Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)
1857-11-21 / 267. szám
1162 résznek egy szikra gyújtá meg szivét.. .A szerelem, mely sóhajokat költött föl a délceg ifjúért, kinek szive volt zárulva örökre, ki nem gondolt többé a szerelemre, kinek egész élet öröme, kincse az az osztály huszárság volt, melynek élén állott, ezek voltak az ő édes testvérei. . . Szerelem! ? nevetett ő már e bohóságon , —s keserűen kigúnyolta még akkor, midőn azt mondta Jancsinak a sorshúzáskor : — Nekem is volt szeretőm, az is azt mondta, hogy megreped a szive utánam , repedt az ördögöt, félév múlva férjhez ment. . . . Ne higgj a leánynak ! Ezért volt hát oly szép a fiatal huszárőrnagy osztálya, mert ez volt egyetlen öröme a világon. Eljött a hadigyakorlatok legnevezetesebb napja, midőn ezredenként fognak fordulatokat tenni, nyargalnak, vágtatnak, a kardhüvely csörög, a szablya villog, a lovak dübörgésétől más hangot nem lehet hallani, mintha egy ár nyomulna előre. . . . Épen úgy, mintha egy csata volna. A fényes ragyogó ezredek föl voltak állítva, éleiken a főtisztek ugráltatták paripáikat, még itt ott hangzott a harsány parancs szó, mely még ünnepiesebbé tette a képletet. A tengernyi nép már kora reggeltől ott állt bámulni. — Voltak csinos fogatok hölgyekkel, divat- lovagok jámbor paripákkal, kikha ez egész képet egy lovag-kör mutatványihoz hasonlítjuk, e játékok bajazzói voltak, éle és ügyesség nélkül. A szép huszár-ezred jobb szárnya felől egy leeresztett hintócska állott, szép két per volt a kocsiba fogva s folyvást gondot adtak a kocsisnak, hogy őket figyelemmel kisérje, nehogy megrettenve, valamely veszélyt igézzenek elé. Már a kis trombita-hangra is megütközve hegyezék füleiket. Még mit . . . mit nem fognak csinálni majd, ha a banda megrendül, s ha az ágyúk megdördülnek ? A hintóból egy finom eleganciával öltözött delnő pillantgatott a huszár ezred felé, míg azon mintegy öt éves fiúcska, ki vele volt, ugrált tombolt örömében, midőn a ragyogó huszárságot látta. ... A jockey, ki hátul a bakon állt, alig győzte figyelmeztetni. A fiatal delnő ezt alig látszott észre is venni, nagyon el volt merülve egy tárgy nézésében, a huszárokról le nem vette szemeit, de ő nem nézte azokat, ő csak egyet látott, egyet nézett, egy fiatal őrnagyot, akinek látása oly jól esett neki, kinek látása sok régi emléket kelte föl szivében, kitől még is félt, kit meg is került, kitől rejtőzni igyekezett. (Folytatása következik.) SZERELEM SZERELEMÉRT. Eredeti beszélj. Váradi Luizától. (Folytatás). — Lőrinc itt? tűnődött Blanka — ki hívta meg? mi ez, hogy legkitartóbb udvarlóm mutatja be? Ki fejti meg e talányt? Blanka szeretni tudott, de számitni nem, s ezért szerfölött megvolt lepetve; de végre is neki elég volt, hogy Lőrincet látja, hogy az eljött, bármi áldozattal. Lőrinc jól számított, midőn a ház leghőbb tisztelőjével mutattatá be magát, kinek azt mondá, ez estélyre megvan hiva. Azonban e szokatlan tettnél mégis, most erőtelennek érzé magát, és szaggatottan, bár szintett nyugalommal Blankához epár szót intézé: — Megbocsát ön, nemde e merészségemért, a következő négyes alatt számot adandók önnek. — Legyen ön üdvöz házunknál uram — mondá Blanka szilárd kifejezéssel. Ön igen sokat tett értem, föláldozá büszkeségét, hogy nekem örömet szerezzen. Egynegyedóra múlva, a négyes zenéje mellett biztosabban folytathaták párbeszédüket. Mily jó, mily óhajtott a zene azoknak, kiket végzetük nem hozhat másként egybe soha, kik nem részesülnek soha azon boldogságban , elmondhatni érzelmüket. A sors közvetítőül a zenét tártá föl e boldogtalanok számára, midőn ezer szem láttára is elmondhatják , a boldogító „s z e r e tt e k“-et, s a remegő kezek érintésénél ismételhetik, hogy — „tied vagyok.