Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)

1858-06-11 / 131. szám

Budapest 9-dik évi folyam. 131. Péntek, Junius 11-én. 1858. Megjelenik ünnep- és vasárnapot kivéve , mindennap dehitán, évenként 30— 40 önálló műmelléklettel, műlapok, albumok, arc-, színpadi-, divat-, és genreképekkel, s egyéb rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: Ujvitág utca, 1-s. sz., 2-dik emelet, hová minden a lapot illető küldemények, kéziratok , és előfizetések utasítandók. Napilap az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő, és kiadó :LOTH KÁLMÁN. Előfizetési díj : Postán: egész évre..........................16 frt félévre 0 ■ 1 évnegyedre............................5 „, Budapesten, házhozküldetéssel égés évre................................ frt félévre..................................7 1 . ^ évnegyedre .... 4 „, Egy hónapra . . 1 frt. 30 kr. A „HÖLGYFUTÁR“ Július —decemberi, és júliusi - septemberi folyamára előfizetést nyitunk. A „Hölgyfutár“ jövőre is mindennap megjelenik, s jelesb íróink költeményei, és novellái mellett naponként változatos tárcarészt hoz. Adni fog a jövő félévben 12 szép műmellékletet, s ezek közt Bikersteth-Teleki grófnő, és N e g e d ü s n é arcképét, — valamint egy nagy jutalomképet „Szeret — nem szeret“ cím alatt. ’ Előfizetés júliustól december végéig vidékre 9 pft, helyben 7 pft; júliustól September végéig vidékre 5 pft, helyben 4 pft. Az előfizetéseket — magunk tájékoztatása végett — mielőbb beküldetni kérjük ily cím alatt: „a Hölgyfutár“ szerkesztőségének, ujvilág-utca, 1-ső szám. Ip gjjst* Gyűjtőknek minden hat után egy tiszteletpéldánynyal szolgálunk. Szerk. N ÁN I NÉNI. (Életkép.) Balázs Sándortól. (Folytatás.) Ismét eltelik néhány év, vagy határozottabban beszélve, egy egész évtized. Szomorú, nagyon szomorú idők voltak ezek jó olvasó, a mi Ninánkra nézve. Oly sokat szenvedett,boszankodott, sírt, ámbár csak titkon, (a költők a titkolt könyeket még sósabbaknak és keserűbbeknek tartják,) hogy igazán nem tudom mit tartsak azon emberről, ki némi részvétet nem érez iránta. Hisz oly nemes és fenséges érzés az a részvét, és aztán a mi legfőbb, nem kerül pénzbe. Az ember egy kicsit szomorú arcot csinál, egy kicsit az ég felé néz, egy kicsit sóhajt, egy kicsit ütnget, és kész az emberbaráti hít. De kinek szíve is ne lágyulna el, ha jól meggondolja, mily sok megaláztatást kelle ez angyalnak (os előttem mindig angyal marad) kiállani! Jelen lenni a bálokban, búcsúkon, házszenteléseken, névnapokon, disznótorokon, ahol mindenütt reggelig táncoltak, anélkül,hogy a házigazdán, vagy testvérén kívül, kik mellesleg legyen mondva, mind házasok és legalább negyvenöt évesek, valakinek csak eszébe jutott volna is legalább enyit mondani: „Nagysám, lehet-e szerencsém a jövő négyesre?“ Az ember legalább mosolyoghatna, fejét megrázhatná, és hangosan, úgy, hogy mindenki hallja, elmondhatná: „Hova gondol ön uram, hát nem tudja, hogy nekem a táncot orvosom örökre eltiltotta.“ De nem, nem, a kaján sors még ezt a kis elégtételt is megtagadta tőle! Itt kellett ülnie hosszú órákon át,mosolytalan,rázatlan fővel,némán, némán, mint a tudóstársasági tagok az akadémiában. De ez még csak mind semmi ahoz képest, mit otthon kellett szenvednie. A papa mindig morog, duzzog; a mama mindig sóhajtozik, könyer, s Róza, ez a kis béka meg olyan pikant és kiállhatatlan teremtés, hogy szépen vele teljes lehetetlenség kijönni. De ki ez a Róza ? Róza egy tizenhét éves, három hónapos kisasszony , s édes testvére a mi Kínánknak. Gyönyörű teremtés, szakasztott