Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)
1858-01-14 / 10. szám
Budapest 9-dik évifolyam 10. Csütörtök, január 14-én. 1858. HÖLGYFUTÁR Megjelenik ünnep és vasárnapot kivéve , mindennap délután, évenként 30—40 önálló mű melléklettel, műlapok, albumok, arc-, színpadi-, divat-, és genre képekkel, s egyéb rajzokkal. Szerkesztőségi szállás : Ujvilág utca, 1-ső sz., 2-dik emelet , hová minden a lapot illető küldemények, kéziratok , és előfizetések utasítandók. Napilap az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő, és kiadó : TÓTH KÁLMÁN. Előfizetési dij : Postán: egész évre • ... 16 frt félévre . . . . . . 9 „ évnegyedre . ... 5 „ Budapesten , házhozküldetéssel egész évre . . . ... 13 frt félévre . . ., . . . 7 „ évnegyedre . . . . . 4 „ Egy hónapra . 1 frt. 30 kr. Az uj sir Itten alszik. Ez a sírja, Boruljunk a drága sírra... Az ő neve van a fejfán. Egy napja, hogy eltemettük , Hogy rajta csak emlékünk függ, Itt távol is közel lesz tán. Óh , milyen volt első álma , Mely az éjjel lentalálta , Elvegyülve porral, földdel ? Minden olyan csöndes, néma, Csak a szellő zokog néha , Meg sóhajunk hangja tör fel.... Kihoztuk a sok virágot, Miket egykor maga ápolt, De nem bírjuk elültetni. Oly nehezek ! Kezünk reszket, Könyeink úgy megerednek Nem sikerül semmi, semmi! Mosolyog az ég vidáman , Halljuk a dalt... de hiában! Nem vidul a szív, a lélek. Minden oly víg, minden oly zöld, Nyílt a virág, örül a föld, Csak mi vagyunk éjsötétek. Hosszú már a fáknak árnya, Még egy csókot fejfájára , Panasz és köny legyen távol! Minden, a mi vérzé, bántá, Kibékülten ragyog már rá.... Leng fölötte aranyfátyol! Dalmady Győző. CSAK GRÓFNÉ LEGYEN! Kempelen Rita hátrahagyott beszélye. (Folytatás.) — Még sem kaptuk meg gyászfátyolainkat, már is vendég van a háznál, s tervek anyám fejében — suttog a félénken, de anyjához vak ragaszkodása nem hagyta őt tovább gondolkodni, s a következő percben már megnyugodott anyja terveiben. Csak egy fájó érzet, egy megnevezhetlen szorongás nehezült keblére, midőn megrendelt gyászát fölölte, melynek kacér, merész szabását a fekete ruha szomorú emlékével megegyeztetni nem tudta, s a betanult nyájas arcot, melyet anyja az ebédlőbeni megjelenésre eleve megrendelt, keserűen erőszakolt bánatos, gyönyörű vonásaira. Vadasné gyásza nem engedé, hogy leányával a farsang végnapjaihoz kötött nyílt vigalmakban részt vegyen, azonban egy hosszú évet elveszteni a számító anya bűnös mulasztásnak tartotta volna, azért e jelenet előtti estén adta első zártkörű estélyét. A meghívott vendégek közül két grófot szemelt ki leánya számára, és éles szemeivel kiséré őket, vájjon melyik lenne az, ki a házi leány iránti illem, és kötelességen túl is, gyakrabban szives érdekkel keresi föl Ernét; hogy Erne, melyikkel társalog tisztább szívvel, s édes vonzalommal, az nem jött számításba, arra Vadasné nem is gondolt. Gróf Földes Kálmán, egyik huszárezred kitűnő, szellemdús tisztje volt az, kire Vadasné választása esett. Őt hívta meg a másnapi ebédre. — Üdvözlöm gróf! — fogadta szívélyesen az ebédre megjelenő grófot, kölcsönös üdvözlet után helyet jelölve neki: — megjelenése igazolja, hogy nem értelmezte halál meghívásomat, s finom tapintata sejteti önnel, hogy nem a gyászoló özvegy rohan a sorsához nem illő örömöknek, hanem a gyermeke elvesztéséért remegő anya keres szenvedő leányának szórakozást. Leányom alig hagyta el a zárda sötét falait — folytatá Vadasné, mielőtt a gróf válaszolhatott volna—születésétől öröklött bánatos kedély, s atyja elvesztése fölötti nehéz fájdalommal tért vissza körömbe.• Vágya a sirkértén túl nem terjed ; de nekem mint gondos anyának, ki nem akarok az emberiségnek, s talán egy becsületes férjnek, idegzetesség által elkínzett betegkedélyű nőt adni; — föladatom az illem szabályát, s a világ megrovó csevegését félre tenni. Én egyedül leányom gyógyúlását tartom szemeim előtt; azon úton haladok, a melyen fölüdüléséhez reményem lehet ; társaságot gyűjtök — mert állapota nem tűr halasztást — hogy a sok közül megválaszthassam a keveset, kik nem értelmezik félre tettemet, kikkel Érném legvndorabb arccal társalog, s azokat háram barátjáúl kérjem föl, kik megfogják bocsátani a leánya életéért remegő anya önzését; — folytatá, s hogy a gróf meghatottságát fokozza, szemét kezdé törülni. — E kevés barátaim között van a gróf, s Vilner bárónő — tévé utána ravaszul, nehogy a gróf idő előtt kitalálja célját — kiket ma szerény asztalomhoz kértem azon könyörgéssel, hogy legyenek segélyemre leányom életének megtartásában, s minél többször látogassanak meg. Vadasné szónoklatát a belépő inas szakitá meg, ki egy finom levélkét hozott. — Valóban sajnálom — szólt az átfutott illatos levélkét újólag begöngyölgetve, — a bárónőnek faluról vendégei érkeztek, és sajnálkozását jelenti, hogy ma nem lehet körünkben, — így ma csupán a gróf egyedüli segélyét vehetem igénybe. — A legnagyobb készséggel asszonyom! — hattá meg magát a gróf — ha ugyan hízeleghetek magamnak, hogy e részben segélyére lehetek. E szavak alatt Ernő súlytalan léptekkel közeledett a mellékteremből, s érkeztét a selyemruha mindinkább közeledő susogása tudata. Mi igéző volt e gyermek, szőke tömött haján a bánat fátyolával!... gyönyörű kék szemében a fájdalom elfojtott könyével!.. Haloványságán kirivólag tört át a gyönge pirulát, mely romlatlan szivű ifjú leányoknál, kik még a gyűlölet fölherülését nem hordják keblükben, mindig kedves meglepetést bizonyít. A kölcsönös üdvözlet alatt vendégükbena tegnapi gyöngéd társalgóra , s szíve legédesebb ábrándképére ismert.