Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)

1850-10-10 / 84. szám

nem szentek szentébe, de földi nem tovább­­jába tökéletesen beláthattak. Sz. Terézia, mind­ez hasztalan! A leg­­bornirtabb pofák, az ágasokat vévék plastro­­nul ha Cicike őket üldözőbe vette; s mikor ő fellépett, még azon figemutatáshoz kapatott reserv fráterek is mind kitisztultak a színfa­lak közöl, kik egy zsebkendő feladhatásért hónapokig elácsorognak ott, s kik felpacsuliz­­va, harangvirágos bokrétával kezek- s kék papirú kovacukorral zsebükben szokták vár­ni mig rájok kerül a sor; ha t. i. az eltűnt bálványt, egy láthatlan felhő képében, vala­mi szerencsés, Jupiter el nem ölelte orruk elöl. Nem jön a társadalmi osztályok hím fe­lének semmi árnyéklata, sem korfokozata, melybe a szép Cicinek szakértő kacsája nem markolász vala. Pap, katona, művész, mester­ember, kalmár, tőzsér, szerzetes, földművelő, diák, borbély, dilettáns, békölő papagály vagy esetlen medve mind egy volt; leendő bár ter­metben buldognyaku szügyes talpas Fogdmeg, vagy halvány ibrikfejü drót­lábu darázsdere­­ku serenadista, s leendő bár arcban egy holdra pislogó, ólomszinü összeesett hórag, vagy birsalmából kiharapott duráncai ku­lacs, — csak kráglija lett legyen. Ha ennyi halászatban amolyan földi há­lót nyújt volna el kellő mennyiséggel, nem marad vala annyi madzagé szegényházában, mellyre egy végtére megfogandott stokfist fel­fűzhetne. így madzag maradt elég , de szok­­ása nem jön. tisztatá­a magát ,,nur fidel“ . . . kreuz fidel! de a kergetett bonne fortune olly pajko­san retiralt tőle odább odább, mint egy csábitó délibáb, melly tünékeny felhőiben viszi az imádók foszlatag csoportját . . . Fogyó türel­mében perbe szállott egész világgal ... A legmeddőbb vállalat, m­it a szegény Cici tehe­tett. Kezdé megmagyarázni az embereknek hogy őt ez a pimasz majomfaj nem érti, hogy e nemesi­ lények közé rendelteték, s egy jobb csillagról véletlenül zuhant közikbe, hol tánc­­közben súlyegyént veszite. A század romlott erkölcse kinevető Cici alapos panaszát, frigyei azt javassák neki: egyék kevesebbet figyek több vizet, mindjárt nem lesz olyan püffedt, hogy magát minden­kinél nagyobbnak képzelje. Ezen otromba lerángatása az egyéni nagyságnak végkép lefőzte a deléjes terem­tést. Kezdett meghasonlani magával, elégü­lt­­len, blash­t, monoman lön s nyakrafőre csi­nálta az adósságot. E közben hálója mindig ki volt vetve, de olly léha és ernyedt vala az, miként üres legyek is kivágták hitvány szálaiból magokat, nem hogy amollyan vemhes darázst foghatna, kinek nadrágzsebében legyen a pulverisalt Kalifornia. Ollykor, midőn táncolt, ha még valami halványzöld emberfő bólintott feléje mint együgyű lopótök, mintegy törekvők kiszökni földi hüvelyéből, tán hogy ama jobb csillagi bőrében tegye meg a presztet. Deajfellintó lopótök rendesen elaludt, vagy elhunnyászko­­dék s odább sompolyodott. Többek közt, valamikor egy szőrerdőbe borult ciklopsi profil tolta magát a néző ko­bakok horizonja fölé, s mások rettentő példá­jára, bámész birkaszemmel függött a Cicike táncán. A gyöngéd művésznő sejté azt, s olly szilajon kezdte rúgni a port, hogy a ciklops szemei szikráztak. Sőt a ciklops meg is fü­­sülködék rezes ujjaival, mellyeknek minden körme kerek, mint a nadrággomb. Aztán vagy két rőföt sóhajtott, . . . talán Cicit szánta, vagy valami borzasztó emlék nyúlt végig a­­gyában. A deléjes leányka felfogó e sóhajt, mellynek melegére, reményének hervadó virá­ga olly tetemesen kiágbogott, hogy húsz, huszonöt paradicsomalma megteremhet rajta. A ciklops végig várta az iparüzletet, s azután is olly nehezen mozdult, mintha ön massája legalább bokáig nyomta volna földbe. Cicike boldog volt..........Istenem, sze­mébe vágok s mégsem retirál! . . . Hát még­is fogtam egyet. Mennyi kin, mennyi várako­zás ! No hiszen majd mégis nyúzom, gondola magában. Alig gördült le a függöny, rögtön felhuzató. A megszabadult publikum nem tapsoló ugyan, de ő mégis kijött, hogy a ci­­klopsza egy biztató szemsugárt löveljen........ .... Hol van ? hova lett ? ugyan az isten, hova tetted avval a,mammuti massá­­val? — Eliszkolt lesz az örökre, s máig is csa­­tot kap, ha színházba híják. Ez alatt kezdtek a kontók és kölcsönök összetornyosulni, maga kopni, a hitelezők morogni, a színigazgató felmondogatni Cici­ké előtt nyeldeső jövendő tátotta fel torkát, mellynek gyomrában minden fekete volt. De Cici azért folyvást ragyogott. A lila és vörös még mindig uralgó színe volt. Ka­laptolla hátközepét verte, fátylát paszomány­csillagok pettyezték , s vállán, keblén, vagy ha kellett sovány fejecskéjén olly busásan repkedett a felbodrozott szalag, mint valami forgácsbojt a sör­csarnokon. Mit ér a fény, mit ér a hideg disz , ha közölő jobb hazába vágyik a nyakgatott lé­lek? Mit ér a zöld atlasz cipellő, s a szabó ollóknak kanyargós remeke , ha egy félreis­mert lángész világfájdalma van azokba vár­va! Cici majd elrepült az utcán s nem volt az a firtatott zerge-székelés, struc-futás , vagy barázdabillegetőféle riszálat, mit menetköz­ben igénybe nem ven, ha kivált valami da­rutollas suh­anc, vagy akarom mondani gent­leman , felé csavarodék, de azért meghason­­lott, kedélye gyászban járt. Fáradt szelleme egy vakon imádó műbarát hússal kipárnázott ölébe vágyott nyugalomra térni, s illatos ke­zecskéje, annak vagy másnak fogyhatlanul dob az erszényébe körmölni. „El Fidel, Kreuz Fidel,“ hadd menjen mig mehet, ha jobban nem lehet, a ki hátul marad igya meg a levét, monda egy este Ci­ciké, miközben egy ananász utolsó felét sö­tétkék szócskáján besajtolta , s mai táncához az angyalbőrt és silphidszárnyakat kosárba pakolá. — Ha a lutri megcsal s elefánt nem akad , legroszabb esetben eltűnöm , az eltű­nés úgyis jól áll nekem. . .. Eltűnöm olly vá­rosba, mellynek a polgárosodás begyújtott, hol értelmezni tudják kecseimet, s az ember nem gyalog jár; . . . addig ugyan nagy medveség volna busolnom. Mit is kapaszkodom illyen hagymaszagu vad arszlánok után? maga ret­ken telel, s timár­ körmeinek nyoma tenyeres­től marad patyolat ruhámon. Szegény kram­puszok ! mellyik tudná ezek közt egyénisége­met felfogni ? no no, felfogni csak tudnák, de fizetni! Megvetem őket, lenézem mint az e­­cetes káposztát, hadd érezzék mi az, ha egy lángész haragja felgerjed. Nem tagadok el semmi verset, és zenét, levélt vagy adományt. Az adományt mégis elfogadnám. De kihányok zsebeimből minden biledúkat, miket e hálát­lan faj kedvéért magamnál előkészítve hor­­dozok. Leteszem a kopfputzot, selyem nadrá­gom nem koptatom, pamut trikóiban táncolok s nem mosolyintanék ha valamennyi szive megzápul is. Ismerjenek meg lei vagyok, ha meg nem ismerték ki voltam? Cicike illy határzattal ment színházba, de a végzet örök törvényei szerint a táncos­nők határzata nagyon esendő. Épen egy rozzant ballet adalék. Cici már nyitány alatt észrevéve a függöny lyu­kain , hogy a fash garconok egyik páholyá­ban bizonyos vidraképű , kefe­nyiretű pofók egyéniség makacsul megtelepedők. Ezt szem­re főre szemle alá vevő. Amollyan ötvenes­nek is beillő negyvenesnek nézett ki ugyan, de fényes arcai bő ennivalóra mutattak, s páncéllá keményített inge , meg az almányi zsuzsák elárulák rajta a gentlem­ani vágyat, vatermordero pedig épen szemüvegét verte. Tejfelszin bajusza bár keselyedni látszik, de Cici jól ismert minden szőrfestéket, aztán még legroszabb esetben a borotva sikeres irtószer. Ez jó leend nekem . . .várjon kicsoda? Nagyon othonosan nyúlt el a páholyban , vagy az előkelők közé tartozik, vagy hitelezője a­­zoknak. Az utolsó még jobb. . Megfogjuk! I­lyesmiket gondolhatott Cici, mert szobaleányát egy csomó tüdőszín szalagért hazafuttatá­s egy paksong­ibriket zálogba kül­dő virágokért a nyakas kertésznőnek, ki már rég nem akart váltóira bokrétákat kötni. A nyitányt kétszer is eljátszák s az e­­lőadás mégsem kezdeték. A földszin tombolt, a karzat vijjogott, a noblessek morogni kezd­tek. Az igazgató megjelent a sugólyuk felett s engesztelő modorban jelenté: „­Cecilia kis­asszony öltözik, s kevés türelmet kér.“ A kese­nyb­etű ide s tova forgott e szó­ra a mellé érkezett páholytársak közé. úgy látszik a jelentett kisasszonyról kérdezőskö­dik , s alaposan akar értesülni mert hosszas!) suttogó szóváltásba eredt. Cecil műértőleg sejtett A páholy ura­csok hihetőleg adósai voltak a pofóknak, mert igen rejtelmes arccal s taglejtéssel adónak magyarázásokat. Sőt egyik közölök, társai­nak híven értelmezett szemvágási után kikelt a páholyból, alkalmasint színpadra menen­dő , hogy Cicinek utasítást adjon. K­u­t­h­y L­a­j­o­s. (Folytatása köv.) 342

Next