Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)

1852-01-13 / 9. szám

vér lázasan keringett ereikben, arcaikon szinte látni lehetett a lüktetéseket. Egy ifjú hajós elszánt dühvel lépett a nőhöz, s egy lándzsát szúrt szívébe, ez a fájdalom alatt felnyita szemeit, egyet jaj­­dúlt, azután megint lehunyt, és nem nyi­totta fel többé soha. Leánya élettelen fe­küdt mellette. Ekkor egy magas komor tekintetű férfiú lépett közéjük. Fekete göndör haj bontotta homlokát, melly alól két tísztelen szem villogott elő, arca halott sápadt, rán­cos, ajkain néma komolyság , kezében vér­től párolgó kard. — Megállatok — kiáltott a mámo­ros nép közé sivitó kellemetlen hangon. Azok megálltak, félő tekintetet vetve reá, sapkájukhoz kapva, s a tisztelet néma kifejezésével léptek egyenként hátra. A komoly férfi vadul tekintett szét. Látta a vérző nőt lábai előtt heverni, úgy látszott egy szikrát sem indította meg, csak akkor döbbent egy kevéssé vissza, midőn az elalélt leányra tekintett, ott függött ez az anyai kebelen, arca most is olly szép, olly mosolygó, mintha álom­képekkel játszanék, ajkai mozognak,mintha valamit susognának, kis kebele rengett a sebesen verő szív do­bogásától, a földön szétzilált fürtöi anyja vérétől piroslottak. A vad férfi a tört virágon feledte szemeit. — Ha élne ?! gondolá magában. — És még ez angyal ? — szólt a bá­muló csapatnak. —• — Igen kapitány! válaszolt egy. A kapitány kezével intett, a hajós nép zúgolódva távozott vakmerő tekintetet vet­ve a nő nyakán függő nemes gránát so­rokra. A kapitány ölébe vette a gyönyörű leányt s kezét annak dobogó szivére tette, hízelgő hangokon beszélt hozzá, de az nem értette meg. — Ébredj fel szép leány, ébredj, csó­kolj meg, ki tégedet megmentettelek, el­­veszted mindened, de visszaadta a sors én bennem. — Bódultan csókdosá össze vissza ra­­­gyogó hajfürtéit. A leány felvetette szemeit, majd ijed­ten zárta be ismét. Egy idegen férfi, egy ellenséges ka­tona karjai közt, milly fagyasztó gondolat. Szive még hangosabban vere, a ka­pitány ismét elkezdé hizelgő szavait. A lány reávetette égszín kék szemeit. A kapitány még soha sem látott szebb ragyogóbb szemsugarakat. E mosolygó arcok, mintha az ég tük­röződnék vissza egy ezüst tavacskán, e kék szemek, benne az égő tű­z, mint az esti csil­lag a kék egen, e leomló hajfürtök, megan­nyi bájos sugarai a halványan égő holdvi­lágnak. Soha , soha ez arcnál szebbet, hódí­tóbbat még nem látott. A leány bágyadt aléltsággal emelte fel piros ajkait, a kapitány azt hitte, hogy az ég nyílik meg. — Hol vagyok én, hol vagyok ? hol van anyám ? kérdé halkan. A kapitány soha nem hallott szebb hangokat, mintha egy távol siró furulya hangjait hozná a szellő holdvilágos éjsza­kán, vagy ezüst harang töredéke hullámza­­nék a viszhangos bazaltok között, vagy a lángképzelet himnuséneke, melly egy szebb világba hi, vagy a szellő beszéde, mikor eltelik rózsa illattal, tavasz sugárral. Nem tudott szót találni, melly kifejez­ze e hangok hatalmát. Mint az arany eső hullt izzó lelkére minden szó, gyönyörrel csókolá meg a leány ajkait, az összeborzadt e csóknál, úgy érez­te, hogy rettenetes bántó, rettenetes hideg volt az. — Itt vagy szép leánykám az én kar­jaim közt, ki jobban szeretlek mint saját apád, ki megmentettelek téged a haláltól, s ki ezentúl,mindened leszek,szólt a kapitány. — És anyám, az én jó anyám? — Meghalt — válaszolt röviden a kapitány. A leány nagyott sikoltott e szavakra, behunyá szemeit, de azért a könyv ömölt azokból, mit szenvedhetett, mit érezhetett e pillanatban! — Szegény anyám! meghalt! csak e szót ne hallottam volna soha — meghalt — meghalt —­ megöltétek ? úgy é ! vissza tő­lem kegyetlen hiéna , megöltétek az én jó anyám! A kapitány szomorúan nézte a két­ségbeesett gyermek leányt. Olly szép volt az e szenvedésben, mint valami átszelle­mült földrehullt angyal, könyei megannyi rubinná vált harmatul égették a kapitány kezeit és lelkét. A leány a pázsitra omolt, a kapitány melléje ült és aranyos hajfürtéi­vé­ játszott, bársony kezét kezei közt tart­va. — Ne sirj, ne sirj kis angyal, felkeres­sük anyádat, ott fekszik az a ligetben, szi­véből piros vér foly, sebei fölé hives leve­let rakunk, fejét virágkoszorúval ékitsük, ő már boldog az égben van, és engem küldött maga helyett őrangyalodul. A kapitány nagyon lágyan mondhatá e szavakat, mert a leányszivének ollv jól esett. A kapitány megfogá Xenice kezeit s egy közel ligethez voná. — — Ott feküdt hidegen halványan a