Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-08-08 / 34. szám
cseléd, Muroki Demjén a házfő 60 éves, alacson, kövér ember, haragszik a parasztemberre és szereti a spárgát; Muroki Hamarka 49 éves, hatláb magas, rendkívül sovány, szenvedélyes borivó és hósvatevő, szívből gyűlöli a költőket és a paradicsomaimat, minden betegséget formával gyógyít; Fehérke, 23 éves, feketeszemű és vörösbaju, guitároz; Piroska 21 éves, halavány, zsendiét reggeliz rendesen, és szaval Klopstockból; Mari 20 éves, ragyás, de különben kedves külsejű, szőkének igen barna, barnának igen szőke ; Sári szinte 20 éves, ép eleven leányka, minthogy legszebb, legkevesebb gond forditatik reá, s üldözéseknek van számtalanszor kitéve testvérei részéről. Deézsnél szolgált mint önkénytes, két hónapig fogva is volt Szamosujvárt egy huszártársával, igen jó vívó, s meglehetős strategikus ismeretei vannak. Jelenleg a vizeket szabályozza, és lovakat dressiroz. Beszél magyarul, németül, ólából, és franciául. Gerváz 18 éves, háromszor volt két év alatt tüdőgyuladásban, jövő évi márciusban hektikában fog meghalni. Protáz Siket és néma, igen sokat eszik, semmit sem dolgozik, őrzi a marhákat. Tökéletes gazda. Apjának s anyjának kedvence. A két férfi cseléd három év előtt kriminális rab volt. Efélék a legolcsóbb cselédek. A két nőcselédről nem szólok. Szatmárban mindenféle nőcseléd egyforma. 1849-diki január 11-ike volt, kellemetlen zúzmarás téli nap, a magyar forradalmi kormány pestrőli távozása igen rosz sensatiót csinált nemcsak az egész országban, hanem Dobon is. Muroki Demjén szecskával tömött bőrös karszékben ült kandalló mellett, közötte a család valamennyi férfi, és nő tagjai. Négy óra volt délután. — Arról volt szó, hogy mennyit fog veszteni a család , ha véletlenül valamellyik tábor a 150 darab marhát nyugtatvány mellett elhajtandja. A magyar aristokratiának és olygarchiának egyik kitűnő jellemvonása, hogy midőn tele ette magát, vagy nagyon rosz , vagy nagyon jó kedvű. Muroki ma délután — lehet, azért, mert spárgát nem evett igen rosz kedvű volt. A pipája minduntalan kialudt, álmos volt, s a köszvény is bántotta. A szoba ajtaján kopogtak. Hat „szabad“ szóra egyetlen huszárőrmester lépett be. — Bocsánatot kérek, hogy alkalmatlankodom, futár vagyok, Erdélybe menendő, s minthogy a faluban tudomásomra esett, hogy e házban lakik Muroki Sári egykori huszár közvitéz barátom, meg nem bocsáthattam volna magamnak, ha ez alkalmat — barátomat láthatnám, könnyelműen elmulasztom vala. Sári minden teketória nélkül felugrott ülőhelyéből, karjaiba veté magát az őrmesternek , megszorító kezét, megölelé s megcsókoló. — Kedves Golyóbics Petim, bizony idestova három hónapja nem láttalak, gyönyörü fattva vagy, hogy meglátogattál, gyújts rá, ülj közibünk, s beszélj valami újságot. — Erdélybe megyek a Tátihoz, rotyul vagyunk, de se baj .... hát te hogy vagy, te tiszt'való, hát becsület ez, oda hagyni az ezredet, nem volna kedved berukkolni? Akár a pillanatban, majd megöl az unalom ebben a rongyos faluban. Mikor indulsz Peti! ? — Egy negyed múlva, sőj velem Sári, itt megpenészedel s utoljára is kikezdenek a patkányok. — Igazad van, nem is rontom én itt magamat. Vörös vagy fekete halni úgyis meg kell egyszer, jobb köztetek, legalább muzsikával visztek ki, s durrogtok sírom felett, mig itt e rongyos faluban előbb utóbb kiüt a rothasztó hideg, s abba is belé kapcáskodik, kinek szemeiből száz évet jósolna ki Csuháné, a dobi vasorru bába. Megyek Peti. E kéttagú konversatio olly rohamosan intéztetek, hogy a tisztelt családtagok közbe sem szólhattak, s mire ellenvetéseikkel előállhattak volna, Péter és Sári isten tudja hol jártak valahol a bükk alatt. Az estebéd ünnepies komolysággal, s úgyszólván csendben ment véghez. Muroki ingerülten értekezett a nevelés kül, és belkellékeiről, s csak akkor látszék kissé engesztelődni, midőn a spárgára térvén át, annak kül és bel hasznait fejtegette, ezen érzékeny befejezéssel végezvén gondolatát: — Ila egyébért nem, már csak azért is imádandó a spárga, mert tavasz van, midőn fejlődni kezd. — Marokné elbeszélt egyes jeleneteket Sári életéből, azon meggyőződést nyilatkoztatván , hogy Sáriról a sors végezett, s e szerint Sári, haszontalan, semmirekellő leány ugyan, de ártatlan. Fehérke örömében, hogy Sári