História 1991
1991 / 4. szám - ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK - F. DÓZSA KATALIN: Magyar divattörténet
ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK Magyar divattörténet 1945-1949 Mottó: El kell vetni véglegesen azt a szemléletet, amely meg akarta fosztani az embereket egyéniségüktől, a napi politika részévé téve önkifejezésük egyik eszközét, ártalmatlan játékukat, a divatot. Háború és konfekció A háborúk kísérőjelensége az anyaghiány. A 11. világháború alatt 1940-től akadozott az áruellátás, 1941-ben már jegyre adták a bélésárut és vatelint. De mi ez ahhoz képest, hogy a Riviérán már csak vitorlavászonból tudtak új ruhát varrni és spárgából kötözték a cipők talpát?! Kelemen Móric, a Racionalizálási Bizottság igazgatója 1940-ben sietett megnyugtatni a hölgyeket: „Nem lesz női ruha szabványosítás, szó sincs szabványosításról legfeljebb egyes ruhák tipizálásáról, elsősorban a férfiruháknál és a téli és más kabátoknál.” A háború végére a ruha élelemre cserélhető értékké vált, és a nők egyenesen követelték, hogy a típuscipőhöz, öltönyhöz hasonlóan gyártsanak típusszövetet, inget és női kosztümöt. Hiszen csak a meghatározott minőségű és fazonú nagy tömegben gyártott konfekciótermék enyhítette az áruhiányt. Jelentős a papírhiány is, s tulajdonképpen nem voltak divatlapok. 1946-tól jelent meg az MNDSZ kiadásában az Asszonyok című lap, majd 1949- től utóda, a Nők Lapja. Mindkettőnek volt szerény divatrovata. 1950-ben jelent meg a ma is virágzó Ez a divat első, vékonyka rajzos száma. Nem volt sokkal jobb a helyzet 1945 után Nyugat-Európában sem, a divatlapok ott is vékonyak és szegényesek, a boltok üresek. Nem „kitenyésztett”, „lefogyasztott” (1946) Akik azonban túlélték a háborút, élvezni akarták a békét. A nagy cégek újrakezdték a munkát, s a párizsi divatbemutatók újdonságairól az Asszonyok szorgalmasan tudósította olvasóit, nem feledkezve meg a háború alatt kialakult új központ, Hollywood híreiről sem. Eleinte mintha kifejezetten örültek volna az újságoknak: „Minden ellenkező erőszakolással szemben a díjbirkózó váll, a teletalpú monstrum és a combközépig érő szoknya kifelé megy a divatból. Odaát Amerikában már egy éve nem hordják... Nem lehetne nálunk is sürgősen követni a példájukat?” Fotót közöltek az egyik legismertebb pesti cég, a Szita-szalon modellbemutatójáról, s igyekeztek hasznos tippeket adni, például milyen módon lehet halmnacsizmát házilag készíteni, vagy 1 ruha 7 ruha címmel, hogy lehet egyszerű szövetruhát különböző díszítésekkel variálni. A divattanácsok, rajzok szerzőit — természetesen — mindig névvel, aláírással jelezték. 1946 végén azonban egy kissé furcsa tartalmú cikkel találkozhatunk: „Aszszonytársainktól számtalan levél érkezett. ... örömmel tapasztaltuk, hogy asszonytársaink már a divat terén is önállósítani kívánják magukat. ... nem mi vagyunk a divatért — hanem a divat legyen miértünk.” Hogy ők hogyan értelmezték, az kiderül egy 1947-ben a szakszervezet (lám, mi minden „feladata” lehet a szakszervezetnek!) által rendezett divatbemutató ismertetéséből: „Ez a divatbemutató sok mindenben különbözött a régen ismert divatrevüktől. Először is nem a külön célra kitenyésztett és lefogyasztott, múmiává aszalt próba kisasszonyok viselték a ruhákat, hanem egészséges termetű fiatal lányok, asszonyok, dolgozó nők. (Legtöbben az MNDSZ tagjai.) Következésképpen nem libegtek és vonaglottak, mint az idomított profi »manekenek«, hanem egyszerűen és természetesen jöttek-mentek — fordultak, ahogy az ember az utcán vagy a szobában jár. De a ruhák sem voltak idegeket és pénztárcákat nem kímélő káprázatos divatfantáziák, hanem egyszerű, csinos, jól hordható praktikus mindennapi öltözetek.” További idézet a Magyar Divattervező Művészek Szakszervezete rendezte a divatbemutató ismertetéséből: „A dolgozó nőnek természetesen más ruhadarabokra van szüksége a mindennapi életben, mint a »dísznő«-nek. A modern tervezőművésznek nem az a feladata, hogy néhány divatdámának agyaljon ki soha nem látott ruhafantáziákat, hanem hogy millió és millió nő számára tervezzen szép és praktikus ruhákat, melyek az élet, az otthon, a munka, a sport és az ünnep alkalmainál jól szolgálják a millió és millió dolgozó asszony igényeit.” A végkövetkeztetés helytálló, rájöttek erre Nyugat-Európában is, ahol a II. világháború után gyors fejlődésnek indult a magas színvonalú konfekciótermelés. Ennek oka azonban valószínűleg nem a munkásasszonyok bírálata volt, inkább az óriási üzleti lehetőségek felismerése. A megoldást sem az öltözködés konzervatizmusában, elszürkítésében keresték, éppen ellenkezőleg, olyan szellemes és ötletes módszereket találtak ki, melyek segítségével a divatváltozások nagyüzemileg is követhetők, s a végtermék egyedivé tehető. A divat gyors követése Divatbemutató: 1946 22