Hölgyfutár, 1859. július-december (10. évfolyam, 78-156. szám)
1859-11-22 / 139. szám
1132 Valóban akkor éjjel, az új követ takaros macskazenére ébredt honboldogító álmaiból. Azonban más oldalra fordult, s ismét elaludt, és nyugodt lélekkel álmodozott késő reggelig. Olvasta valahol, (ő pedig lári-fáridolgokat nem szokott olvasni,) hogy aki nyilvános életet él, annak férfias elszántsággal kell tűrni a részok gáncsait, és közönynyel fogadni a méltatlanság sárdobálásait. V. Azon vidám élénkség , melyet Zugodi megválasztása okozott az alispán házában, Etelkét csak szomorúvá tette. Köznapibb lelket sértett volna a győzelmes párt azon ujjongása, mely az ő eszményképének bukását juttatá eszébe; de a leányka fenkölt szelleme magasbra helyezé Szerényit, semmint őt ez emberek megalázhatták volna. A dicsőség tágas tér — gondolá magában — melyhez nem egy út vezet. — Ha itt az önzés és szükkeblüség elálltak az ösvényt előre, megmaradt ama másik, hol nem rivalganak tetszést mámoros tömegek , ahol az út szélén nem emelkedik ezer kar tapsra, vagy forgószél módjára a következő percben már támadásra; megmaradt... ama másik, honnan a költő neve csak ihletett ajkakra száll le, melyek méltók, hogy azt emlegessék, nem mint e tömeg, mely cégérré aljasítá a legszebb nevet.------Hosszabb és fárasztóbb, de biztosabb és egyenesebb út az, a halhatatlanság felé. Te csüggedetlenül fogsz azon haladni. Hiszen a dicsőség sugarai máris halántékidőn fénylenek, hiszen műveidre egy nemzet jobb része figyel; nevedre hazafiszivek vernek hangosabban, s van egy, ki mától fogva csak azért él, hogy ihletségednek-----E gondolatot nem merte bevégezni, pedig ez foglalá el leginkább. Szegény leány ! Még anyjának se mondhatá el fájó titkát, mert Párdyné nem volt az az anya, ki leánya költői érzelmeit megértette vagy méltányolta volna. Neki gondja volt arra, hogy Etelkének legyen legfinomabb kelméjű öltönye, utósó divat szerinti ékszere, legügyesebben fodrászkodó szobalánya; de ha gyermeke napokig elvonultan társalgótt kedves írójával, ha a néma ábránd szótlanná tette, ha hidegen mosolygá meg a napi élet tréfaságait, a nélkül hogy fiatal koránál fogva azokban részt venne, ezeknek okát nem fürkészte, sőt nem is figyelt reá. — Neki főgondja a fényűzés volt; minden eszméje beteges színét viselé egy divatos bajnak, a rangkórságnak. Párdyné nem fordít időt azon bizalom megalkotására, melyet a leányok anyjuk iránt szoktak képezni , mintha az a legjobb barátnőjük lenne. A leányka, ki a nevelde szűk börtönébe csak hideg büszke anyai csókot vitt útravalóul, kegyeletes tisztelettel térhetett ugyan meg, de örömét vagy baját sohasem fogja kisírni anyjának márvány keblén. Ételkének titkolnia kellett szerelmét, mely — mint minden ily titok — nagyon fájt szivének. A tavaszi enyhe napokat a nyár hősége kezdé fölváltani. Párdyné elhagyá leányával a székvárost, mert az év ezen szakát mezei jószágukon szokta tölteni. Ez is a nagyúri szokások közé tartozik, s azért Párdyné nem hagyható utánzatlanul. A környezők köre, kiknek tisztelgését a székvárosban naponta elfogadó, itt kisebbre olvadt, de az alispánná talált elég szórakozást a mezei élet és háztartás gondjai közt, s rendes mulattatói egy szomszéd falusi birtokos, a járási sebész, és a helybeli lelkész lőnek. Egy délesti sétán, melyet a sebész kíséretében a nagyterjedelmü kert árnyas ösvényein, a kezében kötéssel tett az alispánná, többi közt a következő párbeszéd fordult elő: — Orvosom! — szól a leereszkedő kegygyei Párdyné, — azon ragaszkodás, melyet ön házunk iránt régibb időtől tanúsít, elhiteti velem, hogy ön őszinte részvéttel viseltetik irántunk. — Nagyságos asszonyom! — válaszolt Csúz orvos kirívó hízelgéssel — hűségem a legönzetlenebb érzelem. Nyújtson módot nagyságod parányi tehetségemnek tettleg bebizonyíthatni, amit mondok. Eközben piciny szürke szemei oly kétértelmű ravaszsággal pislogtak, hogy azt csak a tömjéneztetni vágyás kábaságában nem lehetett észrevenni. — Nem