legjobb anya, ajkai elvalának kékülve, ké­pén a halál verejték — szederjes kék foltok­ká vált, ruháján aludt vér, ajkain világvé­géig tartó némaság. A leány eszméletlenül omlott anyja kebelére s megcsókolá annak hideg halavány képét, a vért letörlő ruhá­járól kis fehér kezeivel, azután megmosá könyei­vel, felszáritá meleg csókjaival. A kapitánynak fájt látni a hú lányka fájdalmait. Felvevé a holt­testet, a taliporfa óri­ás leveleiből ágyat csinált neki, reá fek­­teté, s betakaró pálmalevelekkel, letört vi­rágokkal. A leány fejénél arcra borult és imád­kozott. ... A kapitány ezalatt a leányt ma­gára hagyta s a parancsnokhoz indult, né­hány percnyi szóváltás után vissza sietett. A martalócok elvonultak a gyarmat­ról, mindig odább, mindig odább, már alig hallott irtóztató diadal énekek, csak a rae­­sziről fellobogó láng mutatta meg, hogy hol járnak. Csak a kapitány maradt kiséretével együtt a gyarmaton, elfoglalva az öreg kal­már babér kertjeit s közeli bányáit. A kert közepén sirt ásatott virágos ligetek között, palmyra fák tövébe , mel­ly­eknek hüs lombjain vig madarak énekel­nek hajnalonkint. Ide temették a kalmár nejét, magas oszlopot állitottak felébe, rája egy pillan­gót véstek , melly a hinduknál a halhat­­lanság jelképe és egy nevet, a kalmár ne­jének nevét. Xenice látta, hogy a kapitány kegye­lettel viseltetik anyja hamvai iránt, s kez­de őt lassan lassan becsülni, s miután már a világon senkije nem volt, akarta hinni, hogy a kapitány mindene lesz az élet részei­ben, de e gondolatai nem érték el azt, hogy a kapitány talán szerelmet hord lelkében iránta , ez érzelmet még csak nevéről és a mesékből ismeré. Xenice sokat gondolkozott atyjáról, ki vele olly sokat játszott, ki koszorúkat kötni megtanitá, ki olly sok szép regét be­szélt neki az ég és tengertündéreiről, az é­­gen lengő szivárványról i­s eszébe jutott testvére, kinek szavai melegek valónak, mint a napsugár; kedvesek mint a virág illata, és tiszták mint a gyöngy kebele, ki­vel olly sokat hallgatták a tenger zúgását, rengő erdők susogását, és madárkák énekét, s úgy tetszett neki, mintha az egész álom lett volna. De szive fájt, szeme könyezett, s­e köny,­e fájdalom a némaság nyelvén kiálták füleibe, hogy mindez való volt, egykor e boldogság az ő keblén virult, de többé nem fog virulni. Soha még csak hírt se hallott többé sem apjáról, se testvéréről. A kapitány ez alatt rendbe hozá a kal­már feldúlt javait. A leégett lak helyett ké­nyelmes két palotát épitett, magas érc fe­déllel, csarnokokkal, mellyeknek sugár por­­phyr oszlopait kúszó folyondárok hálózták be,húsos zöld leveleik között tölcséres arany­hamvas virágaik ragyogtak, a csarnokokban márvány asztalok, persa kerevetek, a fala­kon réz kalickákban szivárványszin madarak kiabáltak. Körülte kertvirnta, kert, legszebb nö­vényekkel, árnyékos sétahelyek, közepén egy magos szökő kút, melly a napfényében ragyog, s veres márvány kövekre hull visz­­sza s pirosló gyöngyökbe törve egy kerek tócskát képez, mellyben arany szalagos ha­lacskák úszkálnak. E szökőkút mellet áll a kalmárnejének sirj­a beárnyékolva dús ágak lombjaival, a sirtetőn virág koszorúk, miket a gyermek­leány fon s könyeivel öntöz, tán épen az­ért olly szépek, olly hervadatlanak. A kapitány első évében el volt foglal­va kereskedésével, s mindezekre nagy gon­dot fordít a,mi roppant jövedelmet hoz a szá­mára.A leány bánatának élt, az emlékezet fájdalmai ifjú élete virágait hervasztják. Őt nem melengeti a napsugár, neki nem kedves a virág illata, nem a vízesés álomhozó zenéje, ez a világon semmi, de semmi nem érdekli. . . A kapitány sötét komor férfi, ki az életet zajongva úszta át, élvezett minden örvönyört, azokba teljesen bele­unt, ifjúságát kicsapongásokban tölté, szóval torkig lakott minden boldogságnak keresztelt kéj élveze­tekkel mik a lelket elzsibbasztják. Vagyonos szülei voltak, kiket úgy szólva alig ismert. Ifjabb éveiben katonai szolgálatba lépett s itt egy kis fényért, egy kis ragyogásért mindenét elpazarla. Életének legnagyobb szerencsétlen­­sége, melly öt isten atkakat üldöző a sze­relem volt, ő szenvedélyesen tudott szeret­ni de minden nő kivel szorosabb viszony­ban volt gyalázatosan megcsalá, s e miatt gyakran kétségbeesés deliriumában élt.­­ Egykor azon boldog perceket élte hogy vőlegénynyé lett. Arája véletlen hiú volt, s az ifjú fényes rangja kápráztató sze­meit, azt hazudta neki, hogy szereti. Az ifjú lázas kéjt érzett, midőn e sza­vakat először hallá. 34

Next