HOLMI, 2008 (20. évfolyam, 1-12. szám)
8. szám - FIGYELŐ - Pór Péter: Gaya filologia (Margócsy István: Égi és földi virágzás tükre. Tanulmányok a magyar irodalmi kultuszokról)
san foglalkoztatja, és láthatóan olyan szokatlan mértékben el is szórakoztatja (végre is sok-sok év pontosan célzott jegyzetelése kellett ahhoz, hogy elképesztő számú adatát egybegyűjtse, illetve az adatait az egyes témákban mindig más szempontok szerint csoportosítsa), hogy olvasóját újabb szubsztanciális kijelentésre csábítja: ebben a viszonylag új kutatási ágazatban egy gaya filológia legalább annyira tudós, mint amennyire szarkasztikus képviselője (ő maga úgy mondja, másokról, „egyszerre patelikus és ironikus” [Szemüveg, 164.], de én ezt róla szólva kevésnek tartom), tehát egy gaya filológia legalább annyira szarkasztikus, mint tudós képviselője talált rá a kutatási irányzatra, amelyet mintha neki találtak volna ki, illetve amit teljesen a maga tudására és képére alakított. Még mindig őt idézem, vagyis őt, aki Csokonai mesés oxymoronját idézi: „rémítő és vidító kétségek” (Hajóvonták, 451.) vezetik a tollát, amikor szisztematikusan azt fejti fel, miért volt szükség a szentté avatásokra (így, többes számban, ugyanazon jelenség vonatkozásában), vagyis valamilyen múlthoz visszanyúlva hogyan legitimálták és, igen, hogyan avatták saját magukat szentté a különféle jelenek. Így írt például tanulmányt arról, hogyan született meg és folytatódott kényszeresen a Petőfiről és Aranyról szóló párítéletek hagyománya, amely arra lett volna hivatott, hogy a kontrasztált kijelentések egymást értelmezzék, de arra vezetett, hogy egymást tették értelmetlennéegy gyöngyszem, amely elkápráztatott. Tisza István komoly közönség előtt komolyan kifejtette, hogy az igazán nagy költő az, aki nem ír szerelmes verseket, hanem úri szeméremmel hallgat szíve dadogó vágyairól, értsd: mint Arany, és még inkább értsd: mint nem Ady); vagy arról, miként vélik a legnagyobb költők is, hogy a magyar nyelv valamiféle feminin divinitás, amelyet csak megközelíteni lehet, igazán birtokolni azonban soha (itt meg, ha persze másképp is, de mégis meghökkentett Örkény tapasztalata, amely szerint a magyar nyelv egyedisége, hogy tisztázatlan mondatokat nem lehet rá lefordítani - holott egy szöveg tisztázatlan fordulatai, miként ezt mindenki tudja, éppen a fordításban azonnal elárulják magukat, bármelyik nyelvről bármelyik nyelvre); vagy arról, hogyan hazudtatott át, tulajdonképpen mulatságosan, noha persze felháborítóan is, művek következetes sorában az ártatlan leány vagy az erényes asszony elcsábításának bűne (sőt: nemzetsértő, tragikus vétke, emlékezzünk: „bánki sértődés”, „nehéz idők járnak”) nemhogy valamiféle kavaliersdeliktté, hanem különleges és (ami még furcsább) legtöbbnyire mindenkit boldogító virtussá is, ha a nemzeti király kalandozott erre-arra - hja, ha egy nemzeti szellem éppen feltámadóban van, saját szentségéért még önnön valláserkölcsi alapjait is hatályon kívül helyezi. Még kutatásainak nagy témájában, a Petőfiről szóló tanulmányokban is fel lehet ismernia gaga filológia indítékait - pedig (de sokkal inkább: azért, mert) arra vonatkozik, akit ő is a legnagyobbak között és talán a legnagyobbnak tart. Azokban az írásokban nyilvánvalóan, ahol minden kultuszok kultuszát mutatja be, mondjuk a „Petőfi Sándor gatyában táncol” mondókától kezdve, amelyben a költő valószínűtlen szinten és mértékben, hogy úgy mondjam, mindenki Petőfije lett, Pándi okfejtéséig arról, hogy Marx és Petőfi összetartoznak, mivelhogy a két végletesen ellentétes kijelentés: „nincs semmim e hazában, de van hazám”. „A munkásoknak nincs hazájuk”, mégis ugyanazt állítja, azt kell hinnünk, a korszaknak és a korszak tudományának dicsőségére, ahol ezt az egységet felismerték, mert már meg is valósult; és nem árt hozzáfűzni, hogy miután két tanulmány vagy 75 oldalán bemutatja a kultusz tartalmilag se olyan nagyon módosuló folytonosságát (,,fellegekig emelkedtél”, Petőfi/Che Guevara) és persze néhány ugyancsak bizarr kinövését (ezt a botot Petőfi valószínűleg megérintette), néhány mondatot arra is szentel, hogy szkeptikusan elutasítsa az egy ideig uralgó tudományos törekvést, amely szerint Baudelaire lírája jelentené a korszak megítélésének abszolút mércéjét. De a kismonográfiától se egészen idegen a disputációs szándék („putatio”: vágás, feltételezés; „disputatio”: a mellette és ellene szóló érvek mérlegelése), amennyiben Margócsy egy pillanatig sem titkolja, hogy határozottan szét akarja szedni Petőfi „lírai realizmusának” (régebbi, kicsit kevésbé rafinált címszavak: ’egyszerűség’, ’őszinteség’, ’magyarság’, ’népiesség’ etc., illetve a rendkívüli erudícióval kidolgozott címszó: ’nemzeti klasszicizmus’; újabb, szintén vitathatatlan erudícióval kidolgozott címszó: a dolgok önazonossága Petőfi nyelvében) dogmáját. Nyilvánvalóan nem fogom itt az egész érvrendszerét megvitatni, de lakonikusan össze kell foglalnom. Alaptétele szerint Petőfi genuin romantikus költő, jól értsük meg, mielőtt bár