Nina nagyság abból a korból, mikor még angyalnak nevezte őt az az álnok, hitetlen Ti Bandi. Rosznak voltaképen nem lehet e fiatal gyermeket nevezni; ellenkezőleg, némi elnézéssel még jónak is merném őt mondani, mert igen gyöngéd szivü, szelíd, nyájas és engedelmes teremtés volt, kit mindenki szeretett, kivéve az egyetlen Nina kisasszonyt, ki azon, mindenesetre tévedésből eredt, de azért nem kevésbbé gyászos meggyőződésben élt, hogy ez az ártatlan kis leányka kizárólag csak azért született a világra, hogy őt vexálja. Hasztalan mutatott szeretetet, gyöngédséget, ragaszkodást iránta a kis Róza, ez mind csak álnok képmutatás volt, mert ha igazán szeretné őt, hát kedvéért ő sem járna bálba, búcsúkra, nem lepne örökösen olyan vig, jókedvű. Ugyan mit is kaphat oly nagyon azon a táncon, s bohóskodásokon azokkal a lehűtő fiatal emberrekkel, kik bizony szintén okosabban cselekednének, hogy amig fiangiroznak egyik faluból a másikba, addig otthon elhanyagolt gazdaságaikat rendeznék, hogy igy kitisztulhatnának adósságukból, melyben egészen nyakig ülnek. Ezek és ezekkel rokon dolgok volt azok, mi a két testvér lelkében az öszhangot mindinkább inkább megzavarta s végre a két szivet, melyeknek mindegyike magában tekintve, nagy és nemes volt, oly távol vezette egymástól, de oly távol, mint Buda van Pesthez. E két város között pedig, amint akármelyik mappa kimutatja, Magyarország legnagyobb folyója hömpölyög. De e hasonlat is, bármily jónak tessék első pillanatra, még sem talál egészen, mert a két várost híd köti össze, e két szív között pedig nem csak oly nagyszerű lánchíd nincs, de csak még csalnak sem jár, és így a közlekedésnek semmi eszköze sem létezik. De már régen nem is akarnak ők egymással semminemű közlekedésben élni, hanem miként a kis hajnalka éjszakára bezárja kölybét, úgy e két szív is, miután a szeretet napja elhúnyt fölöttük, egymásra nézve becsukódott, és mostani elkeseredésük után ítélve, igazán nem tudom, mikor fog ismét kinyílni. Ily viszonyban élt a két testvér, egymást boszantva, keserítve, míg végre a gondviselés közbe lépett, és véget vetett e sajnálatraméltó összhangtalanságnak. A gondviselés ez alkalommal egy huszonöt éves fiatal ember alakját öltötte magára, ki Heves vármegyében lakott, 580 hold első osztályú földdel bírt, s ki olyan négy szürkén vágtatott be, megkérni Róza kisasszony kezét, hogy még Nina kisasszony is, kinek pedig már régóta semmi sem tetszik, kénytelen volt bevallani, hogy ily gyönyörű fogatot rég ideje nem látott. (Folytatása következik.) KI HITTE VOLNA! (Novella.) Szulyovszkytól. (Vége.) — Ecsedi úr — kezdé Arthur lassú remegő hangon — én egy szívességre kérném önt. — Szolgálatára állok uram — felesé Béla hidegen. — Én már —a folytatá Arthur bágyadtan nevetve — mint látja, a végét járom. Ez azonban legkevésbé aggaszt, az élet —mint a francia mondja — bolondság; s ki eleget bolondozék, adjon helyet másodnak .... baba .... nemde igazam van ? — elkezdett nevetni. — Arthur — szólt Vilma könyörgő tekintettel - űzze el e fekete gondolatokat, hisz még minden jóra fordulhat. De ő nem hallgatott reá, még csak feléje sem nézett; lassan emelkedek föl ágyában, s magához intő Bélát. — Kegyed még mindeddig nem tudja kérelmemet — kérdő nevetve. — Megvallom, nem. —* Hallja tehát. — Életemben az volt fő büszkeségem, hogy az egész világ legnagyobb különcnek tartott. Az Ecsedi úr! kegyed nem tudja, nem képzelheti azt az érzelmet, mikor a világ szeme, szája tatva marad rajtunk, vagy tetteink bámulásán, ehhez képest a szerelem.