Hód-Mező-Vásárhely, 1878. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1878-07-07 / 27. szám
minden kötelességét. Nem törődik többé vele, teszi-e gyermeke tisztét, nem szerez róla még alkalmilag sem értesülést. E helyett míg a szorgalmas apát távol tartja a háztól életmódja, a jószívű édesanya szíve egyetlen szerelmét költőpénzzel látja el, elleplezi, ha éjjel kimaradoz, szorgalmának és erkölcsének elgondolható kárára. Valóban növendékeinknek egyik nagy hiányuk a munkátlanság, a hanyagság. Számos és számos tanítványunk van, kiknek egész munkásságuk az iskolai magyarázatokra és a tanóra előtti egy, két óranegyednyi olvasgatásra szorítkozik. Ezen segíteni legelsősorban a szülei ház van hivatva. A társadalom szintén kevéssé dolgozik kezére az iskolának. Százszor elmondatott, hogy a mai társadalomnak átaljában csekély érzéke van a magas értelemben vett morál iránt. Nem mást akarok ezúttal értetni, mint azt a ma igen elhatalmazott korjelenséget, mely abból a fölfogásból sarjad, hogy a tisztesség és hivatal van értünk és nem megfordítva; ezért a tisztességet, a hivatal javadalmát nem ész és jellembeli érdem által, hanem néphegy vagy rokoni összeköttetés útján igyekezünk megnyerni. A társadalom legvilágosabb önkorával gyakorta tisztességet, jövedelmet oszt érdemetlen kegyenceinek, ellenben sokszor mellőzi érdemeseit. Ily viszonyok között az éles megfigyelésű ifjú bizony kevés ingert talál a mindent legyőző szorgalomra, a valódi készültségre, eltörpül kitartása, elhervad jellemének felfedező csírája. Mélyen tisztelt közönség!íme csak egy-két és csak vázolt vonás amaz akadályokból, melyek miatt egész erejét megfeszítő föladattal áll szemben a lelkiismeretes tanár. Neki, midőn tanít, nevelnie és nevelvén kell tanítnia. Mert nagyon tévedne az, aki a kettőt el akarná egymástól választani. Tudománynyal tömött fej, de üres szív átka a társadalomnak, ellenben a valódi tudományosság és a képzés megnemesítette szív harmóniájából fakad úgy az egyén, mint a köztársaság boldogsága. Tapasztalatom után megnyugvással jelezhetem, hogy példánkkal és intésünkkel a szorgalomra, vallásos nevelés által a tiszta erkölcsre, az erény magasztos példáinak fölmutatása által férfias jellemre, honszeretetre igyekeztünk növendékeinket gyullasztani, tudván, hogy hazánknak és nemzetünknek ily férfikarra van első szüksége. És hála Istennek! törekvésünk nem is maradt eredménytelen. Számadó könyvünk tanulsága szerint ifjaink erkölcse szelídült, kedély világa nemesedett, szívükben az engedelmesség, a törvények, a korosabbak és érdemek iránti tisztelet erénye növekedett, a vétségek durvább nemei nyilvánosságra legalább nem kerültek, ellenben a rendszeretet, a szorgalom és munkásság megnyugtatóig fokozódott. S ha mégis a mintegy 230 bejegyzett, oly különböző hajlamú és neveltségű tanuló közt egy-két zajosabb erkölcsű találkozott, ha a pajkosság avagy vétség enyhébb jelenségei itt-ott föltünedeztek, a gyermeki és ifjúi vér forrongásában leli magyarázatát. Erősebb vétség egyszer mégis fordult elő, amidőn egy III-ik osztályú, de koros tanulót a tanártestület csendes elutasításra ítélt. (Vége következik.) Hugó Viktor beszéde a Voltaireünnepen.* (Tartatott 1878. május 30-án a párisi Gatté-szinházban.) Ma száz éve halt meg egy férfiú; úgy halt mint halhatatlan. Sirba szállt évei terhével, müvei terhével, azon magasztos, de egyszersmind rettenetes felelősség terhével, hogy fölrázta, világosságra vezette az emberi lelkiismeretet. — úgy hunyt el mint megátkozott és mint megáldott, megátkozva a múlt s megáldva a jövő által, és ez, uraim, a dicsőségnek kettős büszke nyilvánulása. Ravatalának kortársai és az utóvilág üdvkiáltása váltakozott ama gyűlölködő gúny- és örömkacajjal, melyben az engesztelhetlen múlt kitör azok fölött, kik vele harcban álltak. Több volt ő, mint egy férfiú, ő század vala. Hivatalt viselt és küldetést töltött be. Ő nyilván fölkentje volt ama munkának, mit bevégzett legfőbb rendelésszerint, mely