Híd, 2007 (71. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 8. szám - Toldi Éva: A múltreprezentáció lehetőségei (tanulmány)

hanem állandó játék annak emlékével. Többé már nem történeti interpretá­cióról, hanem inkább történeti reprezentációról van szó. Másik alapvető fontosságú munkája szintén a történeti narratíva to­vábbgondolásán alapul. Hume gondolatrendszeréből indul ki, s eszerint a megismerésnek két formája van: a priori, azaz elméleti és a poszteriori, azaz tapasztalati. Azt vette észre, hogy a történelemelmélet nem foglalkozik a történelmi tapasztalattal. A narrativizmus főként azt boncolgatja, hogy a történelmi ismeret miként épül be a történelmi elbeszélésbe. Nem csupán indifferens mindennel, ami a poszteriori megismerés, hanem kifejezetten el­lenséges a történelmi tapasztalattal szemben - állítja Ankersmit. De mit is takar a történelmi tapasztalat fogalma? „A XVIII. század vé­gén utaltak a történészek először arra, hogy »történelmi tapasztalatában volt részük, a múlt maradványait szemlélve vagy egy történelmi hely szellemé­vel érintkezésbe kerülve váratlanul feltárult előttük, »milyen is volt a múlt valójában«. Többnyire kivételes eseményként, szinte kegyelmi pillanatként emlékeztek arra, ami velük történt; úgy érezték, amit átéltek, nem érzéki csalódás csupán, hanem megbízható és valóságos. A holland hagyományban ezzel az élménnyel szorosan összekapcsolódott a »történeti megérzékülés« [...] fogalma, amelyet a szenzitivista Huizinga használt először. Elképzelése egyszerű analógián alapult: egy múltbéli dologgal való elemi erejű találkozás a történelem megértésének sejtelmével jár, ugyanúgy, ahogy a köznapi léte­zés egy látszólag jelentéktelen mozzanata is egész váratlanul saját létezésünk megértésének sejtelmével tölthet el bennünket.”16 De ennél is fontosabb, s minden bizonnyal ez a történészek megbotrán­kozásának legfőbb oka is: nem is járul hozzá a kor jobb megismeréséhez. A tör­ténelmi tapasztalatot látvány és tapintás idézi elő, egy „néma érzék néma tapasztalatá”-ról van szó, vagyis ez a tapasztalat teljességgel összeegyeztet­hetetlennek tűnik az időbeliséggel és a nyelviséggel. „A történelmi tapasztalat nem lehet vita tárgya, vagyis a történelmi értelemképzés másik legfontosabb elemével is kölcsönösen kizárják egymást.”17 Nem azonosulunk a múlttal, hanem csak érintkezünk vele. Frank Ankersmit végkövetkeztetése pedig egyenesen posztmodernelle­­nes: „a szellemtudományos reflexiókban a tapasztalat és a fenséges várhatólag gyorsan átveszi majd azt a helyet, amelyet nem is olyan rég még a nyelv, a diskurzus, a »hatástörténet« és a narrativitás foglalt el - mondja. - Igazuk volt azoknak, akik találó párhuzamokat véltek felfedezni a posztmodern és a ro­mantika között; a mai posztmodern is romantika, de az érzés és a tapasztalat 16 Balogh Tamás: Ankersmit a „történelmi tapasztalat”-ról. In: Frank R. Ankersmit: A történelmi tapasztalat. Typotex, Budapest, 2004. 109-110.1. 58 17 Uo. 115.1.

Next