Hitel, 1991. szeptember-december (4. évfolyam, 18-26. szám)
1991 / 18. szám - ÚJ LÁTÓHATÁR - Kolczonay Ervin: Nemzetek szövetsége
Új Látóhatár HITEL • 1991. 18. szám 63 és „oktató” filmeket. Úgy az én, mint mások magántulajdonát képező filmnyersanyagból erre bőven tellett. A nyersanyagok elrablása a Budapest ostroma utáni időkben történt. A kommunista párt említett filmszervének egyik újságírója válaszában Rup van Winklének nevezett engem, háborús pusztításnak akarván betudni az eltűnt filmnyersanyagokat. Csakhogy az igazság egészen más és a tények mást bizonyítanak. Hogy tisztán lehessen megítélni a helyzetet, vissza kell pillantanunk az ostrom előtti időkre. Hogy abban az időben valaki filmet gyárthasson, az akkori Iparügyi Minisztérium anyagkiutalási engedélyére volt szükség. Én 1943-ban két film gyártásához szükséges nyersanyagra kaptam kiutalást. (Kb. 80 ezer méter.) Az engedélyt a KODAK Ltd. budapesti fiókjának megbízottja, Krámer úr vette át. (Azóta vezetéknevét Péter re változtatta és tudomásom szerint az USA-ban él.) Az akkori rendelkezések alapján a kiutalt nyersanyag kifizetésével annak tulajdonosa lettem, de nem léphettem tényleges birtokába. Ez annyit jelentett, hogy a megvettt és kifizetett árut a KODAK Ltd. tárolta részemre, addig, amíg egy új film gyártásához nem kezdek. A KODAK Ltd. nyersanyagomat, a Magyar Filmiroda Rt-t, a kommunista párt birtokba vette és azt MAFIRT néven üzembe helyezte. Többször követeltem tőlük raktárukban lévő nyersanyagomat, sokáig kitérő válaszokat adtak, majd az előbb említett újságnyilatkozat után Kovács István a MAFIRT akkori vezérigazgatója közölte velem, hogy nyersanyagom a bombázások alatt elpusztult. Filmkörökben mindenki tudta, hogy a FILMIRODA raktára, ahol a nyersanyagot tárolta, érintetlen maradt. Ezt számos tanú igazolta, köztük fentemlített Krámer úr (Péter) a KODAK Ltd. vezetője. Nyilvánvaló tehát a magántulajdon legdurvább megsértése. Nagyobb mennyiségű filmnyersanyagom volt a KOVÁCS GUSZTÁV féle filmlaboratórium raktárában is. Az ostrom után, mikor a közlekedési lehetőségek megengedték, elmentem Kovács Gusztávhoz, hogy nyersanyagom sorsa felől érdeklődjem. A válasz kategorikus volt: „a kommunista párt emberei elrabolták az enyémmel együtt”. Ezt könnyebb volt bizonyítani, mint a Filmiroda (MAFIRT) raktáraiból ellopott anyagot, ezért elhatároztuk, hogy a tanúk megjelölésével feljelentést teszünk. A feljelentés meg is történt, Kovács Gusztáv aláírásával, tekintve, hogy a raktár az ő tulajdonát képezte. A feljelentő okiratban pontosan leírtuk a rablás körülményeit és azt a tényt, hogy a nyersanyagot teherautón a kommunista párt egyik helységének pincéjébe szállították. Pontos részleteket maga Kovács Gusztáv tud szállítani, aki miután kiszabadult a politikai rendőrség karmai közül, szintén az emigrációt volt kénytelen választani. Eljövetelének körülményeit nem ismerem, jelenleg Bécsben él, címét fent közöltem, történet igen hosszú és bonyolult. Most csak röviden összegezem. Bizonyítékaink alapján, az előbb már említett Sólyom László főkapitány megígérte a kivizsgálás lefolytatását. Kovács Gusztávval két ízben jelentem meg hivatalában. Először igen barátságosan fogadott. Mikor hónapokon keresztül semmi sem történt ez ügyben, másodszor is kértem tőle kihallgatást. Az említett okok miatt, nem tudott kitérni fogadásunk elől. Ez alkalommal hűvös és zavart volt. Pár nappal a látogatás után Kovács Gusztávot a politikai rendőrség letartóztatta és hónapokig fogva tartotta. Mikor újból akartam Sólyom Lászlóval beszélni, ez már lehetetlen volt számomra. Annak ellenére, hogy többször kerestem, nem tudtam vele többet érintkezésbe lépni. Elutazásom előtt levelet írtam neki, mellyel valószínűleg nem dicsekedett közös barátaink előtt. Ez 1946 elején történt. A Kisgazdapárton keresztül megkíséreltem orvoslást szerezni. Ekkor történtek Katona Jenő és Ortutay Gyula említett figyelmeztetései. Én a figyelmeztetések ellenére az év elején az Iparügyi Minisztrériumban tartott pártközi filmértekezleten (az időpontra már nem emlékszem) mikor is a Független Kisgazdapártot kéviseltem, felszólaltam, és a miniszter megbízottjának jelenlétében előadtam nyersanyagom elrablását, mondván, hogy ezért nem tud megindulni a demokratikus magyar filmgyártás. Felszólalásomat nagy felzúdulás követte, és a miniszter megbízottja felszólított, hogy konkrétumokkal szolgáljak. Erre én hangsúlyozva, hogy kérem jegyzőkönyvbe venni, lediktáltam az akkor már elsüllyesztett feljelentési aktaszámot. Ezután következett az üldözés - említett - második stádiuma. Újságtámadás jelent meg ellenem, melyben többek között azzal vádoltak, hogy én szavalókórust szerveztem a Független Kisgazdapártban, mely becsmérelte a „felszabadító” diadalmas orosz hadsereget. Súlyos vád, melyből természetesen egy szó sem volt igaz. Esztelen őrültnek kellett volna lenni ahhoz, hogy valaki 1946-ban Magyarországon az orosz hadsereg ellen mert volna izgatni. Ekkor Magyarországgal még nem kötötték meg a békeszerződést. Nem kétséges, hogy az alattomos támadásokkal mi volt a céljuk velem kapcsolatban. Meg akartak félemlíteni, mert nem álltam a kommunisták, vagy az őket kiszolgáló lakájok közé. Hogy céljukat elérjék, durván belerúgtak az emberi szabadságjogok legelemibb fövényeibe. Mikor fenyegetéseikkel nem érték el céljukat, betörtek magánlakásomba, felforgatták irodámat, hogy békés családom körében a rettegést hintsék el. A politikai rendőrség két emberének otthonomban való megjelenésével a mostani rezsim tört be egy olyan ember lakásába, aki ellen hivatalosan soha semmi vádat sem emeltek és soha eljárást nem indítottak. Az emberi jogok ily mértékben való megsértése után, nem volt más választásom, mint elhagyni az országot, melynek újjáépítésében aktívan részt vettem. Eljövetelem után irodámat és filmraktáramat fentebb említett Pásztor Béla nevű egyén kiigényelte és FILMAKADÉMIÁMAT, melyet az ostrom után létesítettem a Független Kisgazda Párt Semmelweis utca 1. sz. alatti központi helyiségének földszinti termében, maga a párt beszüntette. 1946 □