Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)
1858-05-05 / 102. szám
406 Hanem épen, mikor ájulástól féltették cselédei, merészen fölemelte lehajtott fejét. Látszott arcán, hogy újra remél. — Ha az egyiket megtudták hóditni bájaim, gondola, a másikat is meghódíthatják. Aztán visszatért termeibe. — Öltöztessetek föl legszebb ruhámba, parancsoló szolganőinek ; fürjeimet gondosan rendezzétek el. Tegyetek oly széppé , hogy aki reám néz, szerelmessé legyen. Szolganői reszketve engedelmeskedtek; minden újabb, hangosabb zajra föl-fölriadtak. Sokára bírták csak felöltöztetni a hölgyet. Gyönyörű volt Csilla most, igéző szemeivel, kacér, csábító mosolyával.• Menj Bors királyhoz, mondá leghivebb csatlósának ; mondd meg neki, hogy a koronával Csilla szivét nyerte. Jöjjön és öleljen meg. (Folytatása következik.) ÖNZŐK AZ EMBEREK. Beszély : Riskó Sándortól. (Vége.) III. Tizennégy holnap telt el ismét. Sok vagy kevés idő, amint vesszük. Egy júliusi verőfényes nap késő délutánján, zöld lúgás alatt üldögélt Margit magányosan, halvány, bánatos arccal. Méla szemeinek bágyadt tekintete az alkonyodó napot kisérte haladtában, melynek kápráztató színe megtört a felhőfátyol lilaszínében. — Szép napvilág — elmélkedek magában — mily édesen fogsz mindjárt megválni kedvesedtől, a földtől! . . . távoztodban lehajolsz hozzá: bucsúcsökot hagyandó szerelmesed elborult sötét homlokán ... harmatkönyekben fogja bánatát elsírni kedvesed távoztod fölött; de te a jövő reggelen ismét megjelensz fényes arcoddal, s e könyeket letörlik sugaraid ... az én könyeimet ki fogja fölszáritani ? hiszen az én szerelmesem nem térend meg talán többé soha! Amintegy égnek emelt tekintettel ült, sűrűn kezdettek peregni könyei, melyeknek gyöngyeiből egy pár az ölében nyugvó könyv kötésén szivárgott szét. Ez a könyv a zsoltárok könyve volt. — Oh hisz a vallás — végvigasza anyi kesergő s üldözöttnek, — balzsamot csepegtet a vérző szív sebeire, s a bánat árjában elmerült kezébe szabaditó horgonyt nyújt : — a reményt. Nehány percnyi kor illatából magához térve, Margit az elszánt lélek föláldozó nyugalmával forditá szemeit e könyvre, melynek fényes acélkapcsa fölpattant a harmat ujjak gyöngéd nyomása alatt. Azután ölébe helyezé ismét, s lapozni kezdé. Legott szelid elhaló hangon halk dallamban éneklé: „Hajtsd le uram a te füledet, hallgass meg engemet“ s midőn e szavakhoz ért: „mert nagy vagy te — és csodadolgokat cselekszel“ — a lúgos közelében némi zörej történt, mely elnémitá bájos ajkain a szent éneket, s mint megrebbent őzike, a gyanús ijedelem kérdő tekintetével szökött föl üléséről. A következő percben magas halvány ifjú állt előtte, hollófürtös fejjel, szellős nyári öltönyben. — Margit szoborrá merevült, minő Thorvaldsen véséje alól a meglepetés ábrázolására kerülhető. — utóbb egy lépést tön, s öröm fölsikoltással omlott Ákos karjaiba. Ajkaik összeforrtak a reménytelen viszonlátás boldogságával, egy néma, hosszú, delejes csókban. Rokonszenves lelkeik csak a szemek sugaraiban értekeztek meg, a fölhabzó indulatár még le se csillapulható a szócsere higgadtságára, midőn megettük Máté úr harsány hangja hallatszott, mely Ormait öntudatra ébreszté, s a szegény hölgy idegzetét anyira megzsibbasztá, hogy midőn szobájához vergődhete — összerogyott. Máté úr elsötétült arccal nézte végig az előtte álló ifjút, kinek bátor tekintete még jobban