História 1981
1981 / 4. szám - EGY KÉP - EGY ESEMÉNY - PETNEKI ÁRON: Egy 1456-os keresztes emléktáblája
EGY 1456-OS KERESZTES EMLÉKTÁBLÁJA A würzburgi citadellában berendezett Mainfränkisches Museum újabb szerzeményei között egy érdekes 15. századi táblaképet láthatunk: Johannes Paul pechtali plébános epitáfiumát. (Az epitáfium az elhunyt emlékére készített emléktábla, kép, amelyet a templomban helyeztek el, de nem mindig az illető sírját jelölte.) Baloldalt Szűsz Mária áll, karján a gyermek Jézussal, vele szemben pedig Szt. Katalin, egyik kezében Vértanúsága Jelvényét, a kereket tartva, másikat az előtérben térdeplő védence, Paul plébános vállára teszi. Papi személynél szokatlan, hogy Paur talpig páncélban van. A kép megértéséhez közelebb vezet bennünket az epitáfium latin fölirata, amely magyar fordításban így hangzik: „Az Úr 1456. évében, december 20-án a kegyes úr, Johannes Paur, egykor pechtali plébános, felvévén a keresztet és a törökök ellen vonulván, visszatértében Bécsben töltötte be végső napját. Ugyanitt eltemették, lelke nyugodjon békében, amen. — Hans Pechttaller úr.” A plébános tehát a török ellen indított keresztes hadnak volt tagja. Erre utal a kereszttel jelzett stóla is. A felirat végén jelzett személy pedig valószínűleg egyik rokona, aki a táblaképet megfesttette. De vajon részt vett-e Paul plébános a nándorfehérvári csatában? A frankfurti birodalmi gyűlés 1453-ban harmincezer gyalogost és tizenkétezer lovast ígért Magyarországra. A toborzást elsősorban a nagyobb német városokban folytatták, így elsősorban Nürnbergben és a sziléziai Boroszlóban. Bécs lett a hadak gyülekezési helye. A nürnbergiek — akik között Paur plébános is szolgált — meg is érkeztek 1456 nyarának végén — Hunyadi nándorfehérvári győzelme után — a későbbi császárvárosba. Az Ausztriába menekült fiatal magyar király, V. László, a diadal hírének hatására elhatározta, hogy visszatér Magyarországra és most már maga vezeti a háborút a törökök ellen. A német hadakkal — köztük voltak a nürnbergiek is — 1456. augusztus 26-án indult meg Bécsből. A Duna mentén fekvő Futak mezővárosnál táborozott le, Itt országgyűlést hirdetett. A nürnbergiek ottlétéről két levél keltezése is tanúskodik, amelyet kapitányaik írtak 1456. október 15-én és november 4-én. A futaki országgyűlés végeztével, melyen a Hunyadi-árvák hűségükről biztosították a királyt, V. László a németországi csapatokat kegyesen elbocsájtotta. Hogy fizetésüket, amelyet kezdetben megígért, megkapták-e, nem tudjuk. Zsákmányra nem tehettek szert, hiszen a harcokban nem vettek részt. Fáradtan, fázva indultak vissza német földre, sokan magukkal hurcolva a ragályt, aminek a két magyar vezér, Hunyadi és Kapisztrán is áldozatul esett. Paur plébános is talán ezért halt meg visszaútjában, Bécsben. Szemét azonban nyugodtan hunyhatta le, hiszen a kor mentalitása szerint fogadalmát teljesítette. PETNEKI ÁRON EGY KÉP, EGY ESEMÉNY nek érvénytelenítette, az államokat viszont a rendi szerkezet bénította meg. E kettős csőd jegyében fordult át 1455 karácsonyának optimizmusa néhány hónapon belül a teljes pesszimizmusba és pánikhangulatba. Alfonz király a pápai flotta áruló parancsnokával titokban megegyezve, egy itáliai belháborúban merült el, és kereken felmondta a kereszteshadjáratot A nápolyi és a pápai gályák 1456 tavaszán nem a török, hanem Genova ellen vitorláztak. A szárazföldi terv nem kevésbé csúfosan omlott össze Eleinte csak a gyülekezés határidejét halasztgatták. A Magyarországra rendelt pápai legátus, Juan Carvajal bíboros, már az év elején csak abban reménykedett, hogy a nyugati kereszteshadak — március helyett — „még június havában, de legkésőbb júliusban” megérkeznek, akkorra Hunyadi is felkészül — jóllehet megajánlását 7000 katonára csökkentette. A pesszimizmust csak fokozhatta a magyar rendiség magatartása. Miután a résztvevők lassú szállingózása miatt az országgyűlés január közepe helyett csak április elejére jött össze, azt a különös határozatot hozták, hogy az elmúlt év rossz termése miatt meg kell várni az aratást Az országos had gyülekezését augusztus 1-re halasztották, akkorra tolva ki a birodalmi és a burgundi seregek megérkezését is. Ez azért volt különös, mert már március óta szállingóztak a hírek Ragusából és Albániából a szultán általános