a sors törvényeiben ép úgy, mint a természet rendjében láthatólag is jelentkezik. A nyolcvannégy esztendő, melyet e férfiú leélt, betölti azt a kört, mely a monarchiától, amint tetőpontját elérte, a forradalom pirkadó hajnaláig terjedt. Midőn születék, még XIV. Lajos uralkodott; midőn meghalt, már XVI. Lajos ült a trónon ; igy bölcsőjére a fenséges királyság utolsó sugarai estek s koporsóját a nagy örvénynek első viharfénye világitá be. (Tetszés.) Értsük meg, uraim, mielőtt tovább mennénk, e szót: „örvény“ ; vannak örvények jó értelemben is, s ezek azok, melyekben a gonosz elsülyed. (Bravó !) Miután már félbeszakítom magamat, ki kell egészítnem gondolatomat. Ne essék e helyen egyetlen oktalan, egyetlen tarthatatlan szó sem. Azért jövünk mi egybe, hogy a civilizátióról tudomást vegyünk. Azért vagyunk itt, hogy haladásról tegyünk tanúságot, hogy elismervényt adjunk a bölcsészeknek jótéteményeik kézhezvételéről, hogy a tizennyolcadik századot a tizenkilencedikkel igazoljuk, hogy a fennkölt lelkű bajnokokat és derék munkálkodókat megtiszteljük, hogy szerencsét kivánjunk a népek nemes vállalkozásának és versenyének, az iparnak, a tudományA hét legfontosabb eseménye a magyar országgyűlésnek múlt vasárnap, június 30-án, délben 12 órakor történt berekesztése. Az 1875—1878. évi országgyűlést ő felsége a koronás magyar király a budai királyi palotában trónbeszéddel zárta be. A berekesztési ünnepélyen a miniszterek, az ország zászlósai, a főpapság, a főrendek és az országgyűlési képviselők vettek részt. Három erdélyi szász képviselőn kívül a többiek mindannyian díszmagyar öltözetben jelentek meg. A hercegprímás és a zágrábi érsek bíborban. A főpapság majdnem teljes számmal megjelent, a görögkeleti érsekek és püspökök is. Pontban 12 órakor délben ő felsége a király a trónterembe lépett s élénk éljenzések közt a trónon elfoglalva helyét, átvette Tisza K. miniszterelnöktől a trónbeszédet és azt fölolvasta. A trónbeszéd főbb vonásaiban kiterjeszkedett arra, hogy amik az országgyűlés ünnepélyes megnyitásakor 1875. augusztus 31-én, mint nagy fontosságú, országos érdekű tárgyak elintézésre előre kit fizettek, azok, ha nem mind is, jobbára elintézve lettek. Az egyensúlynak az államháztartásban helyreállítása; a közigazgatás minden ágában és az igazságszolgáltatás körül mutatkozó hiányok orvoslása; a monarchia két állama közt némely fontos kérdésekre nézve szükségessé vált egyezkedések, melyek hosszasabb tárgyalásokat okozván, nagyon igénybe vették az országgyűlés idejét, ezek voltak általánosságban a legfőbb pontok, melyek a most berekesztett országgyűlés elintézésére vártak, s ezek közül ha nem is mind, de elintéztetett sok úgy az ország pénzügyeinek rendezése, mint a közigazgatás és az igazságszolgáltatás tekintetében. A trónbeszéd kiemeli különösen, hogy a takarékosság elvének szigorú alkalmazása és az országgyűlés megállapodásaiban nyilvánult áldozatkézség a fennforgó súlyos viszonyok közt is lehetővé tette az államháztartás mérlegének határozott javulását és az ország hitelének emelkedését; hogy továbbá a pénzügyi közigazgatásnak nem egy hiánya a törvény által orvosoltatok; a közigazgatás terén számos hiányt pótló törvény alkottatott; az igazságszolgáltatásnak a nemzet által oly régen érzett legégetőbb hiánya a büntető-kódex megalkotása .Utat pótoltatott, az 1867-ben a monarchia két állama között 10 évre kötött egyezmények megnyittattak. A trónbeszéd ezek kiemelése után így folytatja: „Jótékonyan fog ez hatni monarchiánk mindkét állam területének érdekeire, összes népének jólétére és az ezen célból mindkét részről tett engedményekért bő kárpótlást fog nyújtani az erő, melyet az érzenek, a bátor előhaladásnak, a munkának, hogy összeforraszszuk és megszilárdítsuk az emberi egyetértést, hogy egy szóval magasztaljuk a békét, e közakaratot. A béke a civilizációnak erénye, a háború bűne. (Tetszés.) E nagy pillanat, ez ünnepélyes óra azért gyűjtött egybe minket, hogy