Szent Domonkos Rendi Katolikus Leánynevelő, Hódmezővásárhely, 1940
II. Iskolai évünk öröm- és gyásznapjai. A felszabadulás öröme. Az első, fontos, pírosbetűs évszámunk 1940. augusztus 30., amikor a második bécsi döntőbiróság bár nem teljes, de jelentős mértékben enyhítette a románok részéről ejtett trianoni sebeket. Évmegnyítónkkor már az Erdélyi induló hangzott, Vení Sandenkba Te Deumos akkordok vegyültek. Méltán, mert szabad utat jelez ismét a Királyhágó, Észak-Erdély és Székelyföld felé. Megnövekedtünk területben,számban,megerősödtünk hitben,reményben, így köszöntött ránk az újabb felszabadulás 1941. husvétján. Az őrök alleluja mellett a nemzet allelujája is ott zengett, hisz a szentistváni országhatár egy újabb szakaszának feltámadását értük meg. Honvédeink dicső győzelmein át visszaadta Isten nékünk Bácskát kalászos rónáival, őrtálló munkás magyarjaival együtt. Visszaadta a baranyai háromszöget, vissza a Muraközt ! Azóta Hiszekegyünk ... a magyar feltámadásért szóló imánk tisztábban, bizakodóbban cseng, erőteljesebben száll az ég felé, a szebb magyar jövőért, a teljes nagy Magyarországért ! Nemzetünk gyásza. A kettős örömbe kettős gyász vegyült. Két kiváló vezető emberünk, gróf Csáky István külügyminiszter és gróf Teleki Pál miniszterelnök halálhíre a legválságosabb percekben érte nemzetünket. Mindketten résztvettek a szégyenteljes békediktátum elleni delegációban, részt a nemzet megaláztatásában, 20 évi szenvedésében, az építő és országnagyobbító munkában. Gróf Csáky Istvánt betegsége döntötte sírba, Teleki Pált nemzetéért aggódó szeretete, felelősségtudata. Elmondhatjuk, valljuk róla mi is egy méltatójával: „Lelki alkatában az emberiség színes javához tartozott, tudós volt. Született, vérbeli, Isten kegyelméből való tudós, az a fajta ember, akire Platón szerette volna rábízni az eszményi államot. Nemcsak tévedhetetlen magyar ösztön vezette. Értette, megértette a jelenségeket, rendkívül érzékeny idegrendszere pontosan lemérte minden esemény súlyát és mert mindent tudott, mindent megértett, majdnem mindent előrelátott felelősségérzése is rendkívüli volt. Ez a felelősségérzés élte meg. Másokkal szemben megértő volt és elnéző, önmaga iránt kegyetlenül szigorú . . . Tudós volt, államférfi volt, hős volt. Törékeny alakja minél jobban távolodik körünkből, annál nagyobbra nő. Köszönjük a Gondviselésnek, hogy e végzetes időben őt küldte a nemzet szolgálatára és kérjük a Mindenhatót: állítson mindenkor ilyen férfiakat a magyar sors irányítója, vezéréül.“ 5