kételkedem benne, s innét a föltétlen bizalom, melyben eddig is részesítem önt. Mondja meg nekem, mi az a hervatag szin, mely egy idő óta leányom arcán oly felötlően látható. Az orvosi tudomány kifürkészheti-e azt ? Megvallom, aggódnom kell leányom gyöngélkedésén. — Nagysád, — viszonzásúz fontoskodó arccal, redőkbe szedvén homlokát, — a kisasszony azon korban van, melyben az ily küljelek nem épen ritkák. Valóban, ha őszinte lehetnék . . . ha. . . — Minden tétova nélkül, édes orvos ur! Legyen nyílt! Különben is e párbeszéd kettőnk titka, s elhiheti, hogy legfőbb óhajtásom: megtudni a valódi bajt. — Ezen óhajtás és parancs minden himezés, hámozástól fölment, s én habár . . . méltóztatik tudni — nem igénylem magamnak, hogy Hufeland vagyok — de azt is szintén méltóztatott kegyesen tapasztalni, hogy sohasem kívántam magamnak nyegleség által népszerűséget, vagy épen hírt szerezni. — Igaza van, ezt be kell vallani, — vágott közbe Párdyné ő nagysága. Csúz mély főhajtással tolmácsolá hálás köszönetét, ezen elismerő nyilatkozatért. — A kisasszony tehát azon korban van, mint megjegyezni bátorkodtam, hogy — gondolnám — merném állítani — sőt az orvosi tan alapján, melyről némely tudatlanok meggondolatlanul erősitik, mit azonban én soha sem engedhettek meg, hogy az csak bölcsőkorát élné; habár végtelen terjedtségénél fogva, melyet a tudományok világában elfoglal — — A dologra édes Csúz úr, — szólt közbe az úrnő , kissé türelmetlenül. — Bocsánatért esedezem, mindig kitörök a tan becsmérlői ellen. Ez csak hivatásom iránti szenvedélyes előszeretet. . . Tehát — mint mondani szerencsém volt — meg vagyok győződve, hogy a kisaszszony hervatag kinézése ellen a gyógyszer nem a Hygen csarnokában keresendő. Az alispánná megütközését, mely arcán e szavakra mutatkozott, sietett dr. Csúz eloszlatni azon hozzátétellel: „hanem egy érdemes úri férj kedvkereséseiben.“ Könnyen megfogható eszmetársulat nyomán, néhány percnyi szünet után az alispánná következő kérdést intézé a hajlongó sebészhez : — Mit halott ön azon örökösödési perről, melyet a leányág báró Zódoki ellen folytat ? — Az első ítélet szerint a leányág jön nyertes. Csaknem bizonyos a báró a veszteség felöl, s ügyvédjétől tudom, hogy a követelt kétszázezernek kölcsön utjáni megszerzésére minden áldozat megtétetett. Azonban nagysád, ha szabad a kérdés célját alázatosan értelmeznem, én azon bizalomnál fogva, melyre szerencsés valók nagysád által érdemesittetni — szabadságot veszek magamnak becses figyelmébe hozni a Móci nevet. — Elemért érti ön talán ? Párdyné eltalálta az egyént, kire Csúz célzott, s kit végtelen bőbeszédű dicsérettel halmozott el, mely szóhalmazban a vagyon eszméjének igen jelentékeny kifejezések jutottak. — Reméli ön, hogy e frigyet eszélyesen megköthetnek ? — kérdés belne, némileg megnyugodva az egyensúlyban, mit a sebész előadása szerint a Móci-vagyon egy bárói rang ellenében képezendett. — Bizonyos vagyok benne, hogy siker reményében a fiatal úr, kinek közelebbi személyes ismeretségével dicsekhetem, szegény orvos létemre is, nem fog a komoly föllépéssel késlekedni. — Hajlandó lenne ön, ezen személyes ismeretséget párbeszédünk érdekében fölhasználni ? — Szerencsésnek fogom tartani magamat, e parányi szolgálattételért, — mondá rejtett örömmel dr. Csúz. A társadalom azon tiszteletreméltó osztálya, melynek címét ezen léha egyéniség bitorja, bizonyosan kitiltotta volna őt kebléből, ha napfényre lő, hogy az emberiség javára szolgáló tan kezelése helyett, a legaljasabb szerepre vive a haszonlesés. Mócs Elemér kétezer ezüstforintot ígért neki, ha a Párdy háznál lévő befolyását arra használja, hogy Etelkét nőül vehesse. Minő egyéniség volt Mócs Elemér? ez egy ténye is eléggé jellemzi. Míg lent a kertben az álarcos részakarat kizsákmányolni törekedett a hiú anya számvetéseit, s alku kötteték a legártatlanabb szív fölött, addig az épület jobb szárnyának szögletszobájában nyitott ablaknál hallgatagon merengett Etelke.