Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)

1850-08-08 / 34. szám

cseléd, Muroki Demjén a házfő 60 éves, ala­­cson, kövér ember, haragszik a paraszt­em­berre és szereti a spárgát; Muroki Ha­mark­a 49 éves, hatláb magas, rendkívül sovány, szenvedélyes borivó és h­ósvatevő, szívből gyűlöli a költőket és a paradicsomaimat, min­den betegséget formával g­yógyít; Fehérke, 23 éves, feketeszemű­ és vörösbaju, guitároz; Piroska 21 éves, halavány, zsendi­ét regge­liz rendesen, és szaval Klopstockból; Mari 20 éves, ragyás, de különben kedves külse­jű, szőkének igen barna, barnának igen sző­ke ; Sári szinte 20 éves, ép eleven leányka, minthogy legszebb, legkevesebb gond fordi­­tatik reá, s üldözéseknek van számtalanszor kitéve testvérei részéről. Deézsnél szolgált mint önkénytes, két hónapig fogva is volt Szamosujvárt egy huszártársával, igen jó ví­vó, s meglehetős strategikus ismeretei van­nak. Jelenleg a vizeket szabályozza, és lova­kat dressiroz. Beszél magyarul, németül, ólá­ból, és franciául. Gerváz 18 éves, háromszor volt két év alatt tüdőgyuladásban, jövő évi márciusban hektikában fog meghalni. Protáz Siket és néma, igen sokat eszik, semmit sem dolgozik, őrzi a marhákat. Tökéletes gazda. Apjának s anyjának kedvence. A két férfi cseléd három év előtt kriminális rab volt. Efélék a legolcsóbb cselédek. A két nőcse­lédről nem szólok. Szatmárban mindenféle nőcseléd egyforma. 1849-diki január 11-ike volt, kellemet­len zúzmarás téli nap, a magyar forradalmi kormány pestrőli távozása igen rosz sensa­­tiót csinált nemcsak az egész országban, ha­nem Dobon is. Muroki Demjén szecskával tö­mött bőrös karszékben ü­lt kandalló mellett, közötte a család valamennyi férfi, és nő tag­jai. Négy óra volt délután. — Arról volt szó, hogy mennyit fog veszteni a család , ha vé­letlenül valamellyik tábor a 150 darab mar­hát nyugtatvány mellett elhajtandja. A ma­gyar aristokratiának és olygarchiának egyik kitűnő jellemvonása, hogy midőn tele ette magát, vagy nagyon rosz , vagy nagyon jó kedvű. Muroki ma délután — lehet, azért, mert spárgát nem evett igen rosz kedvű volt. A pipája minduntalan kialudt, álmos volt, s a köszvény is bántotta. A szoba ajtaján kopogtak. Hat „szabad“ szóra egyetlen huszárőrmester lépett be. — Bocsánatot kérek, hogy alkalmat­lankodom, futár vagyok, Erdélybe menendő, s minthogy a faluban tudomásomra esett, hogy e házban lakik Muroki Sári egykori huszár közvitéz barátom, meg nem bocsát­hattam volna magamnak, ha ez alkalmat — barátomat láthatnám, könnyelműen elmulasz­tom vala. Sári minden teketória nélkül felugrott ülőhelyéből, karjaiba veté magát az őrmes­ternek , megszorító kezét, megölelé s meg­csókoló. — Kedves Golyóbics Petim, bizony ide­s­tova három hónapja nem láttalak, gyönyö­­rü fattva vagy, hogy meglátogattál, gyújts rá, ülj közibünk, s beszélj valami újságot. — Erdélybe megyek a Tátihoz, rotyul vagyunk, de se baj .... hát te hogy vagy, te tisz­t'­való, hát becsület ez, oda hagyni az ezredet, nem volna kedved berukkolni?­­ Akár a pillanatban, majd megöl az unalom ebben a rongyos faluban. Mikor in­dulsz Peti! ? — Egy negyed múlva, sőj velem Sári, itt megpenészedel s utoljára is kikezdenek a patkányok. — Igazad van, nem is rontom én itt magamat. Vörös vagy fekete­ halni úgyis meg kell egyszer, jobb köztetek, legalább muzsi­kával visztek ki, s durrogtok sírom felett, m­ig itt e rongyos faluban előbb utóbb kiüt a rothasztó hideg, s abba is belé kapcáskodik, kinek szemeiből száz évet jósolna ki Csuháné, a dobi vasorru bába. Megyek Peti. E kéttagú konversatio olly rohamosan intéztetek, hogy a tisztelt családtagok közbe sem szólhattak, s mire ellenvetéseikkel elő­­állhattak volna, Péter és Sári isten tudja hol jártak valahol a bükk alatt. Az estebéd ü­nnepies komolysággal, s úgy­szólván csendben ment véghez. Muroki ingerülten értekezett a nevelés kül, és bel­­kellékeiről, s csak akkor látszék kissé en­­gesztelődni, midőn a spárgára térvén át, an­nak kül és bel hasznait fejtegette, ezen ér­zékeny befejezéssel végezvén gondolatát: — Ila egyébért nem, már csak azért is imádan­dó a spárga, mert tavasz van, midőn fejlőd­ni kezd. — Marokné elbeszélt egyes jelene­teket Sári életéből, azon meggyőződést nyi­latkoztatván , hogy Sáriról a sors végezett, s e szerint Sári, haszontalan, semmirekellő leány ugyan, de ártatlan. Fehérke örömében, hogy