História 2011
2011 / 7. szám - GLÓBUSZ - VÁMOS PÉTER: Mao utolsó forradalma: 1966-1976 - Kína, 1966-1976 (Kronológia)
képező fejlődő országoknak hegemóniaellenes egységfrontot kell alkotniuk a második világba sorolt országokkal. Kína vezetői szerint a szocialista tábor megszűnt létezni. 1975 január Tíz év után összeül a IV. Országos Népi Gyűlés (ONGY), amelyen a súlyosan beteg Csou En-laj ismerteti a „négy modernizáció” programját, a kormány hosszú távú kétszakaszos gazdaságfejlesztési tervét. Megvitatják és elfogadják a KNK új alkotmányát, amely megszünteti az államelnöki posztot, a hadsereg főparancsnoka a KNK elnöke helyett a KKP elnöke, azaz Mao Cetung lesz. A gyűlés ugyan megerősíti a forradalmi bizottságokat és ezzel magát a „kulturális forradalmat”, de a falusi népi kommunák tagjai számára biztosítja a jogot a háztáji földekre, a mellékfoglalkozások gyakorlására és az állattartásra, valamint garantálja a tulajdon védelmét a lakóházakra, takarékbetétekre és létszükségleti eszközökre vonatkozóan. április 5. 87 éves korában Tajvanon meghal Csang Kaj-sek. május 8. Kína diplomáciai kapcsolatot létesít az Európai Gazdasági Közösséggel. május-október Több országos konferenciát tartanak az acéltermelés, a hadiipar, a mezőgazdaság, az oktatás és a tudomány kérdéseiről. 1976 január 8. Meghal Csou En-laj kínai miniszterelnök. A KKP egyik alapítója 1949 óta töltötte be tisztségét. Utódának Mao a közbiztonsági minisztert, Hua Kuo-fenget teszi meg. április 4-6. Tüntetések a kormány ellen a pekingi Tienanmen téren és számos kínai városban. A megtorlások során több ezer tüntetőt letartóztatnak, sokukat kivégzik. július A Pekingtől 300 km-re északkeletre fekvő Hopej tartománybeli Tangsan bánya- és iparvárosban és környékén súlyos földrengés pusztít. Több százezer a halott, milliók válnak hajléktalanná. szeptember 9. 83 éves korában meghal Mao Ce-tung, a KKP Központi Bizottságának elnöke. A kialakuló hatalmi harc győztese Hua Kuo-feng, ő lesz a Központi Bizottság, a KB Katonai Bizottsága elnöke és miniszterelnök. Október 7-én, miniszterelnöki kinevezésének másnapján államcsínykísérlet vádjával letartóztatják az úgynevezett „négyek bandáját”, a kulturális forradalom négy legfőbb vezetőjét, köztük Csiang Csinget, Mao özvegyét. Fonás: Jordán Gyula-Tálas Barna: Kína a modernizáció útján a XIX-XX. században. Budapest, 2005. 12 következő a sorban Kína lehet. A kínai vezetés ettől kezdve az ország biztonságát fenyegető legnagyobb veszélynek a „szociálimperialistának” nevezett Szovjetunió felől érkező támadást tartotta. A szovjetellenes hisztéria fokozásának egyik eszközeként 1969. március 2-án kínai határprovokáció történt az Usszuri folyó egy lakatlan szigetén, amelyre súlyos szovjet ellencsapás volt a válasz. Az 1968. évi események következtében Mao és a pekingi vezetés felismerte, képtelen kétfrontos harcot folytatni a két szuperhatalom ellen. Ezért Kína minden erejét a legfőbb veszélynek tekintett szovjet szociálimperializmus ellen fordította. A deklarált cél a Szovjetunió elleni egységfront kialakítása volt, amelyben szerepet szánt az Egyesült Államoknak éppen úgy, mint a nyugat-európai tőkés országoknak és a harmadik világnak. A csehszlovákiai beavatkozás után Peking - a nagyköveti tárgyalások felújításával - tapogatózó lépéseket tett Washington felé, és beleegyezett, hogy az amerikaiakkal háborút folytató vietnamiak Párizsban tárgyalóasztalhoz üljenek az Egyesült Államokkal. A IX. pártkongresszus a szovjetellenességet a hivatalos politika részévé tette, sőt a szocialista országok közösségének létét is megkérdőjelezte. Mao célja a kongresszus összehívásával az volt, hogy megerősítse a vezetés mérsékelt erőit, Kínát kiszabadítsa önként vállalt elzártságából, és új irányt szabjon a külpolitikának. A következő hónapokban Kína egy sor országba visszaküldte nagykövetét, és diplomáciai kapcsolatot létesített többek között Olaszországgal, Törökországgal, Ausztriával és Kanadával. A nyitást a hadsereg vezetői is támogatták, igaz, ők a „nemzetközi antiimperialista és antirevizionista egységfront erősítésének” szükségességével magyarázták azt. Az egykori ősellenség, az Egyesült Államok elnökének 1972. évi kínai látogatását a kínai propaganda sikerként értékelte, és úgy állította be, hogy a pekingi vezetés nagylelkűen hozzájárult Nixon azon kéréséhez, hogy ellátogathasson Kínába. A nemzetközi elismertséghez vezető úton fontos lépés volt, hogy 1971 októberében a korábban a „nagyhatalmi politika eszközének" kinevezett ENSZ tagjai sorába fogadta a KNK-t. A sikeres szavazáshoz az is hozzájárult, hogy a KNK világszerte felhagyott a legitim kormányok megdöntésére szervezkedő nemzeti felszabadítási mozgalmak támogatásával. Az 1973-ban elfogadott pártalkotmány szerint a KKP külpolitikájának fő célja az egész világ proletárjaival és elnyomott népeivel való egység létrehozása volt a két szuperhatalom hegemonizmusával szemben. 1974 elején Teng Hsziaoping az ENSZ Közgyűlésén ismertette Mao „három világ”-elméletét. A forradalmi Kína az 1970-es években már nem törekedett a fennálló nemzetközi rend megváltoztatására. Mao halála és a négyek bandájának bukása után Teng Hsziao-pingnek több mint két évre volt szüksége ahhoz, hogy meghirdesse a reform és a nyitás új politikáját és felszabadítsa Kínát a forradalmi radikalizmus béklyója alól. Azóta a kínai politika fő célja a gazdaság fejlődéséhez szükséges belső stabilitás és békés nemzetközi környezet biztosítása. VÁMOS PÉTER 1978-tól Kína első embere Teng Hsziao-ping lett, a reformok, a modernizáció képviselője. Óriásplakát a sencseni Licsi Parkban, 2007