Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-12-07 / 133. szám
/WVk/' Megjelenik, £ ünnep-s vasárnapot ( kivévén, ( J mindennap délután ) divatképek- £ s egyéb műmellék- £ letekkel. Új HQLKTFITAR. az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő Hagy Ignác. Budapest, 1850. i 33. Szombat, dec. 7. Szerkesztőségi szállás: hatvani utcai Horváth- ház, első udvar, 3-iki emelet, hová a kéziratok utasítandók. A csók. Ollyan ízű a mennyei mama , A minőnek az ember akarja , Ollyan ízű a szerelem csókja , A minő a szerető mivóltja. . . . Az én csókom , az ám a valami, Tessék, tessék , merem ajánlani. . . . Hadd lám kis lány , csókra termett szádat, Hadd teremtek csak reá vagy százat. . . . Soh’se’ ettél te a csóknál jobbat, Ettől még a szíved is felolvad ; S ollyanforma szent érzés szállja meg , Mint a pinty, — mint az isten áldja meg. . . . Azt is mondják : „hideg ruha a csók,“ E jámborok mind kötözni valók ; Sőt melegebb ruha , mint kellene , Úgy ég tőle az ember kebele. . . . Az öreg is kap csókféléken , Mint a leg is legtáplálóbb étken; Kedve szottyan még neki is tőle Megfejeli vénséget belőle. . . . Hát az ifjú, hogy ne kapna rajta ; Kivált pedig ollyan magam fajta : Hiszen a csók azon tüzes szekér, Min a szív a hetedik égbe ér ... . És ki unna rá a csókolásra ? Én nem , míg tart az árnyék világban. . . . Hát te rózsám! úgy , bizony te sem ? Míg a csóknak íze szádban leszen. Angyalvári Benő. A bársony nyakravalós nő. (Folytatás) IX. Arsene. — Önnek azt kellett volna vele tennie, mit az öreggel ten, tudja ön, azon öreggel, kitől a burnót szelence származik. — Mi végre ? — Hiszen nincsenek örökösei ?! S az orvos újra nevetni kezde. — S én uram, nem volt jelen e kivégeztetésen ? kérde Hoffmann újólag, legyőzhetlen kényszerűséget érezvén magában beszélni azon szegény teremtvényről, kinek véres képe nem távozik elméjéből. — Nem! El volt soványkodva ? — Kicsoda? — Du Barry grófnő ? ! — Azt meg nem mondhatom, uram ! — Miért ? — Mert először láttam őt a bordélyon életemben. — Annál roszabb ! Szerettem volna tudni, mert én nagyon kövérnek ismertem őt.! Azonban holnap oda megyek s megtekintem holttestét. Ah , de most vigyázzon , figyeljen ön!s az orvos oda mutata egyszersmind a színfalra, hol azon pillantatban Vestris, ki Páris szerepét játszá, Ida hegyén megjelenő s Demone nymfával minden lehető szökdelléseket tejte. Hoffmann arra néze, hogy a fekete orvos csakugyan figyele a hallétre , s hogy mit imént monda és halla, legkisebb befolyást sem ten lelkére , magában monda Hoffmann : — Különösnek kellene lenni, sírni látni ez embert! . — Ismeri ön a mű tartalmát ? kérde ismételve az orvos, néhány percnyi szünet után. — Nem, uram ! — Oh az nagyon érdekes! még megható, érzékeny helyzetek is előfordulnak abban! Nekem s barátim egyikének még könyek is hullottak szemeinkből utóbbi előadásnál! — Barátai egyike ! — mormogá magában a poéta; — annak sírásónak kell lennie! — Ah! bravo ! bravo ! kiálta a kis ember kezeivel tapsolva. Az orvos csodálkozása kifejezésére azon pillantatot választotta, hol Páris, mint a libretto monda, hajító-dárdájához kap és segítségére siet a pásztoroknak, kik rémülve futnak egy rettentő oroszlántól. — Én nem vagyok kiváncsi, de szerettem volna látni az oroszlánt! így végződik az első felvonás. Most fölkele az orvos, megfordula,a zártszék hátára támaszkodik előtte, a szelence helyett kis szemüveget von elé, s kezdé a hölgyeket kukucsolni, kik a nézőteremben valának. Hoffmann gépszerüleg követé a kukucsoló irányzatát, és álmélkodva véve észre hogy azon személy, mellyre ez iránykodék, azon pillantatban megrettene és szemeit arra irányzá, ki reá kukucsolt, mintha láthatlan hatalom kényszeritné őt arra. Ez állást mindaddig megtartá az érintett személy, mig nem az orvos félbe hagyá a kukucsolást. — E kukucsolót is valamelly örököstől kapta ön, uram ! ? kérde Hoffmann. — Nem, Voltaire úrtól. — Hát Voltairet is ismerte ön? — Nagyon jól, hiszen kebelbarátok valóak ! — — Ön orvosa volt neki ? — Ó rájt sem adott az orvoslatra. Egyébiránt ő semmire sem adott sokat. — Igaz , hogy meggyónt halála előtt ? — Ó, uram! ő! Arouet! ugyan menjen ön! ő nemcsak hogy nem gyónt, sőt szépen fogadta a lelkészt, ki segélyére jött. Én jó lelkiismerettel mondhatom ezt önnek, mert jelen valók. — Mi történt hát halálánál ? — Arouet közel vala halálához, Tersac lelkésze hozzá siete s mindjárt megérkeztével e szavakat intézé hozzá sietve: Uram, megismeri ön Jesus Krisztus szentháromságát? — Uram, kérem önt, hagyjon nyugodtan meghalnom felele neki Voltaire. — Mégis szükséges, uram — monda Tersac — hogy tudjam, Jézus Krisztust isten fiának ismeri é ön ? — Az ördög nevében — monda Voltaire — ne beszéljen többé ez ember nekem s összeszedvén végső erejét, öklével a lelkész feje fölé vágott és meghalt. Mint nevettem, uram, mennyire nevettem e jelenetben ! — Biz az nagyon is nevetséges volt! — monda Hoffmann megvetés hangján — s épen illy módon kelle halnia a pucelle írójának. — — Ah igen, a pucelle! — monda a fekete orvos — milly remekmű az, uram! milly csodálatos elmeszülemény ! Én csak egy könyvet ismerek , melly azzal mérközhetik ! — S mellyik volna az ? — Justine, Sades úr tollából; ismeri ön Justinét? — Nem, uram. — És Sades marquist ? — Épen olly kevéssé. — Látja ön, uram — folytató az orvos elragadtatva — Justine a legerkölcstelenebb, mit az ember olvashat. Valódi ifjabbik Crebillon, de minden leplezés nélkül — szóval, az csodálatos. Gyógyítottam egy fiatal leányt, ki olvasta e könyvet. — S a leány meghalt mint az öreg ? — Igen, uram, de nagyon szerencsésen halt meg. S az orvos szemei szikráztak a gyönyörtől e halálozás okaira való visszaemlékezésnél. Második felvonásra adaték fel. Hoffmann nem neheztelt e miatt, mert szomszédja félelmet támaszta benne. — Ah! — monda az orvos leülte közben megelégedés mosolyával — most Arsennét fogjuk látni. — Kicsoda Arsene? — Ön nem ismeri őt ? — Nem, uram. — Ah bah ! hisz ön mitsem tud, fiatal ember. Hát Arsene, Arsene, ez mindent megmond; egyébiránt hiszen látni fogjuk őt. S mielőtt a zenekar még egy nótát játszott volna, az orvos már el kezdette dúdolni a második felvonás bevezetvényét. A függöny föltekeredek,Ilik félít.