Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-03-22 / 50. szám
Budapest. 4-ik évi folyamat. 50. Kedd, március 22-én 1853. Megjelenik, ünnep- a vasárnapot kivévén , mindennap délután divatképek- a egyéb műmellékletekkel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: cukor- és magyar-utcai 11. számú sarokház első emelet, hová a kéziratok utasilandok. Kiadóhivatal: aldunasor , kegyesrendieképületében levő nyomdai iroda, hová az előfizetési és hirdetési dijak küldendők. HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Előfizetési díj: Postán: egész évre 16 fil. fél évre 9 évnegyedre 5 ., Budapesten házhozküldéssel, egész évre . . 13 fél, fél évre ... 7 „ évnegyedre . . 4 „ Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. Tulajdonos szerkesztő: Nagy Ignác. Kiadó: Kozma Vazul. ELŐFIZETÉSI FÖLHÍVÁS. Közeledvén az első évnegyed vége, tisztelettel kérjük lapjaink szíves pártolóit, hogy megrendeléseiket mielőbb megtenni méltóztassanak. Részünkről minden el lesz követve, hogy a lapunk iránt mutatkozó növekedő részvétet mindenkor növekedő érdekességgel viszonozhassuk. Előfizetési díj: postán, ápril, május, junius hónapokra 5 frt., apriltól September végéig fél évre 9 frt., apriltól december végéig három évnegyedre 13 frt. A pénz bérment levelekben Pestre, Kozma Vaz ul nyomdai irodájába, aldunasoron, kegyesrendiek épületébe utasítandó. Szerk. N év divat. Csodálatos , hogy a név is Divat alá tartozik . És miként egyéb dolgokban , Ebben ízlés változik. Előbb tetszett az Éva név, Később Chloé, Dianna, Azután divatba más jött, Úgymint: Rachel , Rebeka. Később ismét Cecilia, Catharin, Elisabeth, Évek múlva Panna, Harcsa, Azután Edvine, Fanchette. De most legújabb divatban Feledvék már mindezek , És mint legbájosb nevüek Az Arankák (aranykák) tetszenek. Flóra. AFFRODISZA. (Történeti beszély.) I. Ős időknek rézsut fénye , sírok kulcsa : emlékezet! Látom általad a mai századok népeit, kik felvirultak s elhullanak a bérces Erdély földén, mint az erdei fák lombjai elhullanak őszszel. Látom a gepidák, góthok rajongó táborait, a világrettegtető dákokat, látom a fölébrült Róma harcvágyó légióit, élükön a heves imperatort, délceg tribunokat s centuriokat. És látok gyöngéd alakokat, puha patyolat termettel, bájos kerekded arcokat szivgyötrö fekete szemekkel! Hisz még beszélnek a bájos hegyi rónának, Hatszegvidéknek legöregebbjei a ragyogó tüneményekről, mik holdas éjeken ott Erdély déli hegyláncai közt elölebegnek, lejtve a a légben azon ábrándos táncokat, mellyeket a görög és római mythosz a gráciák lejtésében istenitett. Ott éltek ők, hol most lebegnek és sóhajtoznak bolygó szellemeik a földtől négy öl magasra, ott bolyganak ök olly könnyeded léptekkel, mintha a mozaik padlatok most is alattuk állnának, pedig elvannak azok sülyedve a várossal egyetemben, hant takarja a hajdan királyi várost, s hant takarja volt lakóinak porait. Műveletlen földész ekéje szántja a földet fölöttük, s ha ollykor egy szent ereklye, egy márványdarab megakad ekéjében, érdektelenül hengerik félre utjából. Ah de engem gyakran kísértenek e káprázatok . . . látom a gyöngéd királynői termeteket, hófehérségekben szürke köd közt, a délceg lovagias hősöket domború pajzsaikkal. Látom ott a magasban az angyali Cara Valériát, Flavius Aper karjain, látom az ingerült Affrodisiát s a haldokló Longint. Engedjetek beszélnem a múlt századok dolgairól, úgy a mint azokat az ősidők rézsút fénye, az emlékezet elembe idézte. Erdélyország déli határszélein , a vaskapu ormai alatt terült el hajdan egy fényes város, Sarmisegethusa, a dák királyok fészke, azon helyen, hol ma egyszerű ronda falu, Várhely fekszik, nevén őrizve tájának egykori fontosságát. A kellemes hegyi