“ Ily eset fordult elő, midőn Blanka Lőrinccel lejtett a többi pár között. — És mint tévé azt Jászay, hogy önt bevezető ? kérdé Blanka. — Azt mondom neki, hogy én is meghívó jegyet kaptam, és ha vele nem, mással jövök ez estélyre. Neki nem volt ez tetszésére, mert olyasmit olvastam le arcáról, hogy „ez elég hibás tett volt, miután úgy is egész világ beszélt, hogy Blanka szerelmes belém.“ — És miként állt Jászay mégis reá ? kérdé Blanka. — Mert nem merészelt kétkedni, — és miként is kétkedhetett volna. Arra, mit én tevek, csak oly őrült szenvedély képes, mint az enyém. Oh de kegyednek azt hasztalan mondom. — Lőrinc ön ma sötét, hitetlen , kétkedő. — Lehetek-e más? — Kegyed arcán üdvözült mosolyog, mert táncolhat, és akkor szenvedélye ki van elégítve. Míg én csak őrültebb vagyok, látva új kellemeit, érezve, hogy bájaiban , mi nekem üdvöt adhatna, mindenik osztozik. — Az ön szavai ellensúlyozzák azon bókokat, melyeket táncosaimtól kaptam , mondá Blanka, gyönge pírral arcán. — Igen, mert kegyed ép oly jó azokhoz is, mint hozzám; azoknak sem joguk, sem vágyaik nincsenek többre; de én ki boldognak hivom magam , ki mennyről álmodom. — De ön nem sejti, mondá megilletődve Blanka e fájó panaszra — hogy mindenki ránk figyel. — A színházban is ? — Mindenhol. — És ha igen ! Nem állhatok-e én is sorba azokkal, kik kegyedet nyíltan imádják? — Nem Lőrinc előttem ön sokkal több ezeknél. Én érzem, hogy tekintetem elárul, hányszor érzek remegést, hányszor vihart, lángot arcomon, ha szemeink találkoztak. Azért tanácsosabbnak találtam gyérebben használni az ily kísérletet. — És az ily okoskodásokon alapult érzelmet kegyed szerelemnek nevezi? — Igen Lőrinc, a legerősebbnek. Avagy nem legerősebben ragaszkodott e hitéhez azon felekezet, mely csak titokban imádkozhatott ? — Én Blanka — kétségbeesem ez eltitkolt viszony fölött, melynek létezéséről mi sem győz meg. — Ah! ön kételyeiben még rágalmazóvá leend. — Az élet tanított erre — mondá ingerülten Lőrinc — láttam már bő kebleket kiégni, hideg szivet lángra hevülni; de a hol sem hevet, sem fagyot nem látok, miként higgjek? Avagy tett é értem, vagy láthatásomért valamit ? Nem kénytetett-e most is, mint csalót e házba törnöm ? Ide, hol kegyed a királynő, s hol csak parancsolnia kellett volna, hogy meghivassam. — Ez ok nélküli vád, miután tudja.... — Hogy szeret — nemde ? Oh kegyed szerelme igen nyugalmas, mert sem látásra, sem találkozásra nem készüt, — mondá még hevesebben Lőrinc. — Én szerelmemet, Lőrinc, inkább meg tudnám tagadni, mintsem gúnynak kitenni, hogy érte piruljak. — A szerelem soha sem szégyenithet meg senkit, sőt megszentesit. Oh Blanka! — mondá olvadó hízelgő hangon Lőrinc, mialatt a piciny kezet hévvel szoktá, — ha kegyed csak egyszer értené a szerelem üdvét, akkor tudná, hogy a szerelemért még a halál sem áldozat. Ha kegyed csak egyszer adná jelét annak , csak egyszer áldozná föl az előítéletes illemet —szerelméért ... Mily boldoggá tenne ez engem ! Mily háladattal emlékezném azon jóságra, szeretetre, mert akkor volna egy tett, mely legyőzné kételyemet, mirigy vagy megőrülök, vagy megátkozom találkozásunk percét. — Ezt, csak ezt ne tegye, tartsa fen emlékemet legalább tisztán, szentül, — mondá a lányka lángoló tekintettel. (Folytatása következik.)