Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)
1857-07-22 / 165. szám
Budapest, 8-dik évi folyamat. 165. Szerda. Julius 22-én. 1857 HÖLGYFUTÁR, Megjelenik ünnepség vasárnapot kivévén, mindennap délután , divatképek s egyéb mümellékletekkel és rajzokkal. Szerkeszttségi sebMs : táj világ utca, 1-ső az., 2-dik emelet , hová minden a lapot illető küldemények, kéziratok, előfizetés, és hirdetések utasítandók. Szerkesztőségi ügyekben értekezhetni minden nap délelőtt 9-től 1 óráig. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő s kiadó: TÓTH KÁLMÁN. rostán: egész évre........................16 frt félévre..............................9 „ évnegyedre.........................5 . Budapesten, házhozküldetéssel egész évre..................................13 frt. félévre..............................7 „ évnegyedre .... 4 . Egy hónapra . . 1 frt. 30 kr. Hirdetések soronkint 3 ezüst kr.ért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek 'in ..................................... — Ábrándoslelkü kis leány ... Ábrándoslelkü kis leány, Ki a költőt úgy kedveled : Lelkem, ha nyugpontot keres, Mily örömmel mulat veled ! A föld , ha megművelve jól kikelti a vetett magot: A mi csak szép, nagy , és nemes, Szivedben az fölsarjadott. Elmém gyakran jár, tévelyeg, És képeket rajzol, teremt; Megállok a múlt nagy hegyén, És nézem a sötét jelent: A nagy sikon pásztortüzek Világosnak híven felém . .. Mily édes, hogy szép lelkedet E tüzek közt ott látom én ! Égsz és lángolsz, s mily szent e láng ! Benn érzelmid világa van ; De a tűzben csak fényesebb, És tisztultabb lesz az arany ! Így lássalak én még soká, S ami most csak langy permeteg, Jöhet idő, mikor talán Áldott szelíd eső lehet. . Hol a télnek fagyos keze Kegyetlenül mindent letép : Tekintetünk bár merre száll, Ridegen hat reánk e kép ! De melyben él dal és virág, Milyen szép a kies tavasz ... — A mi ott e kettő együtt, A költő a hazának az ! Szeresd hát a költő dalát Tovább is oly forrón , hiven , Szív mélyéig szeretni azt, Szeretni a hazát testen ! . . . Hallgatjuk a madár dalát, Megittasul a szív bele , De e dalban, mondd, óh leány, Nem a tavaszt szeretjük- e ? . . . Dalmady Győző. LEHULLT CSILLAG. Beszély. Emíliától. Gyönyörű őszi reggel van. Tarka virágszőnyeg lepi még el a kerteket, mind a nap felé fordított kelyhekkel, s körül kongatva telítetlen méhektől; a terebélyes körte- és almafák világos-zöld lombozata közt fürge verébsereg gyülekezett egybe, oly bőbeszédű csevegéssel töltvén idejüket, mintha csak megannyi nénikék volnának, kik itt bizalmas szószapulásra összegyűltenek. A kert közepén magas nyúlánk georginák között egy leány jár fel s alá. Karcsú kifejletlen termete, kerek, telt arca, a boldog gyermekkor jellegét hordják magukon, míg nagy barna szemeinek ábrándos tekintetében és a márványtiszta homlokon ülő sejtelmes merengés , a fejelő szív tündérvilágát tükröli vissza. A leányka alig lehet tizennégy éves; a halovány arcokon bánatos kifejezés borong, de látszik rajtuk, hogy e bánatos halványság ritka vendég volt ott eddig, mert keresztül rajta, a gyermekkor boldog vidámsága dereng. Szemlesütve, mély gondolatokba merülve jár föl, és alá, az előtte hajlongó georginák közt. Maga sem tudja, min gondolkozik; úgy tetszik neki, mintha szive fájna, kérdi is magát egykor máskor, miért hogy a szive fáj neki; de nem tud magának feleletet adni; mert an- nak, mit érez, még nem találta ki nevét. Lassankint elváltozik a vidék tekintete; a napfelhő mögé bújlik ; a madarak félénken húzódnak meg a remegő lomb között; a virágokat hűvös szellő rázza végig; köröskörül hangtalanul csendes minden; csak a távoli patak tompa zúgása, és a malomkerék egyhang igú kelepelése hallik, és fenn a ködös magasban, egy-egy erdei madár éles sivitása, amint sebes repüléssel biztos fészke felé igyekszik. Egyre föl s alá jár a leányka. Mély elmerengésében észre sem veszi, hogy az idő komorrá vált. A hűvös őszi szellő átaljárja könyv öltözetét, és testén hideg borzongás szalad végig, de a lányka nem érzi, csak azt érzi, hogy szive sebesebben dobog, és azt hiszi, onnan e borzongás egész testén végig. Egyszerre megáll. Messziről mintha kocsizörej hallanék, és a gyermekleánykának úgy tetszik, mintha most már tudná, miért dobog a szíve, és miért remeg egész testében oly nagyon; azért, mert reszket alatta a föld, amint a kocsizörej messziről ide hallatszik. Hirtelen elpirul, és egy közel fához támaszkodva megáll, és amint a kocsizörej mind közelebb közelebb hallatszik hozzá, azonképen arca lassan lassan mindig haloványabb lesz. Most a zörej elhallgat, a leányka szemei öntudatlan a kertajtó felé fordulnak , honnan kisvártatva egy ifjú jelen meg, sebes léptekkel feléje tartva. A leány két lépést előre tesz, azután megáll, egyik kezével egy karcsú fahhajtásba fogódzik , a másikkal kötény szélét csipegeti, és kigyult arccal néz a feléje siető elé. Tizennyolc-tizenkilenc éves ifjú ez, karcsú, rugonyos termettel, nagy kék szemeiben bátor elszánt tekintettel, mint aki tüzes harcba készül; ajkai körül pedig könyed játszi mosoly, mint aki nem ismeri a veszélyeket, és örül a tüzes harcnak, melyről csak a hírnevet és dicsőséget látja rajongó képzeletében. Könnyed léptekkel közeledik a leánykához, már messziről nyújtván feléje mindkét kezét. _Mi jó jel a mai elutazásomra, hogy legelőször is veled találkozom kedves Jolán — mondá aztán mosolygó arccal. A leány még nem szólhatot, csak mindkét kezét nyujtá az ifjúnak üdvözletül. _ Egy nagy kérésem is van hozzád kedves Jolán — szólt is-