Hölgyfutár, 1856. január-június (7. évfolyam, 1-149. szám)

1856-01-15 / 12. szám

46 sem emlité azt soha, s a várőrség is úgy tudá, hogy a lovag maga mérgezte meg magát. XII. Perényi Gábor napjai keserűek lettek, s a bűntudat min­denütt kisérő; mint halvány árnyék lopózkodott fény, csillogás s dicsőség sugárai közé, hogy ott fülébe súgva bűneit, elverje ma­gánya csendét, s álmait. Hajfürtéi őszülni kezdtek, s öntudata minden percéből kár­hozatot csinált. Beteges képzelete kísérteteket teremtett. Gyakran midőn egyedül ült szobájában, úgy rémlett, mintha bolygó szellemek su­hognak körül, fenyegetődzve, átkozódva; s midőn lelkiismereté­nek szavát kacagással akarta túlkiáltani, a kacaj sóhajjá fagyott njakán, a gúnymosoly vonagló remegéssé. Perényi még­sem volt oly megrögzött gonosztevő, hogy a bűn emléke nyomtalan suhant volna át lelkén, a szenvedély in­gerültsége készté vétekre, s most midőn e szenvedély csillapait, érzé a bűnbánat s magábatérés szükségét. A csapásokat, mik ezután látogatók , isten ostoráúl tekinté, büntetésnek gondold azt, mit megérdemel; s bármint igyekezett megszabadulni üldöző rémeitől pohárcsengés, cimboradal, isten házába mindenütt utána szálltak azok, mint felhővel az árnyék. A sors maga is üldözni kezdé. Hassán a temesvári bég, a katonáktól elhagyott s részint lő­porral fölvetett Dédes várát földig lerontatá, vagyonait kóbor tö­rökök pusztítók, katonái között ragály ütött ki, megtizedelve se­regének legjavát. Mindez isten látogató keze, — egy ártatlan áldozatért. Még­is leginkább neje örök szomorkodása bánta. A szerelemféltés sokkal inkább lelkéhez nőtt, mintsem azt kiirthatta volna, bár kitöréseit a bű­nemléke fékezé. Ilona kéttermeiben boldogtalanabb volt, mint egykor a bör­tön nedves falai között, s ha volt egy egy édes pillanata, az csupán akkor lehetett, ha néha a kisértetes elhagyott hely emlékeiről ábrándozott. Perényi Gábort a haza ügye ezalatt a pozsonyi országgyű­lésre hivá, hol egész udvara kíséretével hozzá illő országbírói fényben jelent meg. Körülte minden fény és pompában úszott, csak két nő volt egyformán szomorú és vigasztalhatlan, a saját nője s az udvari orvos leánya. Előttök kietlennek tetszett minden ragyogás, szívüket bán­totta az udvari lárma, elvágytak egy kis temető sírdombjára, melynek sötét göröngyei, barnák­ emlékköve, színetlen virágai jobban illettek bánatos szivükhöz. Egy este az országbíró palotájában szokatlan zavar keletkezett. A hon főurai szorongó aggályos arccal jártak keltek a csar­nokokban, az eltémedt szolgák futkosása s jövő menő hintók, mik kiváncsi tekintetű vendégeket hoztak, nyilván mutatók, hogy a palotában valami szokatlan történt. Az országbíró feküdt kórágyon, valami áthülés folytán erős betegség fogta elő. Az erőteljes férfi ott vergődött a láz kínai között. Balsaráti Vitus János minden tudományát összeszedő, hogy a beteg szenvedései enyhüljenek, ott ült ágya fejénél komoly gon­dolkodó arccal, lesve a fő sír szavait és lélegzetét, s olykor olykor megtapogatva lüktető üterét. Ilona lassú léptekkel közelgett a szenvedő ágyához. A szép arc látása ismét fölingerle Perényi féktelen szen­vedélyét. — Halálomat lesed ugye ? — mondá izgatottan a szívtelen ember. — Még