tiszteletteljesen meghajoljunk az erkölcsi törvény előtt, és hogy ezt mondjuk a világnak, mely Frankhonra tekint. Csak egy a hatalom: a lelkiismeret, a jogosság szolgálatában; csak egyben van dicsőség: ez a szellem, az igazság szolgálatában. (Mozgás.) Ezt előrebocsátva, folytatom: A forradalom előtt, uraim, igy állt a társadalom épülete: Alant a nép, a nép fölött a klérus által képviselt vallás; a vallás támaszául a bírák által képviselt igazság. De mi volt az emberi társadalom ama korszakában a nép ? Tudatlanság. Mi volt a vallás ? Indolentia. És mi volt az igazság ? Igazságtalanság. Vagy tán messze megyek szavaimban ? Ítéljék meg Önök. Én csak arra szorítkozom, hogy két tényt említsek, de ezek döntők. 1761. október 13-án Toulouse egyik házának hálótermében egy ifjat találnak fölakasztva. A csőcselék összecsoportosul, a klérus dühöng, a törvényszék vizsgálatot indít. * Ez eset: öngyilkosság, gyilkosságot csinálnak belőle. Minek érdekében ? A vallás érdekében ? És kit vádolnak ? Az atyát. Ez hugenotta, a fiát gátolni akará, hogy katholikussá legyen. Morális iszonyatosság és materiális lehetetlenség ez, de az nem nyom a latban! Ez az atya fiát gyilkolta meg, ez az ősz fölakasztotta az ifjat. Az igazságszolgáltatás működik, a csomó szálait zilálják s megoldják. 1762. március 9-én egy fehér hajú férfit, Calas Jánost, nyilvános térre hurcolnak, levetkőztetik, kerékre kötik, fővel lefelé és összefont tagokkal. Három ember áll a vérpadon: egy táblabiró, neve Dávid, aki a kínzásokra fölügyel; egy lelkész, aki feszületet tart; és egy hóhér, vasruddal kezében. Az áldozat borzadva és iszonyodva a hóhérra tekint és nem a lelkészre. A hóhér fölfogja a vasrudat s egy karját eltöri. Az áldozat fölsir és ájulásba esik. A táblabiró szorgoskodik, az elítéltnek sokat ad beszívni ; ez újra magához tér; újabb súlyos ütés következik a vasrúddal, újabb jaj és nyögés, Calas elveszti eszméletét, fölélesztik, a hóhér újra kezdi, és mert minden tagja, miután mindegyiknek két helyen kell törnie, két csapás hull, ez (Vége következik.) * E hatalmas beszédet, mely annyi fennkölt, nagy gondolatot tart. Cziglányi Béla csinos fordításában a „Szabadka és Vidéke“ laptársunk után közöljük. Szerk. * A franciaországi protestánsok gúnyneve. Hazai események, lem- és érdekkapcsolat ezen újabb nyilvánulása mindenik félnek kölcsönözni fog. Biztosítást nyújt ez egyszersmind aziránt is, hogy a legközelebbi országgyűlések kellő idővel fognak rendelkezni arra, hogy azt, ami most elmaradt, pótolhassák, és általában mindazt, mit Magyarország érdeke kívánni fog, megtehessék.“ A külügyi viszonyok jelen állásáról azt mondja a trónbeszéd, hogy a viszonyok mai állása reménylenünk engedi, hogy a monarchia érdekeivel együtt a béke áldásai is biztosíttatni fognak. ” A király beszédét ismételt éljenrúgással fogadta a tróntermet betöltő főrendek és képviselők összesége. Az országgyűlés berekesztése nagyérdekű politikai beszédeket és kiáltványokat hozott létre, melyek közül a pártok kiáltványai és az országgyűlés elnökeinek zárbeszédei magaslanak ki. A pártok kiáltványai felsorolják az ország választói előtt a főbb vezérelveket, melyek a pártokat vezették eddig s vezetni fogják a jövőben. Terünk szűk volta miatt e helyütt csupán a kormány vagy úgynevezett szabadelvű párt kiáltványáról emlékezhetünk meg rövid általánossággal. E párt kiáltványa június 29-iki kelettel Gorove István pártelnök nevének alájegyzésével jelent meg és főkép az országgyűlés lefolyt eseményeivel foglalkozik. Szólva a nehéz viszonyokról és a kiegyezési kérdésekben követett eljárásról, így folytatja: „Egyben és másban nyerünk mi, némelyekben a másik egyezkedő fél. Nincs, ki a mérleget apró összegekig pontosan felállíthassa ma sem — annál kevésbé a jövőre, — egy előre nem látott közgazdasági, sőt politikai fordulat a világon a mérleget javunkra, sőt talán ellenünkre is billentheti. De ott, hol az ország anyagi vesztesége világosan kimutatható volt, —a