Hitel, 2005. január-június (18. évfolyam, 1-6. szám)
2005 / 1. szám - Buda Ferenc: Az én Csokonaim
[ Nemzet és hagyomány ] a kulacsot egyelőre félretolva magam is tőlem telhető buzgalommal iparkodtam fönnebb kapaszkodni a Csokonai-életmű ormai iránt. Néhány találó vonással elevenné varázsolt, összetéveszthetetlen alakok, színes-zajos emberforgatagok, tündércsengettyűs ligetek-berkek során elidőzvén, majd továbblépdelve majdhogynem váratlanul jutottam-vetődtem a magány s a reménytelenség mezítelen bércei közé, lét és nemlét légritka határövezetébe, ahol a mélység s a magasság a tömegvonzás nyűgeitől függetlenülve - akárcsak a tartós kiszolgáltatottság lidércesen nyomasztó-lebegő álmaiban - már-már egymással azonosul. Mindeközben természetszerűleg az is kitudódott, hogy Vitézünk bizony hírül sem volt egy adoniszi szépségű, daliás termetű valaki. A vékonydongájú, karikás szemű, nagy orrú, beesett orcájú, tulajdon mivoltában talán még jobban megkedveltem, mint korábban. Szememben ő volt az első - ha szabad így mondanom - élő bizonysága annak, hogy a géniusz nem óhatatlanul a múlandó porhüvely külleme alapján szemeli ki földi tanyáját (hogy aztán váltakozva - esetleg egyidejűleg tegye boldoggá s boldogtalanná). Az eddig mondottak legfőbb lényege abban foglalható össze, hogy Csokonait én idejekorán megszerettem. Szeretem ma is. Hogy miért? Mindenekelőtt az általa létrehozott minőségért. Ám legalább ennyire: szabad szelleméért, holtig sóvárgó szabadságvágyáért. Hallatlanul nagyra tartom a kerek világot s a lélek belső zugait körbefürkésző olthatatlan tudásszomjáért, kíváncsiságáért. Szeretem belső meggyőződésből fakadó, néha ádáz, de mindenkor a mű s az erkölcs törvényei által megzabolázott plebejus indulataiért. Édesen lüktető s keserűen felfakadó szavaiért: „Szemeid szép ragyogása / Eleven hajnali tűz, / Ajakid harmatozása / Sok ezer gondot elűz.” Valamint: „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban.” Újra meg újra rádöbbenek: mekkora lángelme volt, mekkora mester! S újra meg újra belém hasít: milyen méltatlanul bánt el vele a sors. Sors? Emberek, nők, férfiak, jóakarók, honfitársak. A hazai korszellem. Ő lett volna a magyar költészet Mozartja? No igen. Ami azonban a kettejüknek kijutott osztályrészt illeti, abban a kiemelkedő tehetségen s a korai halálon kívül nem sok a közös. Wolfgang Amadeus életútja kiérdemelt sikerekben gazdag diadalmenet volt, főleg a mi költőnkéhez képest. Neki hínáros pangó vizekben kellett mindvégig lábolnia, mígnem elnyelte, beszippantotta, fölemésztette a közöny. A honi iszap. Kevés híján hatvannégy esztendő telt el legelső találkozásunk imént felidézett napjától. Két teljes Csokonaira szabott életidő. Közben: háború, többrendbeli paradigmaváltás, atomkorszak, informatikai forradalom - miegymás. Elég az hozzá: sok minden változott, megmásult azóta. Esetleg valamicskét idébb vagy odább moccant. (Lám, ez a szobor is.) Számítógéppel vajon lehet-e jobb verset írni, mint a percegő pennával? Hogyan, mi módon igazodhatnánk el rövid életünk során legfontosabb ügyeinkben a korszerűség, a múlandóság s az öröklét háromszögelési pontjainak segédletével? Nos, hát ilyen s hasonló - többnyire haszontalan - kérdések felől faggatom olykor Csokonai Vitéz Mihályt, nemkülönben már rég és nemrég eltávozott utódait-örököseit, köztük az ő holta után kerek száz évre született másik „Harminckét évest”. Csak aztán jó uram, Vitéz valahogy vissza ne kérdezzen a vasgúla fedezéke alól: - Ej, öregfiú, felelj csak hitedre, még mindig akként járja mifelénk, hogy az is bolond?... Még ma is bolond? [ 30 ] HITEL