Sári távozott, eltört két porcellán tá­nyért. Piroska Klopstokból idézett alkalmi sorokat, Mári pedig szórakozásból háromszor evett a salátából, Gerváz köhögött, Protát hallgatott, iszonyúan evett, és ivott. A tél váltva bánat és öröm, lelki nyu­galom, és gyötrődés, kétségbeesés és remény közepett végett ért. A tavasz megérkezett, vele a spárgák, s a spárgákkal Muroki ked­ve. De Gerváz eltávozott, orvosi tanács nyo­mán az alföldre , levegő változtatást igényelt gyuladásos, s a gyuladások következtében megperzselt tüdeje. Nagyszerű mozgalmak színhelyévé vál­tozott az ország belseje, kisebb nagyobb ka­tonai csapatok húzódtak mindenfelé, trans­­portok kalandoztak városokban, mezőváro­sokban , falukban, s így Dobon is. Ápril 10-én egy huszárőrnagyot, s egy gyalogkapitányt szállásoltak be Murokiékhoz.­­ Muroki kitűnő szívességgel fogadta e had­fiakat, két két szobát adott rendelkezésükre, s megparancsolta gyermekeinek, hogy min­dent felhasználjanak e két tekintélyes vendég vonzalmainak megnyerésére. Murokiné pedig minden reggel megkérdezteté: ugyan miféle pecsenyét parancsolnak, de azért rendesen marhahússal kedveskedett, különféle alak­ban. Rendkívüli változásokon ment keresz­tül mind a belső, mind a külső élet Muroki­­éknál. Reggel tizenegy óráig Muroki foglalta vendégeit ostoba értekezéseivel, s gastromo­­nikus — a spárgát tágyazó — észrevételei­vel, burgonya pálinkát, förtelmes kapaszi­vart, vagy még förtelmesebb kapadohányt hordatván számukra. Tizenkettőtől egyig Mu­rokiné gyilkolta őket fiatalkori hódításaival, s olly szörnyűket hazudott, hogy a két hadfi számtalanszor hangosan kacagtak fel, vagy hason hazugságokkal állították helyre a con­­versationalis bilanxot.­­ Az ebéd két órakor h­ordaték fel, nagy de ízléstelen mennyiség­ben s tartott, tarkáknál tarkább, nevetséges­nél nevetségesebb beszélgetések között fél négyig. Ebéd után az őrnagy Kartács Tivadar Marit fogta karon, a kapitány Kardosi Bufrát pedig Fehérkét, s igy karöltve sétáltak belül és kívül a falun este 9 óráig, folytonosan szerelemről, s a szerelem örömeiről, s gyö­nyöreiről fecsegve. — Ah , Mari — kezdé egyszer az őr­nagy — ön nem is képzeli, milly isteni a ka­tonát mint férjt a táborba követni, minden percben más vidék és más emberek, tekintély s megelőző fogadtatás mindenfelé, mig a férj harcol, vagy csatát rendez, a nő románokat olvas oda haza, társalog nő-barátnéival, vi­­rágkoszorút fűz megtérő hőse Számára, is­merősöknek elpletykálja hős tetteit, siratja, eped utána, s a megtérőt dobogó kebelére fogadja. A férj megjelenik porosan, izzadtan, megtisztul, átöltözik, átöleli kedves nejét, megcsókolja, melléül, s elbeszéli kaland­jait, d­e boldogság leirhatlan. Szeret é ön igazán Mari, enyim leend­é valóban ? — Imádom Kartács, öné leendek örök­re örökre, menjen bár a pokolba vagy török­re. (Éhez úgy hiszem nem kell kommentár.) — Fehérke ! sóhajtott Kardosi — ha majd Piroskává teend szétfrecscsenő vérem, te kötözöd be sebeimet, szép szemeidnek gazdag egéből szivandok erőt s vigasztalást, csókjaid leendnek sebeim flastroma, s ha meghalok, künyüid leendnek a szentelt viz, s ordításod az utótisztelgési durrogás. -- Ne beszélj igy isten előtt már férjem , ne repeszd szét utólagos jóváhagyás reményé­ben szivemet. Te élni fogsz , te boldoggá nagggyá leszesz : őrnagyá, ezredessé , tábor­nokká, s én oldaladhoz simulva, mint iszalag az akácfához, mennyei gyönyörökben fogok úszkálni. Boldog, boldog, boldog leszek. E nyilatkozatok után két hét múlva kölcsönös esküvések történtek. Mari Kartá­csiné jön, Fehérke Kardosyné. Minthogy pe­dig a magyar ügy ad­tái ez időtájban igen jól állottak, e házasságokat szerencséseknek kiáltá ki a dobi publikum, s a Muroki csa­lád szinte megbolondult örömében. Ismét egy hónap ment a semmiségbe. Muroki Demjén kinevezteték nyeregliteráns­­sá, s nyakába vette a közelvidéket, veszeke­dett , s verekedett a mesteremberekkel, he­­tenkint még sem birt többet ötven nyeregnél literálni. Murokiné vénségére szerelmi vi­szonyba keveredett egy uradalmi írnokkal, ki miután huszonöt bankó forintig lefőzte, kinyilatkoztató, hogy ebből a genréből elég ennyi, s kimaradt a háztól. Gerváz még min­dig romlott tüdejét reparálta. Protáz nem be­szélt és nem hallott semmit, csak folyvást evett és ivott. Piroska pedig folytonosan imádkozott, nem földi javak, de egy férj után.

Next