kórágyadon sem hagynak el kába rögzeszméid. — Ilona! — kezdé Perényi félig fölegyenesülve — megval­ A MARSEILLES­ FOGHÁZ (Vége). Ha Madame Rigaud férfirokonai nyilvánosan léptek volna fel ellenem, akkor tudtam volna, hogy végezzek velük. Azt ők jól tudták , azért áskálódtak mindig titokban, hogy Madame Rigaud és én folytonos meghasonlásban éljünk. Midőn legkisebb pénzöszeg kellett magán­szükségeim fedezésére, nem kaphattam azt soha ci­­vakodás nélkül — én­ oly férfiú, kinek természetében van, hogy uralkodjék!.. Egy éjszaka Madame Rigaud és én bizalmasan sé­­tálgatunk együtt — mondhatom, mint egy szerelmes pár — a ten­gerbe szögellő magaslaton. Nem gonosz csillagzata úgy akarta, hogy a beszélgetést rokonaira vigye. Én okosan előadtam neki a dolgot, mily helytelenül cselekszik, s menyire megfeledkezik férje iránti kötelességéről, midőn törvényes férje ellenében roko­­n a­i irigy ellenségeskedésének oly nagy befolyást enged. Madame Rigaud feleselni kezdett, és én sem hallgattam. Madame Rigaud heveskedni kezdett, és én is neki hevültem, sőt ingereltem is őt. Ezt én elismerem, mert az őszinteség jellememnek egyik fővonása. Végre Madame Rigaud a dühöngés oly rohamával támadt reám, hogy azt örökre fájlalom. Menydörögve szórta a legszenve­délyesebb kifakadásokat ellenem, melyeket kétségkívül a közel levő emberek is meghallottak, szaggatta ruhámat, tépte hajamat, ösze-visza karmolta kezeimet, tombolva taposta a földet, mig utol­jára leugrott a mélységbe s a kősziklákon agyonzúzta magát. Ez az események láncolata, melyet rosz lelkű emberek oly rágalom­má torzítottak, hogy én Madame Rigaudt azon végzetteljes estén jogainak lemondására akartam volna kényszeritni, s midőn ő el­­határozottan arra reá állani nem akart, öszekoccantam, birkóztam, s küzködtem vele, mig­yen utoljára orozva meggyilkolom. Ezután az ablakpárkányhoz lépett, hol a szőlőlevelek el­szórva hevertek még s nehányat azok közöl kiválogatva, beletöröl­­geté ujjait, hátával a világosság felé fordulván.­­— Nos — kérdezé szünet után John Baptistot, mit mondasz, mind­ezekhez! — Csúnya dolog! viszonzá a kis ember, ki ekkor felállott, s kését cipője talpához fente, egyik karját a falhoz támasztván. — Hogy érted azt? John Baptist mélyen hallgatva tovább fente kését. — Azt hiszed talán, hogy én a dolgot nem egészen híven adtam elő? — Altro! felelt John Baptist. Ez „altro“ most itt mentege­­tődzés volt, mely körülbelül anyit jelente, „ments meg isten!“ — Mi egyebet gondolsz tehát ?­­- Azt, hogy az elnökök s törvényszékek tele vannak elő­ítéletekkel. — Isten neki! kiáltott fel a másik, köpenye egyik végét nyugtalanul vállára vetve, hadd tegyék velem a legroszabbat! lem, azon gondolattal szeretnék meghalni, hogy nevem sírodig fo­god viselni. — Ne képzelegj Gábor , te erős és fiatal vagy, s betegséged nem veszélyes. — De végződhetik halállal is, s ez esetben kivánom hogy özvegyi fátyolod új menyasszonykoszorúért el ne cseréld soha. Ilona jelentékeny szemeit mélyen szögző férjére, kit beteg­ségénél most is inkább kinzott a szerelemféltés. — Nem felelsz Ilona? — Mit felelhetnék, szavaidra — viszonzá könyezve a nő — midőn én neked hoszabb életet kívánok, mint önmagamnak. (Vége következik.)

Next