vámvisszatérítésnél — ott szilárdul ragaszkodtunk igazságunkhoz és sikert mutatunk föl. A nemzetről a több millióra menő károkat elhárítottuk. Elismertük és elismertük, hogy nemzeti életünk egyik fő feltétele, az önálló hitelügy, az önálló nemzeti bank. Támogattuk kormányunk e célra intézett hazafias törekvését. Saját közgazdasági hitel- és pénzviszonyaink állották útját annak, hogy egyúttal célt érjünk, azonban nem vállalhattuk el a felelősséget, hogy e nehéz közgazdasági és politikai időben előállható zavaroknak tegyük ki az országot, vagy annak, hogy törekvésünk meghiúsulása célunktól még messzebbre ejtsen bennünket. De leoldottuk — habár áldozattal — ez ügyről azon ólomsulyt, mely ahhoz kötve volt, s felnyitottuk a tért, amelyen az a legközelebbi tíz év alatt a nemzeti akarat sulybavetése által biztosabban készíthető elő. Kormányunk kezdeményezése és kitartása folytán milliókra menő megtakarításokat valósítottunk, és e megtakarításoknak a nemzet áldozatkészségének nyomai nagy számokban mutatkoznak már is. Ha a nemzet és kormánya e takarékosságot vaskövetkezetességgel folytatja, ha az államháztartásban az egyensúly felé határozott lépésekkel halad, egyéb üdvös hatásokon kívül évről-évre közelebb jutunk az önálló hitelügyhöz. A meghiúsulás veszélyei el lesznek hárítva. Tudjuk, hogy e nemzetnek több óhajtásai, több reményei voltak az egyezkedések alatt, többek és nagyobbak voltak a mi óhajtásaink és reményeink is. Küzdöttünk és küzdött kormányunk ezek mellett. Minden teljen volt keserves kint okoz. A nyolcadik ájulás után a pap a feszületet csókra nyújtja, Calas elfordítja fejét, és a hóhér megadja a kegyelem-csapást, vagyis a vasrúd súlyosabb végével mellét zúzza szét, így adá ki lelkét Calas. Ez két óra hosszat tartott. Halála után kiderült az öngyilkosság ténye. De a gyilkosság végrehajtatott. Ki vitte végbe? A birák. (Élénk mozgás.) Íme a másik történet: aggastyán után egy ifjú. Három évvel később 1765-ben, Abbevilleben egy viharos, zivataros éjét követő reggelen a híd kövezetén egy keresztet találtak, fája szúrágja volt, három évszázad óta állt a híd párkányzatán. Ki dobta le a feszületet ? Ki követi el e szentségtörést? Nem tudni. Talán egy járókelő, talán a zivatar. Ki bűnös itt ? Az amensi érsek pásztorlevelet ad ki, vagyis rendeletet minden hívehez, hogy a pokol kinainak terhe alatt vallják ki, amit tudnak vagy tudni vélnek ez eset felől; gyilkoló fölhívása a fanatizmusnak a tudatlansághoz. Az amiensi érsek pásztorlevele működik és hat; a vénasszonypletyka növekszik s föladássá harapódzik el. Az igazságszolgáltatás fölfedezte vagy fölfedezni vélte, hogy amaz éjszakán, melyen a feszület földre hullt, két ember, két katonatiszt, névszerit Labarre és Etalloude, átmentek az abbevillei hídon, hogy ittasak voltak és hogy egy őrtanyadalt énekeltek. Az igazságszolgáltatás Abbeville bíróságának kezében van. Abbeville bírói és Toulouse táblabirái egy agyagból gyurvák, ők sem kevésbé igazságosak. Két elfogatási parancsot bocsájtanak ki. Etalloude megszökik, Labarre börtönbe kerül. Átadják a vizsgáló bíróságnak. Tagadja, hogy átment a hídon , beismeri, hogy énekelte a dalt. Az abbevillei törvénykezés elitéli őt, ő fölebbez a párisi parlamenthez. Párisba viszik, az ítélet helybenhagyunk s megerősíttetik. Láncra verve szállítják vissza Abbenvillebe. Rövid leszek. A borzalmas óra elkövetkezik. Azzal kezdik, hogy Labarre lovagot kérdőre vonják: födözze föl bűntársait. Miféle bűnben társait? Hogy egy hídon ment keresztül s egy dalt énekelt? Egyik térdét roncsolják szét a kíspadon; gyóntatója elájul, amint a csontok ropogását hallja; másnap reggel, 1766. június 5-én Labarret Abbeville főterére hurcolják; itt egy máglya lángjai csapkodnak; Labarre előtt fölolvassák az ítéletet, aztán kezét vágják el, aztán tüzes fogóval kitépik nyelvét, aztán kegyelemből fejét ütik le s ezt a lángokba dobják, így halt meg Labarre lovag. Tizenkilenc éves volt. (Tartós, mély fölindultság.)