Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-03-26 / 54. szám
kék — a holség színe — e kalapoknál semmi szerepet sem fog játszani. Aki illy kalapos hölgynél egy boldogító csókhoz jut, elmondhatja hogy istenileg mulatott a zöldben! Ha hölgyeink megkedvelik ezt a viseletét , az a haszna mindenesetre lesz, hogy vagy szürke talán nem fognak ezentúl férjeik fekete kalapja után óhajtozni. De elég. Nem akarom én kedves elöliezelőnőit élceimre haragítani, mert akkor élceim bizonyosan roszak lesznek! Ennyit is csak azért mertem, mert tudtam, hogy szép olvasónőim e fehér húsvétra piros tojásul egy divatos kalapért nem fognak megharagudni! — Végül megfejtem azt is, mert írtam e cikk fülé hogy: 20 perc alatt rögtönöztem, csupán azért, mert tudtam, hogy elolvasva úgy sem fogják hinni, hogy húsz percnél tovább gondolkoztam rajta. Bulyovszky Gyula: Őszinte vallomások. XVI. Sok apró kalandot s mulattató eseményt tudnék még győri deák élelemből felhozni, ha nem kellene attól tartanom, hogy a türelmes olvasónak még nagyobb unalmat okozok, mint már eddig történt. — Bizony nagy önhittség, föltenni másokról, hogy e tarka semmiségeket szinte oly érdekeseknek fogják találni, mint a miilyeneknek azok nekem látszanak! De tudjáknök, miért szeretek e jelentéktelen emlékeknél olly sokáig időzni ? Mert nehezen esik az ifjúság rózsaéveitül megválnom, miután minden lépés, mellyel előre leszek, meszszebb ragadja lelkemet azon, minden apró szenvedései s kellemetlen tapasztalásai dacára mégis annyira kedves kortul, mellyben életfám levelei tavaszi harmatban fürödtek, s fris zománcukat a hideg kültöltlenség le nem horzsolá. Más ember ollyféle tapasztalásokat, minőket például az utolsó kalandnál tettem, bizonyosan lelki és testi javára fordított volna, nálam ellenkező hatást szültek. Ha a hölgyeket előbb mind angyaloknak, most azokat mind ördögöknek tartottam. Higgadt ítélettel nem bírván, mindig egy végletből a másikba estem. Gyűlöltem vagy szerettem, középet e között nem találtam. Látván, hogy csupa önzésből és álnokságból áll a világ, két három napig legalább illyforma véleményben voltam, föltettem magamban, hogy ezután egy leánynak sem fogok hinni, legkevésbé pedig színésznőnek. • A szerelem, így okoskodtam, nem egyéb agyrémnél, melly sehol sem létezik, mint versekben és románokban. Rövid ideig tartó csalódás, melly az embernek azon kevés eszét is elveszi, melylyel netalán bír. Megfoghatatlan, hogyan lehet valaki és egészséges érzékekkel szerelmes? A világon senki olly nevetséges szerepet nem játszik, mint a szerelmes. Az emberek ujjal mulatnak reá, s azt mondják ,ahol megy a szamár! Ezek szerint azt lehetett volna gondolni, hogy a társaságokat kerülve visszavonultan élni, s magános óráimat teljesen a tanulmányoknak fogom szentelni. Köszönöm e felőlem táplált jó véleményt Ennél okosabbat csakugyan nem tehettem volna,de kedélyemet a ledér mulatságok annyira elkényeztették, hogy föltett szándékom, visszatérni oda, hol elmém gyógyulását s szivem épségét várhattam, sem elég komoly nem volt, sem pillanatnál tovább nem tartott. — Harmadnapra már nyugodtabban gondolkoztam a rajtam történt méltatlanság fölött, s következménye az lett, hogy nagy dőreségnek tartottam, még nagyobbnak mint a szerelmet, egy hálátlan aszszonyi személy végett esztelen búnak adni magamat, s számüzöttként kerülni a pajtások víg köreit, a kínálkozó élveket. —Felfogtam tehát ismét ezen előzmények után okoskodásom fonalát, s meggyőződtem, hogy az ember természetével mi sem ellenkezik inkább, mint az álmos untató egyformaság, s mi sem teszi türhetőbbé e rövid életet, mint a változatosság. A leányokat játszó szereknek kell tekinteni; ha az embernek kedve van édelegni, erre az egyik olyan alkalmatos, mint a másik, csak tűrhető külsejű, s liba ne legyen. De lekötni magát, s csupán egynek hódolni, ezt csak az teheti, kinek a függetlenségről ollyan fogalma van, mint—mit is mondjak hamarjában?semmit! — Egyébiránt én sem fogok tőlük többet követelni, mint amennyit természetes gyüngeségüknél fogva teljesíthetnek. — Örök hűség! milly sülellen képzelet! Ha egypár hétig, legfölebb a holdnak egyik fölélül a másikig hívek maradnak, nagyobb hősnőket nem fogok ismerni, mint őket. — Szép tapasztalást tettem, mit lehet illyféle phrasisokra építeni, s menynyi kis aszszonyt és leányt találni innen is túl is a Duna vizén ? Igenis, azok ők, állandók és hívek, míg az ellenkezőre nincs alkalmuk. — S mégis vannak, kik szerelmüket s hűségüket halálig kötik le egymásnak! Nem a legnagyobb képtelenségé, hogy az ember, ki pillanatig sem kezeskedhetik hajlandósága s érzelmei tartósságával, hittel állítja s az eget hívja bizonyságul, hogy azokat soha megváltoztatni nem fogja ?!