História 1993
1993 / 4. szám - SZŰCS JENŐ: IV.Béla király, az államszervező
rú előnye: éppen elég veszteség érte az előkelőket is ahhoz, hogy hölyfük alábbhagyjon, s miután a király is más embernek mutatkozott az országba visszatérve, valahol középütt találkozzanak és békét kössenek. Az adományok bőkezű osztogatása már az első télen megkezdődött, első helyen természetesen azok számára, akik a Sajó-mezei csatában és azt követően megállták a helyüket. Esztergom védőinek, a spanyol származású lovag testvérpár, Simon és Bertrand ispánoknak a már Nyitrán időző király 1243. január 24-én egyrészt visszaadta a birtokvisszavételi akció során annak idején tőlük elvett II. Endre-féle birtokadományt, másrészt egy sor várföldet nyertek adományul. Tévedés lenne úgy képzelni, hogy tapintatosan szó sem esett többé az „Örökadományok visszavonásának” neuralgikus témájáról. A nagybirtokosok sorra kapták vissza korábbi adománybirtokaikat, amelyeket az 1230-as években a királyi várakhoz és udvari szervezethez „állítottak vissza” a biztosok. IV. Béla radikálisan szakított birtokpolitikája korábbi illuzionizmusával. Noha az ország erdős-hegyes peremterületein királyi uradalmak szervezésével éppen ő vetette meg az alapjait több új megyének, az ország korai megtelepedésű részein, ahol a nagybirtok már amúgy is előretört, éppoly szenvtelenül hagyta szétfoszlani a várispánságok szervezetét, amilyen céltudatosan egy-két évtizede még restaurálni akarta azt. Nem csak gesztusok, nem csupán a tatárjárás előtt a királytól oly idegen kímélet és tapintat jellemezte ezt az új politikát, hanem egyfajta mértékletesen kiegyensúlyozott súlyviszony megteremtése a király és a nagybirtok közt, oly módon, hogy a mérleg azért mégis egy jelentős árnyalattal a királyi hatalom fele billenjen el. Ámbár a tapintat látványos gesztusait is képes volt gyakorolni. Az arisztokrácia pedig józanul belátta, hogy vagyoni téren is jobban jár, ha hatalmaskodtak helyett a királyhűséget választja. A megelőző és a következő időszakkal szemben a nagyjából 1242 és 1262 közé eső két évtized egyedülállóan magaslik ki a kései Árpád-kor történetéből, amikor nemcsak úgy látszott, hogy a nagyúri „hatalmaskodás” fogalma már-már kitörlődik a mindennapokból, hanem ellenzéki arisztokrata csoportosulásoknak, „ellenpártoknak” sincs nyoma a politikai életben. Az „ország oszlopai” Valamennyien — az újonnan kiemeltek közül — régi, nagy nemzetségek sarjai voltak, csakúgy, mint az egyháznagyok többsége. A homo novus fogalmát IV. Béla kormányzata nem ismerte. Vérbeli arisztokrata légkör lengte körül a király udvarát, ahol végső fokon falvak ezreinek és vagy félszáznyi városnak az újjáépítése, sőt igen sok esetben megalapítása, létrehozása, telepítése dőlt el. Ami különös, s a történeti szituáció sajátosságán túl már Béla emberismeretét és szervezőkészségét dicséri, hogy bármennyire zárt volt ez a vezető elit, nem vált (legalábbis az 1260- as évek előtt) „pártkormánnyá”. Nem vált tehát az uralkodó osztálytól átmenetileg eltávolodó udvari klikké, de az arisztokrácia egy vagy más csoportját a királyi hatalommal szemben képviselő frakcióvá sem. Csakugyan „hű bárók” voltak ők, legalábbis Béla életében, az „ország oszlopai” (1249) és — ahogy Gutkeled Istvánról mondja egy oklevél — „szívünk szerint való férfiak” (1248). „Egész nemzetsége — olvashatjuk Hahót Csákról, Türje Dénesről — mindenkor a királyi korona odaadó hívének mutatkozott, nevezetesen az országban a legédesebb gyümölcsöket, mert a leghűségesebb bárókat termette” (1244,1267). A legemelkedettebb jellemzést a „hű báró” ideáljáról egy királyi oklevél Gutkeled István szlavón báni kinevezésekor adta, biztosítva Trau polgárait, hogy a teljhatalommal kinevezett „szíve szerinti” férfi „nem romboló, hanem inkább építő, nem tékozló, hanem gyűjtő lesz, nem is pusztító, hanem inkább eredendő hűsége és bölcsessége révén nagyszerű megőrző” (1248). Szóvirág ide vagy oda, ez a nemzedék valóban nem rombolt, hanem épített. Igaz, „gyűjtött” is valóban, s nem csupán az államnak, hanem magának, családjának, utódainak. Történetesen éppen e személyi körből fog majd támadni a második vagy harmadik generációban egy Ákos István, egy Kán László vajda és trencséni Csák Máté, egy Aba Amadé. Sőt Kőszegi Henrik már nem is várt, nem csupán a fiúk vagy unokák számára „gyűjtött”, hanem saját személyében tette meg a fordulatot. A századvég félelmes tartományurainak fele IV. Béla „hű báróinak” leszármazottja. A tatárjárást követő fél évszázad egyebek közt az arisztokrácia három nemzedékének tanulságos története is. SZŰCS JENŐ 1300 ELŐTT FELÉPÍTETT VÁRAK 9