História 1997
1997 / 1.szám - GLATZ FERENC: A balsors nemzete?
Különben a társadalom szétválik egy nagyon szűk elitre és a „tudatlanokéra. Ahogy ezt az Európán kívüli — igaz, nagy teljesítményű — kultúráknál látjuk. A rendszerváltás egyik sikere lehet, ha képesek leszünk méltósággal és belső önkritikával ünnepelni. Visszatekintés, számvetés Az évforduló visszatekintés. Néha meg kell állni. Körülnézni, visszatekinteni. Számot vetni. Megállni az önpusztító rohanásban. Rohanásban, amely kapkodással, ideges, hisztérikus szélsőségekkel párosul. Gyanakvással mindenkivel szemben. Rosszhiszeműségbe átcsapó hiperkritika a másik teljesítménye iránt. Értelmiségünk magatartásformájává válik lassan: értelmiséginek lenni jelenti: senkiben és semmiben — azaz a másikban — elismerésre méltót nem találni. Aki kiegyensúlyozott, nyugodt, kiszámítható, méltányolja ellenfele, vitapartnere véleményét — az talán már nem is „intellektuel. Visszatekinteni: melyek e kollektív idegbajosság forrásai? A századvégen a hagyományos magyar középosztályok ingerlékenysége — melyet lecsúszásuk miatt éreznek — a forrás? Amikor az ősi családok sarjai ugyan bekerültek az állami hivatalokba, de a hirtelen megjelent magángazdaság és magánhivatalnok-középosztály mint versenytárs elhódította a gazdasági pozíciókat, kétségbe vonva a hagyományos középosztály vezetésre hivatottságát? Hogyan gerjesztette a társadalmi ingerlékenységet az új magán és műszaki polgári középrétegekben az állandó kiszorítottság érzete? Az, hogy az „állam és nemzet” letéteményesei, az „ősiek”, őket állandóan lenézték vagy kinézték. Miként gerjesztette ezen társadalminemzeti asszimilációs nehézségeket az állam szétesése 1920- ban, a hagyományos, magát keresztény-nemzeti középosztálynak nevező tisztviselő réteg anyagi és erkölcsi válsága? Azután milyen kisebbrendűségi érzést — veszélyeztetettség tudatot, és ezzel állandó támadásra készséget — hozott magával az 1930-60 között a szociális forradalmakkal a középosztályba emelkedő „népi értelmiség”? Az évszázados szociális-politikai visszaszorítottság dühe, a társadalmi emelkedés vágya indulatos vagy bizalmatlan új középréteg-elemeket termelt. No és az 1944-től sorozatban elkövetett kollektív nemzeti öngyilkosságok? A holocaust, a kitelepítések? Vallás, származás, etnikai hovatartozás alapján fizikailag, erkölcsileg kitaszítani a középosztályok és a paraszti-iparos-kereskedő munkavégzők sok értékét! Az egyházak elleni ateista háború megsemmisítette az évezrede szolgáló egyházi értelmiséget és az erősen hívő-vallásos középosztályt lelkiismereti válságba, egymást gyanúval néző félelembe sodorta. Azután a szociális kitagadás, a régi középosztály maradványát, a legjobb szakértelemmel bíró kis- és középparasztot, majd a legképzettebb ipari szakmunkás réteget semmisítették meg. „Horthysta”, „kulák”, „munkásarisztokrata” vádaktól harsogtak az új őrségváltók. Gyermekeik mindenkire gyanakvással néztek, viszszafojtott lázas indulatokkal keresték hivatalban, társasági fórumokon nagyatyáik, atyáik volt ellenségeit. Azután ’56, majd a konszolidáció őszintétlensége s az újabb őrségváltás 1989— 96 között, a „kárpótláskeresés”. Amikor hirtelen mindenki kárpótoltatni akarja magát, a hivatalból, házából elűzött régi középosztály, a kisbirtokától megfosztott kulák, a politikailag megalázott munkásarisztokrata, az üldözött zsidó, a kitelepített sváb, a birtokaitól megfosztott egyház, az ’56-os szabadsághős. Gyakran korábban egymást felváltva üldözők. Hiszen azt az időt senki sem emlegeti, amikor éppen ő volt hatalmon, csak azt, amikor kiszorították. Senki sem