HOLMI, 2001 (13. évfolyam, 1-12. szám)
8. szám - Fischer Eszter: Gyerekkönyveim felnőttszemmel
Fischer Eszter: Gyerekkönyveim felnőttszemmel ,1109 fa - minden pátosz nélkül -, hogy bármennyire nehéz, mégiscsak lehetséges a közvélemény nyomásának ellenére is megőrizni az alapvető emberi tisztességet, mely nem függhet kortól és társadalmi rendtől. A szerző nem foglal nyíltan állást, ő csak bemutatja, milyen az élet és milyen az emberek gondolkozása ilyen égbekiáltóan igazságtalan körülmények között. Az ő saját gondolkozását ezek a körülmények (melyek között ő maga is felnőtt) a legcsekélyebb mértékben sem fertőzték meg. (Sajnos ez a morálisan tiszta ábrázolás csak a négerekre terjed ki. Indián Joe, a könyörtelen félvér gyilkos, aki olyan vérszomjas, ami fehér embernél nem fordulhatna elő, a korszak Amerikája legdurvább rasszista sablonjának felelhetett meg. A feltűnő ellentmondásra talán az a magyarázat, hogy Mark Twain a négerek között élve rengeteg személyes tapasztalatra tehetett szert róluk, míg a neki személyesen nyilván semmit sem jelentő indiánokat a hatás kedvéért a sablonnak megfelelően ábrázolta.) Miért látom ma régi könyveimet annyira más fényben, mint ahogy emlékezetemben éltek? Én változtam meg vagy a világ? Azt hiszem, mind a kettő. Bármennyire nem hízelgő, el kell fogadnunk, hogy gyerekként nem voltunk érzékenyek a világ igazságtalanságaira (vagy csak bizonyos esetekben, jelszavak szintjén), hogy hagytuk magunkat belecsábítani a „mi jók vagyunk, ő meg gonosz” olcsó örömébe és felmentésébe, és főleg, hogy sem igényünk, sem érettségünk nem volt hozzá, hogy kritikusan reagáljunk a nekünk feltálalt, vonzó köntösbe öltöztetett világképekre. Az a hozzáállás, hogy jó az, ami nekünk jó, kellemes az, ami nekünk kellemes, a többihez semmi közünk, egész egyszerűen infantilis. A felnövés, az érés tágítja ki látókörünket annyira, hogy ki tudunk lépni saját szűk szempontunkból (ezt a lépést van, aki soha nem teszi meg). Régi könyveinkre visszaemlékezve felelevenedik bennünk az az érzés, az a hangulat, melyet a könyv gyerekkorunkban kiváltott bennünk. Ezt a meleg, nosztalgikus emléket nem kívánjuk holmi felnőttskrupulusokkal megzavarni. Ad absurdum emlékeztet ez az érzés arra, ahogy mondjuk a háborúban dicstelen szerepet játszott személyek leszármazottai sem nagyon akarnak tudni arról: kedves, őket őszintén szerető nagyszüleik pontosan mit is követtek el másokkal, idegenekkel szemben. De a világ is változott. Legalábbis a világnak ez a demokratikusnak mondott szelete. Bizonyos alapvető emberi értékek mégiscsak jobban megszilárdultak a közvéleményben, és ez a régi könyveket olvasva szintén feltűnik. Ma elképzelhetetlen, hogy egy gyerekkönyvben a pozitív hős mondjuk egy fogyatékosságon gúnyolódjon, vagy a nyers erőszakot dicsőítse, vagy természetesnek tekintse a férfiak felsőbbrendűségét. Sok régi, megkérdőjelezhetetlen érték időközben elkopott, eltűnt. Például a feltétlen engedelmességet már az én gyerekkoromban sem dicsőítette senki, az általam olvasott könyvekben viszont még magától értetődő természetességgel volt jelen. (Egy rövid idézet az Egy magyar NÁBOB-ból: Vedd fel a köpenyedet, tégy kalapot és készülj! - Minek, papa ? - kérdé Fanny rosszul nevelt leányok szokásaként, kik mielőtt tennék, ami mondva van, előbb megkérdik: miért?”). A közvélemény érzékenysége szerencsére megnőtt az emberi szabadságjogok tekintetében. Ahogy Karinthy mondja valahol: nem lehet mondani, hogy ne lenne haladás, manapság már nincs szükség az emberevést tiltó törvényre. Ezzel együtt az a gyanúm, hogy minden nemzedéknek szüksége vagy legalábbis igénye van arra, hogy bizonyos életkorban egyebek mellett könnyen olvasható, igénytelen, egyszerű azonosításra lehetőséget adó, „izgalmas” történetekbe merüljön. Művelt, kulturált, irodalomszerető eleink is csillogó szemmel emlegették a Nick Carter és Buffalo Bill kalandjairól szóló füzetes ponyvaregényeket. Nekünk sem árt, ha mielőtt