváltani, és nem akarta, hogy ez a nép egyedül maradjon... Szigorú volt a szabadságban, nem tűrte a szellem bilincseit és nem tűrte volna a testi bilincseket sem. Nem ismerte a megalkuvást, a középszert, a megbocsátást, a gyávaságot.” S egészen Az éjszaka képei eszmei indításait, szituációját is előlegezve írta: ,,S ha jönne valami világpusztulás és csak egy ember maradna a romok között kisarjadó vegetációban, az ő hitével kezdhetne új életre...” S ezeket a Petőfivel kapcsolatos gondolatokat ismétli meg a Bajza utcai ősz című írásában (Élet és Irodalom, 1960. szept. 9.), még jobban kiélezve, s a költői erkölcs jegyeit tűzte zászlajára, amelyben a zsenialitás legalább olyan fontos elem, mint az „erkölcsi tisztaság”, s Petőfi mellé Adyt is odaállítja, Adyt, ki „jácinttal borítót arany-vulkán, csillag-zuhintó véres angyal-trombita, gyönyörű fehér kócsag a magyar lápon, fekete szerelem-átok. A legnagyobb tanító és a legnagyobb követelő”. Költői magatartása védelme szól ezekből a rövid jellemrajzokból, a költői elkötelezettségnek az a fajtája, amely nem a megelégedés, hanem a nagyobb követelmény ösztönzésére figyel, a látszatok helyett a valóság-relációval foglalkozik, s Juhász Ferenc megfogalmazásában oly erősen önmagára mutat. Mint ahogy a Dylan Thomasról írott kis rajza is (Élet és Irodalom, 1960. dec. 23.) önvallomással ér fel: „Én Angliában szegény Dylan Thomast kerestem, a szeszben szétmállt arcú nagyonszenvedőt, aki annyira szerette az életet, hogy csak siratni tudta sokszor, akinek szívébe belepréselődött izzó bujaságával a világegyetem, hogy végül belepusztult a méltatlan szerelembe”. S milyen jellemző, ahogy a maga ipresszióinak „költői feldolgozását” jellemzi! „Azt a fe- 86