Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)

1856-10-23 / 245. szám

992 nagy dologról nem kételkedett, s láttam, jól esett neki, hogy én sem kétkedem, hisz mi mindketten optimisták voltunk................. Most már nem búsultunk; a­mit reméltünk­, azt annyira hittük , hogy mint kész dologról beszéltünk, s meglehetős nyugodalommal váltunk el. Ezen értelemben érkeztem Deák Ferenchez, hol Tóth Lőrincet találtam , s a beszélgetés tárgya az volt, hogy: — Hol veszünk pénzt Vörösmartynak eltemetésére ! Epen ellenkező dolog azon túlságos reménynyel, mit mi Beze­­rédyvel már valóságnak vettünk; azonban én jó hitemből még sem szálltam alá. Másnap reggel megint Deáknál vagyok , s épen kérdezem : — Meg van a szükséges összeg ? — Semmi baj, — mondja Deák az ajtó felé fordulva, épen kopogatott valaki, s belép Bezerédy, Deák pedig kérdésemre foly­tatván a feleletet mondja : Bezerédy ötszáz pengő forin­tot ajándékozott az özvegynek és gyermekeinek. Kezet szok­tánk, s én ezen szótlan jelenetben újra azon boldog hitnek adtam át magamat, hogy e gyermekek sorsa biztositva leend, még pedig úgy, a­hogy azt Bezerédy hitte. Ma már ott vagyunk, hogy sokkal jobban vannak biztositva, mint Bezerédy hitte, kit, fájdalom, előbb elragadt a halál, mint e hite végkép tudattá válhatott volna. Ilyen volt, uraim , azon ember, kiről oly gyakran mondok, hogy az egész ember csupa sziv! JÓ SZERENCSE. Beszély., Irta Grandvallet Károly, Franciából — Huszár Imre. (F­oly­tatás.) Ezen egyént Boblinnek hívták. Altmann és társa pénzváltók se­­gédje volt, és azon emberek közé tartozott, kiknek jelleméről nem igen épületes dolgokat lehetne beszélni. Olvasóink nem fognak csodálkozni azon, hogy ily egyént találunk a három ifjú társaságában, ha megtudják, hogy azok, a legegyenesebb úton haladván bukásuk felé, kényszerített és sokszoros öszeköttetés­­ben álltak azon házzal, melynek Robinn volt segédje, és így magával a segéd úrral is. Ez utóbbi,­­egyike volt az irigység és alacsony nagyravágyás ál­tal megromlott, gonosz természetű embereknek ; félig héja, félig róka. Azon parányi nagy urakat, kik őt kicsínylették és utálták , szive mé­lyéből megvetette, a mi azonban nem gátolta abban, hogy őket hiú­ságból , falánkságból és nagyra törekvésből fel ne keresse. Ennek következtében Robinn úr némi elegáns színezetet nyert, mely igen alkalmas volt arra, hogy őt a felületes egyének szemeiben, mint com­me il faut embert tüntesse fel. Az uracsok szivarozva, és champagnei palackokat ürizgetve néz­ték a balconról a néptömeget, mely e napon a boulevardokon szólt tolongani. De miután az idő hives és zuzmarás kezdett lenni, a salonba mentek : itt mindenki helyet foglalt, ki egy széken, ki azon oroszlány hősökön, melyek a parqueten voltak leterítve , és hogy felmelegülje­­nek, újra inni kezdtek. Fernand, ki a pamlagon feküdt végig, mint valódi basa élvezte igen szép török pipából, az illatos dohány zamatját. — Nem hinnétek minő kellemes dolog egy millió fekvő értékkel és ötvenezer tallérral bíró ara. — Hogy ne hinnék, szólt Vauclair, tehát csakugyan elveszed a milliomos kis szőke leányt. — Természetesen. — Hát grófnőd ? azt hiszed hogy ez szó nélkül eltűri. — Lelkemre­­ nagyon sajnálom, de nem tehetek róla. — De hát miért nem veszed nőül őt ? — Tudd meg, felelt Fernand, hogy férje csak azon feltétel alatt hagyta neki vagyonát, ha többé nem fog férjhez menni. Azt pedig igen jól tudhatod, hogy körülményeim nem engedik meg, mmikép csak puszta szerelemből nősüljek. De különben is, hidd el inkább venném feleségül magát Belzebubot vagy Astaróthot. Hisz ez nem nő, hanem zsarnok ! Valódi prózai lény, ki komolyan veszi a szerelmet, és azt kívánja, hogy az ember vele együtt mindig a harmadik égben legyen. — Aztán nőkkel az ember bármikor kibékülhet. — Tökéletesen igazad van: „Az éggel is békét köthetünk.