HOLMI, 2008 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1. szám - Marton László: Egy égtáj évfolyamai
6 • Márton László: Egy égtáj évfolyamai Ebben pedig a minőség és az alkotói szuverenitás tisztelete mutatkozott meg (függetlenül attól, hogy Osvát a szerzőket igen keményen és változatos módszerekkel újra meg újra megszívatta), és ezáltal tudott a Nyugat sokszínű, mégis irányzatos lenni. Ehhez kellett kötőerőnek a megújhodás ideológiája és az irodalmi modernizáció kisajátítása, melyet a nyugatosok - ellenfeleik asszisztálásával (akik ugyanazt állították róluk elítélően, amit ők magukról öndicsérően) - sikeresen végre is hajtottak. Ez azonban nem tényleges megújulás (amilyen például a nyelvújítás volt), hanem egyrészt markáns alkotói karakterek egy szellemi körön belül való kibontakozása, másrészt a modernizmus kultusza. Ez utóbbi ugyanolyan, mint a magyar irodalom történetében föllelhető egyéb kultuszok, annyi különbséggel, hogy kevésbé van átpolitizálva, kevésbé van konkrét személyre vonatkoztatva, ezért kevésbé agresszív és kevésbé ártalmas a többi kultusz nagy részénél. De nem a kultusz az érdekes itt, hanem a dolog másik része: az, ahogyan egy név (melyet ma klasszikusként tartunk számon) egyszerre csak felbukkan a Nyugatban, s figyelni lehet, amint évfolyamról évfolyamra egyre jelentősebb írások fűződnek hozzá; és egyszerre csak előttünk áll az a nagy író, akit az irodalomtörténetből és az összkiadásokból ismerünk. De itt nem magában áll, hanem más kisebb-nagyobb írók társaságában. Itt még él. Osvát persze tévedett is. Mai szemmel nézve a Nyugatban, főleg az első nyolc-tíz évfolyamban meglepően sok szerző, sok írás látszik gyengének. Ám ezúttal nagyon igaz ama sokszor hangoztatott igazság, mely szerint egy folyóirat nem attól jó, hogy kizárólag „jó” írásokat közöl, hanem attól a közegtől, melynek alakításában a gyengébb szövegek is közreműködnek, és amelyből a kiváló művek ki tudnak emelkedni, miközben bele is tartoznak. Hatvany és Osvát vitájában, azt hiszem, Osvátnak volt igaza. Egy kicsit óvakodva írom ezt le, egyrészt mert Hatvany mecénás volt, a Nyugat anyagi veszteségekkel járt, amit ő — nem egészen alaptalanul — Osvát bacherizmusának tulajdonított, és nem lehet zokon venni tőle, hogy szerette volna rentábilissá tenni a lapot. Másrészt egy szerkesztőnek nem muszáj vérig sértenie a lap mecénását, még akkor sem, ha - igen helyeselhető módon-védi szerkesztői hatáskörét. Viszont amennyiben Hatvany koncepciója érvényesült volna, és az lett volna a szerkesztés mércéje, hogy melyik szerző neve mennyire közönségcsalogató, az hosszabb távon a Nyugat jelentéktelenné válásához vezetett volna, illetve a fiatal tehetségek nem tudtak volna olyan látványosan megerősödni, ahogyan Osvát zsarnoksága alatt megerősödtek. (Képzeljük el Gárdonyi Gézát vagy Herczeg Ferencet, amint nagy kegyesen átengedi egy írását a Nyugatnak, s képzeljük el egy ilyen írás mellett az ifjú Kosztolányi, Csáth Géza, Füst Milán stb. valamelyik szövegét.) Ez esetben a Nyugat lezárult irodalomtörténeti tény lenne, lexikoncikk és szöveglelőhely, mint annyi sok megszűnt folyóirat. Azt meg már csak mellékesen teszem hozzá, hogy a Nyugat indulásakor - szerintem véletlenül — tényleg sok fölfedezni való fiatal tehetség bukkant fel, és olyan ember került a szerkesztői székbe - tulajdonképpen szintén véletlenül -, akiben az egyéniség ereje megfelelő ítélőerővel és intuícióval párosult. Azt hiszem, ez ritka együttállás, ezért Osvát példája-változatlan formában - nehezen követhető. Voltak és vannak szerkesztők, akik Osvátot hivatkozási alapnak tekintik, miközben dilettánsok tucatjait szabadítják rá az irodalmi életre. Ez tehát az egyik nóvum, a Nyugat mint szellemi műhely (és mint egy sor későbbi szellemi műhely fontos mintája). A másik az, hogy ebben a minőségében nem egyetlen generációhoz kötődött, hanem az első nemzedék után a húszas években megjelent a második, majd a harmincas években - azt hiszem, használhatom ezt a kifejezést - ki