Híd, 1979 (43. évfolyam, 1-12. szám)

1979-09-01 / 9. szám - Hagyomány - Bori Imre: Könyvek a szecesszióról

KÖNYVEK A SZECESSZIÓRÓL­ gozatot, amely a magyar szecessziós festészet „ábrázolási típusait” pró­bálja áttekinteni (Ábrázolási típusok a századforduló magyar művészeté­ben. Ars Hungarica, 1977). Nem kevésbé lehet érdekes az általunk második szecessziós szakasz­nak nevezett évtized sem, amikor a misztikum hulláma borítja el a sze­cesszió stílusvilágát, nézzük akár Csontváryt és Gulácsyt, akár pedig a gödöllőieket, de bizonyos mértékben azokat is, akik az előző évtized szecesszióját minősítették, így például Csók István festészetét is, fesse akár a Vámpírokat, akár a Nirvánát. A magyar szecesszió legkülönbö­zőbb „keleti álmai” fogalmazódnak meg ebben az évtizedben a vászna­kon és a grafikai lapokon, összefonódva embermentő szociális szándé­kokkal és kényszerképzetekkel, például Csontvárynál. Ennek a „keleti­­ségeknek is vannak a XIX. században gyökerei, és hivatkozhatunk iro­dalmi adatra is: Justh Zsigmond és baráti körének Kelet-kultuszára, a kortársi jelenségek közül pedig a Nyugat bevezető írásának a címére, amely, mint tudjuk, a Kelet népe volt! S mert a századforduló művé­szeti törekvései közül éppen a szecesszió volt a legérzékenyebb a kor uralkodó eszméi, érzelmi és gondolati törekvései iránt, szinte természe­tesnek látszik, hogy a szecessziós művészek fogalmazzák meg ezeket a képzőművészet eszközeivel. Kevés szó esett Szabadi Judit könyvében a szecesszió művészetével szemben tanúsított ellenállásról. Idézni lehetett volna Wlassich Gyula kultuszminiszter 1902-es parlamenti kijelentését: „Reám sok építkezés azt a benyomást teszi, hogy akik magyar stílusban akarnak dolgozni, bizo­nyos tekintetben szecessziós stílusban dolgoznak, hogy tehát ilyen sze­cessziós irányú stílus a vezetésemre bízott tárca körében a jövőben ne igen legyen lehetséges, iparkodni fogok ezt megakadályozni.” (Idézi Kismarty-Lechner Jenő Lechner Ödön, Bp. 1961 című könyvében.) És hivatkozhatnánk Csáth Géza mondataira Richard Strauss Salome c. ze­nedrámájának 1907-es előadása kapcsán írt méltatásából: „Mi történt? Láttuk Meunier-szobrokat, Beardsley-rajzokat, Gauguin-képeket, Wede­kind- darabokat, Hauptmann, D’Annunzio, Wilde, Ibsen, Maeterlinck fokozott erővel vonultak föl a színpadokra. Hallottunk Debussy-muzsi­­kát, D’Indy-szimfóniát, Puccini operái jobban hódítottak, mint valaha. Szóval mindaz megtörtént, amitől Magyarországot — mint valami kis beteg gyermeket a levegőtől — gondosan őrizték.” S ugyanez a Csáth Géza a tanú arra is, hogy mennyire a levegőben volt a századfordulón a szecesszió. A szabadkai gimnazista örömmel ismer a maga törekvései­re Ripli-Rónai pasztelljeiben és Debussy zenéjében. S hogy Szabadi Judit könyve felett tartott szemlénket kikerekítsük, szólnunk kell a szecessziós szobrászatot tárgyaló nagyon rövid fejezetéről is. Talán jellemezheti álláspontját a következő két mondata: „Nyilván­való, hogy Magyarországon, ahol a szecessziós festészet is heterogén módon nyilvánult meg, a plasztika aligha »dicsekedhetett« a szecesszió- 1075

Next