fokozni látszék haragját. Ön e botránytól megkímélhette volna házamat. Távozzék, Uram ! viszont— önérzettel Ákos — kihallgatlanul nem távozhatom. Győzze le ön pillanatokra indulatát, — s engedjen szólanom. — Én türelmes valók ön iránt, mig leányom kérője volt, de most midőn leányom csábitója... — Megmentője uram! vágott szavába Ákos. E szóra az öreg úr, mintegy magához látszott térni, s szelidebb hangon mondá : — Beszéljen ön ! — És Ákos beszélni kezdett. — Az azt követő napon, midőn fájdalommal kellett ön házát s főleg Margitot elhagynom, egy véletlen, melynek részleteit utóbb mondandóm el, megösmerkedtetett egy különc, de gazdag úrral — Érdi gróffal. Pár napi ottlétem után én hálásan, ő szives, és leereszkedő indulattal — váltunk el egymástól, ha mondanom lehetne: barátságosan. — Több mint egy év telt el azóta, mely alatt ő, a különcnek ismert de jószivü aristokrata egy párszor látogatására méltatá a szegény művészt; s én még csak feszélyezve sem valók az elfogadási hiányokért, anyira tudta — ha akarta — a cynismust segélyezni, s feledtetni mással saját helyzetét. — Nehány nap előtt lakásomnál a gróf fényes fogata állott meg ismét. — Azt hivém, látogatásomra jó ; azonban unokaöcscse szállt ki belőle, kit ottlétemkor ismertem meg. „Jöjjön ön — mondá hirtelenséggel — nagybátyám meghalt s önt — legkedvesebb emberét —• rendelé végrendelete végrehajtójáúl.“ — Minden mellékességeket elhagyok, mert látom: ön türelmetlen. — Tehát rövid leszek. Én megjelentem, s a diszes temetési szertartás után, másnap törvényes bizonyság jelenlétében feltörök a végrendeletet, melynek egyik lényeges pontja önt érdekli. Ezzel Ákos öltönye oldalzsebéből egy iratot vont elő, s hangosan olvasá: „----------tudva pedig azt, hogy unokaöcsém gróf Érdi Arthur minden alázkodását, és előzékenységét, mit irányomban tanúsitott, csak szines képmutatásnak tekinthetem, melylyel az örökségre vigyorgó arcot takará, — valamint azt is , hogy kezei között családunk vagyona céltalanul, sőt vétkesen fog úgy is elpárologni; megmentem legalább saját szerzeményemet, a d... i nagy jószágot, s annak örököséül Krop Máté uramat U.... si felügyelőt azon világos kikötéssel fogadom föl, hogy hivatali állomását elhagyva, s leányát Ormai Ákosnak, ezen végrendeletem végrehajtójának nőül adva — lakását az ifjú párhoz tegye által , miután tudtomra : leányát nem nélkülözheti. A végrendelet mellett ez áll: elhiszed - e most Ákos , hogy az emberek önzők ? nem jut-e legelőbb is eszedbe menyegződ ? mielőtt halálom fölött egy könyet ejtettél! Ákos szerénységében semmit sem változva, nyugodt hangon kérdé a bámészkodó öregtől: megbocsáthatja-e ön, hogy ide jöttem. Az öreg úr kétkedő ámulattal nyúlt az irat, után, önszemeivel akarva meggyőződni az előtte hihetetlen szerencséről. Szemei a sorokon betűztek, tekintete pedig ez alatt fölvidúlván, homloka fedöltel kisimult, s örömittasan kiáltott föl: — Bocsáss meg fiam ... én mindent leányom érdekében tettem... Margit a legnagyobb meglepetéssel látta atyját és Ákost karöltve sietni föl hozzá, ki már ekkor magához térten remegett a történendök fölött... Kevés idő múlva a talány megjön előtte fejtve, és boldogsága nagyobb volt, mintsem azt leírni lehetne. — És ők is önzők voltak, mert jobban örültek e boldogságnak, sem hogy méltólag megtudták volna siratni a nemes férfiút, kinek a boldogságot köszönhetik.