kérdezi: mindezt ki fogja finanszírozni? A legfiatalabbak, akik semmiről sem tehetnek? Helyénvaló, hogy a történelmi kárpótlásra rámegy a jövő Magyarországa? Senki sem kérdezi: milyen kollektív idegbajt, ingerültséget kelt a magyar társadalomban az újabb történelmi hisztéria? Noha itt lenne az ideje a kérdéseket feltenni! Mert az évforduló erre is való: megállni, körülnézni, számvetést tenni. A rendszerváltás azt jelenti: kigyógyítani magunkat évszázados magatartás-betegségeinkből. Új magatartásformákra, új polgári — állam- és társadalompolgári — erényekre van szükségünk. Középosztályunk felelőssége ez, amikor beszél „kultúrdobozainkban”, kultúrmédiáinkban, ír újságjainkban, előad tantermeinkben. Itt alakíthatja az új magatartásformákat. Az ezredforduló visszatekintés is. Számvetés: milyennek látjuk magunkat, nemzetünket, államunkat, ezredéves történelmünk eredményét? Szembe kell végre néznünk a másfél százada bennünk élő tragikus nemzetszemlélettel. Mintha a magyar nemzet a balsorstól különösen sújtott nép volna. De vajon más nép nem idézhet-e hasonló szenvedéseket történelméből? Csak a szomszédokat nézve, akár a szlovák, a cseh, a román, az ukrán, a lengyel? Évszázadokig egyszer már volt államiságtól megfosztva (ukránok, lengyelek, románok, csehek, szerbek, horvátok), idegen etnikum vezető rétegének uralma alatt (ugyanők és a szlovákok), szociálisan elvágva a kor vezető hatalmainak gazdagodásától, technikai kultúrájától. Szinte mindegyikük elmondhatná a magyar himnusz sorait: „balsors, akit régen tép”, és fohászkodhatna: „hozz reá víg esztendőt”. Vegyük végre tudomásul: a „balsors” nem magyar kiváltság az európai népek történelmében. Nem beszélve most már a nyugati félteke ősi kiirtott népeinek, a keleti és déli féltekék népeinek történelméről. Számvetés. Akkor van értelme, ha őszinte. A honfoglalás előtti századokban a magyarok a sztyeppéken maroknyi részét alkották a törzsszövetség népeinek. Belőlük alakult ki a finnugor nyelvű, törökös kultúrájú honfoglaló magyarság. Még itt, a Kárpát-medencében is több nyelven beszélő, sokféle etnikum szokásrendjét őrző népesség. Szinte példátlan siker az európai népek történelmében a 10-15. század: egy nép megőrzi a pusztákról hozott anyanyelvi kultúráját, és ennek keretei között az ősi hitélet, a köznapi élet elemeit, mindehhez felhasználva a nyugati-latin elitkultúra írásbeliségét, fogalomképzési technikáját. Magába olvasztja a nyugatról jött iparosok, földművesek, szerzetesek fejlett technológiáját: a település-, út- és házépítésben, környezetkultúra formálásában, földtörésben, növénytermesztésben, állattartásban, ruházkodásában, érintkezési és viselkedésrendszerében, mert megtartotta a pusztákról hozott sajátos nomád etnikai-vallási türelmét, bölcsességét. És így a 16-17. századra, az európai nemzetek születésének korára olyan egyházi és világi értelmisége van, amelyik a valamikor maroknyi finnugor nyelvi érintkezési eszközt, a „magyar nyelv”-et képes immáron egy többmilliós közösség anyagi-értelmi emelkedésének eszközévé tenni. Modernizálódott, hogy életképes maradjon. Sikerült. És a reformkor, majd a nemzetállamok korai Az államban már kisebbségben lévő magyar etnikum ismét képes volt a Kárpátmedence területén a polgárosodás intézményeivel, a korszerű közigazgatás, közbiztonság, a termelés adminisztratív és kulturális feltételeinek megteremtésével biztosítani az itt élők számára az élenjáró technikai, anyagi és szellemi kultúrákhoz való felemelkedést. Mert a polgári magyar állam ez is volt magyarnak, szlávnak, románnak. Nem elsősorban a „nemze (folytatás a 11. oldalon) .