rónának, Hátszegvidéknek e része hasonló most is egy sírkerthez, az ekék barázdái még nem tudák kiegyenlíteni a földet a hajdani koronás város romjai fölött. Láthatók még itt ott emelkedő halmok, hajdani fénypaloták eltakart romjai, mellyek alatt a kős mész évezred óta nem tudtak még a mindent megemésztő földdel összerothadni. Kigördül a barázdákból ollykor egy egy márvány faragvány, tán erkély romja, melly fölött hajdan szenvedélyes dák hölgy keble pihegett, vagy büszke római nő oszla szeszélyes parancsokat rabszolgáinak ; majd kifejlik a hantok közöl egy kőszobor domború mellel, s olly idomzatos, olly kecses tagokkal, melylyek a durva követ is puhának lát látják, talán valaha e szobor mintája előtt a szobrász keze reszketett, és azért olly szép az, művében beszélte ki azt, mit titkolni kellett: lelke szerelmét. És ha túltekintünk e romokon, közel egy tágas téren felelnének előttünk az amphitheatrum romjai, benőve zöld füves s tarka virágokkal, hol hajdan büszke gladiátorok karizma feszült, vagy könnyű paripáju lovagok szablyája villogott a tiszteletes tornákon. De mulassunk még e szent hagyományok fölött, hiszem előttünk Erdély legnevezetesb ősi kincse, mellynek társait a Herkulanum és Pompeji romjai közt bámulják. Ott a falu jobb oldalán a fölséges mozaik padlat, mellyen parány kicsinységü színes kövekből Homer Iliászának egy hatályos jelenete ábrázoltan, midőn Priamosz, fia Hector holttestét Achilesztő térdeire hullva viszszakéri. Távolabb egy szomszédos szoba padlatán, Párizs van kirakva trónján ülve, a mintáz előtte álló három istennő közöl Vénusznak nyújtja Erisz almáját. A heres háta mögött szárnyas lábairól könnyen megismerhetni Merkúrt az égiek hírhordóját. Hasonló ez ábrázolatokon a színek vegyülete azon képletekhez , mellyeket hölgyeink szép hímzéseikben utánoznak. E világfigyelemre érdemes hagyományokat korunk látta utoljára, a vétkes gondtalanság kandik zsákmányául engedé e drága kincseket. Láttam magam is győrinek koromban,mint szedegette ki egy pár vandal utazó Minerva kék szemét, Priamosz göndör szakállát, Párizs frigiai süvegének ékeit, s Venus rubin ajkát. E termet lakta hajdan Affrodisia, Dekebal dák király magas kellemü nővére. A gyönyörű mozaik műven szolgaságra törpített rómaiak kéznyoma látszott. De a lány szivén egy szolgaságban meg nem alázott római uralkodott. Egy férfi évenkint meg szokott jelenni a küzdhomokon, mindig tavaszkor. Illyenkor kellett a rómaiaknak meghozni évi adójukat Dákiába, s az említett római hős, kinek neve Traján volt, mindig azzal mosta le a gúnyt nemzetéről, hogy küzdhomokra csörtetve viadalra hivott ki akárkit, tizet a dákok közöl, s mindig győzött. És midőn a babért rendszerint Affrodisia kezeiből átvette, mindig élénk büszke hangon ekét kiáltott föl: „Emlékezzetek dákok, hogy én leggyöngébb vagyok a rómaiak közt, és ti nem vagytok bizannyian mintni.“ Illy szavai után rendszerint eltűnt, senkihez sem szólott, senki sem látta őt a másik tavaszig; akkor újra megjelent, s elnyerte a babért. Afrodisia előtt pedig legérdekesbé váltak a tavaszi tornák, illyenkor legnagyobb gonddal piperézte ki magát. II. Azon földterületről, melly ma Magyarhon éjszakkeleti részét, Erdélyt, a két oláh tartományt s Bessarabiát foglalja magába, meddig a dákok uralma beszélyünk korában kiterjedett, nagyszámú fényes bajnokok jelentek meg Sarmisegethusában, megünneplendők a tornákon az uj tavaszt. Vidor, nyers férfiak jártak alá s föl az utcákon, dagadó izmokkal, ragyogó szemekkel, büszke, harcias dákok, kiket szilaj erejűk s bátorságuk félelmesekké tett Europa előtt. Az akkor tájban világhírűvé vált dák hősiesség végső fellobbanása volt ez egy nagy nemzetnek, melly után elenyészett örökre híre, neve, hazája.