“ — Végre is a nők mindig megcsalják a férfiakat! szólt Ro­bin Lemaitre Frigyes hangját utánozva Mesaire Robert szerepében. — Robiin ! szólt közbe Fernand, ön jól tudja, hogy csak akkor szabad szólnia, ha reá kerül a sor, s azt is tudja, hogy a sor soha se kerül önre. A commis szeretett volna gorombán viszafelelni, de jobbnak látta magának egy pohár champagneit tölteni. — De minden már az ókor történetéhez tartozik , folytatá Fer­nand némi büszkeséggel. Beszéljünk inkább házasságomról, és vizsgál­juk meg pénzügyi állapotomat. Hozományul egy millió értékű fekvő vagyont fogok kapni. A menyecskét majd kedvem szerint idomítom, azután mi ketten azt tehetjük az öregekkel a mit akarunk. Először is bankjegyekké fogom átváltoztatni a tiszteletreméltó Raimbert család rétjeit, erdőit és szántóföldeit. Ezen ócskaságokon — melyeknek ér­téke a jövedelem szerint van becsülve — az árverésnél legalább száz­ezer tallért fogok nyerni. Nekem is csak lesz két-három­százezer fran­kom. Mindez legalább is egy millió ötszáz­ezer livesre rúghat. Robiin szörnyen meresztő szemeit. — Minő üzletet lehetne­ vinni ily tökével! szólt. — Ahá! Robiin barátunk már kimutatja foga fehérét... De hol is hagytam el? — Egy millió ötszázezer frankról beszéltél, szólt de Breuil. — Igazad van. Átláthatjátok, hogy ily módon öt év alatt három­­százezer livres évi jövedelmem lesz. Enyiből meg lehet élni. — Öt év alatt? legyen. És azután? — Öt év alatt sok történhetik, felelt a vicomre. Az érdemes após gyöngélkedő egészséggel bir , a tiszteletreméltó anyós pedig oly'kövér­ségnek és sűrű vérnek örvend , mely a legszomorúbb sejtelmekre ad okot. Az ördög elvihet, ha öt év alatt se . . . — Kedves barátom, szólt közbe Vauclair, a mai apósok és anyó­sok, nem olyanok minek a régiek voltak. Azonfelül, oly vörös, mint te vagy, mit lehetne megtagadni? — És végre — téve hozzá Robiin, — ezt feltételül a szerződés­be lehetne iktatni. — Egyúttal, viszonzá Fernand, szerződésileg biztosíthatnám magamat oly szerénytelen emberek társaságától is, kik jobban tennék, ha látogatásukkal magukhoz hasonló állásúakat tisztelnének meg. — Igazán? szólt Robiin gömbölyű és átható szemeivel pislogva. — Kétségkívül Most nézzük át számadásunkat. Még hátra van a jelentékeny százötvenezer évi jövedelem öszege. Ha ezt átvettem, rendezni fogom ügyeimet, azután hazám szol­gálatának szentelem magamat; képviselő, főszámvevő, vagy isten tud­ja mi leszek! kivévén, ha jövőmet is úgy nem fogom tölteni, mint múltamat. E nevezetes terv kifejtését egy inas belépte szakitó félbe, ki egy levelet adott át a vőlegénynek. — Éljen! ez a szeretetreméltó após írása, szólt Fernand a címet megtekintve. Kétségkívül az kívánja, hogy részt vegyek a négyesben, melyet már tizennégy nap óta ismétlünk. Ha meggondolná, hogy ma húshagyó kedd van, felmentene a quartettből. Még mindig hányát fekve, és a­nélkül hogy pipáját kivenné szá­jából, feltörte a levelet. De alig hogy elkezdett olvasni, hirtelen felugrott, dühösen eldobta az iratot, és felkiáltott mint Antony: — Halál és kárhozat. — Mi baj ? kérdé a három jó barát. •— Koszul olvastam ! Ez lehetlen! De Breuil felvette az iratot és hangosan elolvasta. A levél laconicus rövidségű, de félremagyarázhatlanul vilá­gos volt. „Uram! Terveink létesíthetlenek. Tekintse ön azokat úgy, mintha mi sem történt volna« -1_

Next