Hölgyfutár, 1857. január-július (8. évfolyam, 1-145. szám)

1857-01-13 / 9. szám

Budapest, 8-dik évi folyamat.9 Kedd, Január 13-kán. 1857. HÖLGYFUTÁR. Megjelenik ünnep- és vasárnap Előfizetési dij : pót kivevőn, mindennap dél- . .. . . , , , , »r . Postán: «tán, divatképek- s egyéb K. 0 Z 1 0 ü V 3- Z 1 f 0 U a 1 0 ID , tárS3,S6l6t, DjUV6SZ6t e?®,sz évre..................................16 frímümelléketekkel és raj- " 11 felévre....................................1) Szokka 1. évnegyedre...............................5 „ Szerkesztőségi szállás:^ éS dívát fc ÖT 6 bÖ 1. házhozküldetéssel egész Ujvilágutca, 1-so sz., 2-dik eme- ^vre b 13 frt let, hová minden a lapot illető /'íCÍÍSfév félévre.........................7 küldemények kéziratok elöfize- évnegyedre' 4” tes, es hirdetések utasítandok. TíÍTHITÍTMÁlí V Iái- 7 Egy hónapra t frt. 30 kr. Szerkesztőségi ügyekben Felelős szerkesztő s kiadó: TUTU KALIHAH. Hirdetések értekezhetni minden nap délelőtt , soronkint 3 ezüst krért fogadtat-9-től 1 óráig,nak el, és gyorsan közöltélnek. CSOKONAI CSÓKJA. Beszély. Vadnai Károlytól. (Folytatás). A szoba sötétes volt, s alig lehetett látni, hogy a pamlagon ül az öreg úr, s bámulva nézi maga előtt a földet. Midőn az ajtó megnyílt, az öreg úr félegyeneseit, s gondosan jegyié meg: — Csak lábujjhegyen uram! kihez van szerencsém ? — Én Csokonai vagyok! viszonzá a költő, ki a homályos szobában már kezdte hinni, hogy nem jó helyre nyitott. Azonban alig mondá ki nevét, az öreg úr sóhajtva ölele át, és zokogni kezdett. — Az istenért, mi baja van önnek ? kérdé megütközve Csokonai. — Csak lassan, lassan édes öcsém uram... Itt fekszik! — Kicsoda ? — Leányom! Csokonai most kezdé átlátni a körülmények komolyságát. Öröm helyett bánatot, menyasszony helyett valószínűleg egy beteg leányt talált. Ki tudja, mit hoz a holnap ? Talán a csöndes kis házban nem lakodalom, hanem temetés lesz, s a nászi versre nem lesz szükség, hanem legfölebb is egy szomorú siriratra ? Mindezeket Csokonai fájó szívvel gondolta el, és nem tudott egy szót sem szólni, míg az öreg úr gyertyát nem hozatott. Szegő Pál uram szomorún nyújta ekkor kezét a költő felé , ki alig mert arcára tekinteni... Szegény öreg úr, menyire megváltozott! Nincs már ajkain az az örökmosoly, s a tréfaszó, arca sem piros már, hanem sápadt, mint a ki sokat éjszakáz. Termetében meg van fogyva, kedélyében megtörve. Háza csöndes. Még a bőbeszédű rektor is csak néha elvétve jő már hozzá, mivel megunta a sok panaszt. Csak a falu jólelkű vénasszonyai ülnek naponkint a beteg lányka ágya körül, s erősen tanácsolnak egy és más gyógyszert. Nem ér az semmit... az ezerjófű nem igen gyógyítja meg a beteg szivet. — Az istenért mi történt itt ? kérdé Csokonai megrémülve. — Sok, sok történt édes öcsém uram — mondá Szegő Pál — a mi nagyon megszomorító szivemet. Hejli nagy keserűség, mikor az ember azt temeti el, akinek engem kellett volna eltemetnie. — Ne tréfáljon velem Szegő Pál uram —mondá Csokonai, nagy meglepetésében nem tudván okosabbat mondani, — ne tréfáljon, érzékeny