távozott, eltört két porcellán tányért. Piroska Klopstokból idézett alkalmi sorokat, Mári pedig szórakozásból háromszor evett a salátából, Gerváz köhögött, Protát hallgatott, iszonyúan evett, és ivott. A tél váltva bánat és öröm, lelki nyugalom, és gyötrődés, kétségbeesés és remény közepett végett ért. A tavasz megérkezett, vele a spárgák, s a spárgákkal Muroki kedve. De Gerváz eltávozott, orvosi tanács nyomán az alföldre , levegő változtatást igényelt gyuladásos, s a gyuladások következtében megperzselt tüdeje. Nagyszerű mozgalmak színhelyévé változott az ország belseje, kisebb nagyobb katonai csapatok húzódtak mindenfelé, transportok kalandoztak városokban, mezővárosokban , falukban, s így Dobon is. Ápril 10-én egy huszárőrnagyot, s egy gyalogkapitányt szállásoltak be Murokiékhoz. Muroki kitűnő szívességgel fogadta e hadfiakat, két két szobát adott rendelkezésükre, s megparancsolta gyermekeinek, hogy mindent felhasználjanak e két tekintélyes vendég vonzalmainak megnyerésére. Murokiné pedig minden reggel megkérdezteté: ugyan miféle pecsenyét parancsolnak, de azért rendesen marhahússal kedveskedett, különféle alakban. Rendkívüli változásokon ment keresztül mind a belső, mind a külső élet Murokiéknál. Reggel tizenegy óráig Muroki foglalta vendégeit ostoba értekezéseivel, s gastromonikus — a spárgát tágyazó — észrevételeivel, burgonya pálinkát, förtelmes kapaszivart, vagy még förtelmesebb kapadohányt hordatván számukra. Tizenkettőtől egyig Murokiné gyilkolta őket fiatalkori hódításaival, s olly szörnyűket hazudott, hogy a két hadfi számtalanszor hangosan kacagtak fel, vagy hason hazugságokkal állították helyre a conversationalis bilanxot. Az ebéd két órakor hordaték fel, nagy de ízléstelen mennyiségben s tartott, tarkáknál tarkább, nevetségesnél nevetségesebb beszélgetések között fél négyig. Ebéd után az őrnagy Kartács Tivadar Marit fogta karon, a kapitány Kardosi Bufrát pedig Fehérkét, s igy karöltve sétáltak belül és kívül a falun este 9 óráig, folytonosan szerelemről, s a szerelem örömeiről, s gyönyöreiről fecsegve. — Ah , Mari — kezdé egyszer az őrnagy — ön nem is képzeli, milly isteni a katonát mint férjt a táborba követni, minden percben más vidék és más emberek, tekintély s megelőző fogadtatás mindenfelé, mig a férj harcol, vagy csatát rendez, a nő románokat olvas oda haza, társalog nő-barátnéival, virágkoszorút fűz megtérő hőse Számára, ismerősöknek elpletykálja hős tetteit, siratja, eped utána, s a megtérőt dobogó kebelére fogadja. A férj megjelenik porosan, izzadtan, megtisztul, átöltözik, átöleli kedves nejét, megcsókolja, melléül, s elbeszéli kalandjait, de boldogság leirhatlan. Szeret é ön igazán Mari, enyim leendé valóban ? — Imádom Kartács, öné leendek örökre örökre, menjen bár a pokolba vagy törökre. (Éhez úgy hiszem nem kell kommentár.) — Fehérke ! sóhajtott Kardosi — ha majd Piroskává teend szétfrecscsenő vérem, te kötözöd be sebeimet, szép szemeidnek gazdag egéből szivandok erőt s vigasztalást, csókjaid leendnek sebeim flastroma, s ha meghalok, künyüid leendnek a szentelt viz, s ordításod az utótisztelgési durrogás. -- Ne beszélj igy isten előtt már férjem , ne repeszd szét utólagos jóváhagyás reményében szivemet. Te élni fogsz , te boldoggá nagggyá leszesz : őrnagyá, ezredessé , tábornokká, s én oldaladhoz simulva, mint iszalag az akácfához, mennyei gyönyörökben fogok úszkálni. Boldog, boldog, boldog leszek. E nyilatkozatok után két hét múlva kölcsönös esküvések történtek. Mari Kartácsiné jön, Fehérke Kardosyné. Minthogy pedig a magyar ügy adtái ez időtájban igen jól állottak, e házasságokat szerencséseknek kiáltá ki a dobi publikum, s a Muroki család szinte megbolondult örömében. Ismét egy hónap ment a semmiségbe. Muroki Demjén kinevezteték nyeregliteránssá, s nyakába vette a közelvidéket, veszekedett , s verekedett a mesteremberekkel, hetenkint még sem birt többet ötven nyeregnél literálni. Murokiné vénségére szerelmi viszonyba keveredett egy uradalmi írnokkal, ki miután huszonöt bankó forintig lefőzte, kinyilatkoztató, hogy ebből a genréből elég ennyi, s kimaradt a háztól. Gerváz még mindig romlott tüdejét reparálta. Protáz nem beszélt és nem hallott semmit, csak folyvást evett és ivott. Piroska pedig folytonosan imádkozott, nem földi javak, de egy férj után.