hadikészülődéséről. Amikor aztán április 7-én berobbant a hír Budára, hogy a szultán csakugyan megindult Nándorfehérvár — „Magyarország kulcsa és kapuja” — ellen, az országgyűlés pánikszerűen feloszlott azzal a bizonytalan határozattal, hogy a sereg mihamarabb vonuljon a déli határra. Sereg azonban sehol sem volt. Magyarország nemesi társadalma, éllen a nádorral, az erdélyi vajdával, a főpapokkal, szinte eltűnt a színről e forró tavaszon—nyáron. Ráadásul június első napjaiban V. László király is, „vadászat ürügyén”, eltűnt az országból és Bécs alá vonult. (Ma már megbízható források alapján tudjuk, hogy a király osztrák és cseh csapatokat gyűjtött, hogy kihasználva III. Frigyes torzsalkodását saját rendi ellenzékével, rajtaüssön a császáron, már a határnap is ki volt tűzve, július 25-re. Miközben Európa félelmes ellenségének hadai hömpölyögtek Belgrád felé, a két hatalom, melyeknek a pápai terv szerint a kereszteshadjárat törzsét kellett volna adniuk, néhány ezer fegyveressel egymásnak készült ugrani.) A „Szent Római Birodalom” klérusának nagy része még a török tized kivetését is megtagadta, mint az „egyház szabadságát” sértő merényletet. Ami pedig a kiszemelt fővezért illeti, Fülöp burgundi herceg a kritikus hónapokban nem is hallatott magáról; nemcsak hogy egyetlen katonát nem küldött, hanem még a tartományaiban összegyűjtött pénzsegélyből sem juttatott el egyetlen fillért sem Rómába. Keresztesek, iparosok, szőlőművesek 1456 késő tavaszára már nagyjából világos volt, hogy a Rómában alig fél éve összeállított terv kártyavárként összeomlott. A pápa már májusban keserűen ostorozta az „árulókat”, akik miatt „a magyarok most a leghevesebb vádakkal illetnek”. A csapatokat megajánlók közül egyedül Hunyadi volt az, aki a szultán hadrakelésének hírére nyomban, már áprilisban Szeged környékére sietett, hogy magánhadseregét csakugyan összegyűjtse. Ez a legmegbízhatóbb egykorú becslések szerint 4—6000 katona volt. Ilyen körülmények között a kereszteshadjárat súlypontja az uralkodókról már a késő tavaszon áttolódott a „társadalmi” szférába, önkéntes keresztesek toborzására. A kereszt hirdetésével Magyarországon megbízott agg ferences szerzetes, Kapisztrán János (Giovanni da Capestrano)„ a magyar ferencesek kis csapatával április derekán eltávozott Budáról, hogy több mint két hónapon át Baranya, Bács, Bodrog, Csanád megyékben, „az ország eme alsó részein, ahol a nép remeg, de vad oroszlánként kész harcolni a török ellen”, faluról falura járva, kereszttel jelölje meg az önkénteseket, „csupa köznéphez tartozót, parasztokat, szegény embereket, falusi papokat, deákokat”. A német lovagok elmaradását a dél-német területen — a Rajna vidékétől Bécs környékéig — ugyancsak a keresztestoborzás volt hivatva pótolni, ahol április óta a dominikánus Heinrich Kalteisen irányította a szervezést pápai legátusként. Noha a toborzás itt főként a városokban folyt, a szociális összetétel a magyarországihoz volt hasonló. Az uralkodók hadjárata már füstbe ment, a nép toborzása még vontatottan vagy rejtetten zajlott, amikor június elején egybehangzó és félelmetes hírek érkeztek Budára: a szultán már május közepén 90 000 fegyveressel, többszáz ágyúval átlépte Szerbia határát; a sereg ugyanolyan összetételű, mint amely három éve Konstantinápolyt bevette, a szultán még június folyamán Nándorfehérvár alá érkezik. A hírsebesség akkoriban Buda és Róma közt mintegy két hét volt; a balkáni fejlemények híre tehát június utolsó hetében juthatott el a Vatikánba. A pápia akkor már tudta, hogy a fejedelmektől egyetlen katonát sem kap. Hunyadi és Kapisztrán tevékenységéről nem lehetett információja, tudta viszont, hogy Németországból sem várható komolyabb segítség. Ráadásul Magyarországról képtelen rémhírek jutottak Itáliába: hogy a török sereg 300 000 főből áll; hogy a szultán „nem kíván egyebet a magyaroktól, mint hogy biztosítsanak átvonulást Itália felé”, s „János vajda (Hunyadi) hajlamos megnyitni fülét az ajánlatra...” Mindebből egy szó sem volt igaz, hiszen Hunyadi akkoriban az Al-Dunánál már javában szervezte az ellenállást, ahhoz azonban elég volt, hogy június közepén Rómában merőben ellentétes „jóslatok” borzongassák meg a közvéleményt, mint az év elején: még az év folyamán Rómáig hatol az Antikrisztus, a török szultáni 14