ember vagyok, s könnyen magam is siróra fakadok. — Van itt mit siratni édes öcsém — folytatá az öreg, — hejh szomorú ház lett ez azóta, amióta utószor látott minket. — Uram — kezdé komolyan Csokonai — meglehet kíváncsiságommal megsértem önt, de nem állhatom meg, hogy még egyszer meg ne kédezzem: mi történt itt ? — A történet rövid — viszont az öreg — épen oly rövid, mint szomorú. Elmondhatom egypár szóval. Kegyed tudja, hogy az én jó leányom el volt jegyezve egy fiatal embernek, kit isten sohsem fog megáldani szivtelenségéért! Az én jó leányom anyira lelkéből szerette e ledér fickót, mint a mily telkemből utálom én. Még most is, midőn megcsalá, s jegygyűrűjét visszaküldve halálos beteggé téve, még most is, ha öntudatlan képzeleg, mindig csak őt emlegeti, mindig csak őt! És e boldogtalan szerelem fogja megölni! — Ez iszonyú! sóhajtá Csokonai. — Valóban iszonyú , már magam is belefáradtam fájdalmaimba. Egyetlen gyermekem volt, érte fáradtam, érte éltem. Az öreg hangosan kezdett zokogni... — Csak lassan — suttogá egy tisztes asszony, ki a mellékszobából lépett ki — már fölébredt. Csokonai oly halványan és némán állott, mint egy szobor. Szeretett volna sírni, de nem mert, szerette volna a beteg leányt látni, de iszonyodott a szomorú találkozástól. — Atyám, jó atyám! susogá e pillanatban egy bágyadt hang a mellékszobából. — Mi bajod van édes gyermekem ? kérdé szorongva az atya, amint a beteghez sietett. — Valakivel beszéltél az eléd, ki van itt ? — Egy jó barátod jött messziről meglátogatni! — És ki az ? — Csokonai. — Csokonai! — hebegé a kedves gyermek — a jó, a kedves Csokonai! Oh istenem! Ő lakodalomra jött ugye ? Holnap van virágvasárnapja! Oh istenem, istenem! — Nyugodjál meg édes gyermekem — mondá elérzékenyülve az öreg ember — nyugodjál meg. Ő nem lakodalmadra jött. Meghalló, hogy beteg vagy, s megakart látogatni. — Vezesd hozzám atyám ? Csokonai be akart lépni, de nem volt ereje; az öregnek kellett érte jönni, s megfogva karját bevonni a csöndes, szomorú szobába. A költő eleinte semmit sem látott könyeitől. — Isten hozta önt — susogá a beteg lányka, feléje nyújtva átlátszó fehér kezeit — üljön le mellém, — ide e székre, olyan jól esik önt látni. Csokonai némán ült a székre, mely mellett patyolatfehér ágyban feküdt a beteg leányka. Liliom fehér arcán egy angyali mosoly húzódott végig, mely oly hideg és dermesztő volt, mint a napsugár fénye a havon. — Mikor jött ön ? — kérdé a leányka. — E pillanatban ? viszonzá Csokonai. — Nem gondolta úgy, hogy ily betegen talál ? — Ön meg fog gyógyulni — vigasztaló a költő, — az ébredő tavasz viszaadja régi erejét; a virágos természet, a meleg verőfény el fogják űzni fájdalmait. — Oh ne mondja ön — én nem fogok meggyógyulni soha; oh jobb is nekem nem gyógyúlni meg... Csokonai fázni kezdett e szavakra, s nagy erejébe került, hogy könyeit elrejtse. — Emlékezik e még — folytatá a lányka — midőn együtt valónk a kertben. Szép, mosolygó nyári délután volt. Emlékezik e még ? Beszéltünk a virágokról, mik most fognak kinyílni, de miknek her-