------Illyés hasonló hiábavaló sophismákkal akartam azon boszuságot maszkírozni, mit bennem sértett hiúságom érzete okozott: elég szomorú volt egyébiránt, hogy fiatal koromban már ollyanokat láttam és tapasztaltam, mellyek illy méltatlan és keserű észrevételekre adtak alkalmat az emberiség, s annak tiszteletre méltó társas kötelékei iránt. Kinek lenne kedve élni, ha meggyőződve volna, hogy illy emberek közt kell élnie ? — Igaz, hogy az illyféle kifakadások inkább mondva, mint érezve voltak, s ez utolsó esetben is csak futó behatással bírtak, mindazonáltal mégis beteg kedélyt árultak el, s a szívben mindig egypár falánkot hagytak hátra.------Természetes, hogy az otthon töltött szünnapok illy lelki állapotban kevés eldeletet nyújtanak. Megszokván a zajos és lármás mulatságokat, a falu ártatlan örömeiben kevés pótlékot találtam. Még igen újak voltak a benyomások, miket a városból hoztam. Azonfelül Teréz, ki a nemesebb érzést, mellyel bennem költött, s mellyet egy átrombolt év majdnem eltemetni látszott, ismét fölébreszthette volna, elutazott; apám, kinek tanácsára s vezetésére legnagyobb szükségem volt, meghalt, anyám pedig határtalan jóságával nem birt elég tekintélylyel, hogy komolyabb intései reám s jövendő életmódomra nézve kívánt hatással lehettek volna. A szünnapok egyik részét Séden töltöttem, ugyancsak gróf Széchenyi Lajos jószágán, az ottani főtisztnél, ki apámmal nem a legnagyobb barátságban élve ennek halála után, mintegy helyrehozni akarván az elmulasztottat, családunk iránt különös részvétet s jóakaratot mutatott. — Nyolc szép napot töltöttem nála. Áldott jóságu neje s két igen szép és szeretetreméltó leánya volt. Az idősebik, Josephine, egy varasdi köztisztviselőnek neje, ugyanezen időben látogatóban volt szüleinél. Szebb és kedvesebb teremtést nálánál ritkán láttam. Érzem , mint a mező a napnak éltető sugarát, a pacsirta a tavasznak viradását, hogy ő, s csak egyedül is volna képes, szivemet újabbá alakítani, s érzelmeim tisztaságát visszaszerezni. De a sors e kedvezésben nem részesített; nyolc napig tartott a szép álom s — válnunk kellett. S elváltunk örökre! Josephine is közönséges sorsát osztá azon egyének többségének, kik szivemhez közelebb állottak, s kikhez a barátság vagy szerelem gyöngébb kötelékei fűztek: — korának legvirágzóbb szakában halt meg! Betegebb lélekkel jöttem vissza Somogyvárra ; apám sírját gyakrabban meglátogattam, s ha kisírván magamat néhány percre nyugalmat találtam is, fölingerült lelkem ezt tartósabban nem élvezhető. — Kedélyem meg volt mérgezve ; — zaj, lárma, szórakozás után vágytam, s mert azt a falusi élet csendes érvei nem nyújtották, csuda volt, hogy alig vártam a napot, mellyben visszamehettem Győrbe — tanulmányaimat, tulajdonképen a megkezdett gyöngyéletet folytatni. — Frankenburg Adolf. 226 É J I D A L . (1846.) Ah e melódia ! Ki mondja ezt! Ez a busongó hang Majd szűt repeszt. Egy hablény, s légalak, Azur szeme ■— Hullámzó keleiből E bájzene. Az ablak olly magas A hol vagyon, Vajh! ah ! ne volna az Ollyan nagyon. Az úriak termibe Nem mászkálom, Oda a bíbor ajk S szép angyalom ! Megtörte a reményt A zord való És e zűr szűz repeszt! Eh ! ih ! ah ! eh ! Ifj. Kövessy Kálmán: Agarászati ragaszkodásaim. (K. M . . nak és B. S . . . . nak.) Nektek, úgy hiszem, fogalmatok sincs e mennyei élvezetről, e kedélyviharról, melly bennünket magával sodor, ezen unalomfullasztó óceánról, mellyben mi úszunk. Mig ti az arany ökörrel boronáljátok be gondjaitok szántóföldjeit, mi azalatt valóságos igavonó ökrök kedélyes tréfáiban gyönyörködünk; mig ti tyúkszemnövelő járdáitokon a szűk fáblyát készítő művészt átkozzátok, mi térdig érő föld-kulimászban Nagy Kristóf lábai után sóhajtozunk. Míg titeket fényes szemcsillagok ragadnak el, minket azok is, — de tüsköt bokrot ugráló paripák röpítenek. Míg ti hangversenyekben gyönyörködtetitek füleiteket, mi agárversenyekben legeltetjük szemeinket; míg ti hitelezőket hajhászlok, mi nyulakat hajtunk . . . Míg ti Licinius vacsorájánál