Hölgyfutár, 1859. július-december (10. évfolyam, 78-156. szám)

1859-11-22 / 139. szám

1132 Valóban akkor éjjel, az új követ takaros macskazenére ébredt honboldogító álmaiból. Azonban más oldalra fordult, s ismét elaludt, és nyugodt lélekkel álmodozott késő reggelig. Olvasta valahol, (ő pe­dig lári-fáridolgokat nem szokott olvasni,) hogy a­ki nyilvános életet él, annak férfias elszántsággal kell tűrni a részok gáncsait, és közöny­nyel fogadni a méltatlanság sárdobálásait. V. Azon vidám élénkség , melyet Zugodi megválasztása okozott az alispán házában, Etelkét csak szomorúvá tette. Köznapibb lelket sértett volna a győzelmes párt azon ujjongása, mely az ő eszményképének bukását juttatá eszébe; de a leányka fen­­költ szelleme magasbra helyezé Szerényit, semmint őt ez emberek megalázhatták volna. A dicsőség tágas tér — gondolá magában — melyhez nem egy út vezet. — Ha itt az önzés és szükkeblüség elálltak az ösvényt előre, megmaradt ama másik, hol nem rivalganak tetszést mámoros töme­gek , a­hol az út szélén nem emelkedik ezer kar tapsra, vagy forgó­szél módjára a következő percben már támadásra; megmaradt... ama másik, honnan a költő neve csak ihletett ajkakra száll le, melyek méltók, hogy azt emlegessék, nem mint e tömeg, mely cégérré aljasítá a legszebb nevet.------Hosszabb és fárasztóbb, de biztosabb és egye­nesebb út az, a halhatatlanság felé. Te csüggedetlenül fogsz azon haladni. Hiszen a dicsőség sugarai máris halántékidőn fénylenek, hiszen műveidre egy nemzet jobb része figyel; nevedre hazafiszivek vernek hangosabban, s van egy, ki mától fogva csak azért él, hogy ihletségednek-----­E gondolatot nem merte bevégezni, pedig ez foglalá el leginkább. Szegény leány ! Még anyjának se mondhatá el fájó titkát, mer­t Párdyné nem volt az az anya, ki leánya költői érzelmeit megértette vagy méltá­nyolta volna. Neki gondja volt arra, hogy Etelkének legyen legfinomabb kel­­méjű­ öltönye, utósó divat szerinti ékszere, legügyesebben fodrászkodó szobalánya; de ha gyermeke napokig elvonultan társalgótt kedves írójával, ha a néma ábránd szótlanná tette, ha hidegen mosolygá meg a napi élet tréfaságait, a nélkül hogy fiatal koránál fogva azokban részt venne, ezeknek okát nem fürkészte, sőt nem is figyelt reá. — Neki főgondja a fényűzés volt; minden eszméje beteges színét viselé egy divatos bajnak, a rangkórságnak. Párdyné nem fordít­ időt azon bizalom megalkotására, melyet a leányok anyjuk iránt szoktak ké­pezni , mintha az a legjobb barátnőjük lenne. A leányka, ki a nevelde szűk börtönébe csak hideg büszke anyai csókot vitt útravalóul, kegyeletes tisztelettel térhetett ugyan meg, de örömét vagy baját sohasem fogja kisírni anyjának márvány keblén. Ételkének titkolnia kellett szerelmét, mely — mint minden ily titok — nagyon fájt szivének. A tavaszi enyhe napokat a nyár hősége kezdé fölváltani. Párdyné elhagyá leányával a székvárost, mert az év ezen sza­kát mezei jószágukon szokta tölteni. Ez is a nagyúri szokások közé tartozik, s azért Párdyné nem hagyható utánzatlanul. A környezők köre, kiknek tisztelgését a székvárosban naponta elfogadó, itt kisebbre olvadt, de az alispánná talált elég szórakozást a mezei élet és háztartás gondjai közt, s rendes mulattatói egy szom­széd falusi birtokos, a járási sebész, és a helybeli lelkész lőnek. Egy délesti sétán, melyet a sebész kíséretében a nagyterjedelmü kert árnyas ösvényein, a kezében kötéssel­ tett az alispánná, többi közt a következő párbeszéd fordult elő: — Orvosom! — szól a leereszkedő kegygyei Párdyné, — azon ragaszkodás, melyet ön házunk iránt régibb időtől tanúsít, elhiteti ve­lem, hogy ön őszinte részvéttel viseltetik irántunk. — Nagyságos asszonyom! — válaszolt Csúz orvos kirívó hízel­géssel — hűségem a legönzetlenebb érzelem. Nyújtson módot nagysá­god parányi tehetségemnek tettleg bebizonyíthatni, a­mit mondok. Eközben piciny szürke szemei oly kétértelmű ravaszsággal pis­logtak, hogy azt csak a tömjéneztetni vágyás kábaságában nem lehe­tett észrevenni. — Nem kételkedem benne, s innét a föltétlen bizalom, melyben eddig is részesítem önt. Mondja meg nekem, mi az a hervatag szin, mely egy idő óta leányom arcán oly felötlően látható. Az orvosi tudo­mány kifürkészheti-e azt ? Megvallom, aggódnom kell leányom gyön­­gélkedésén. — Nagysád, — viszonzá­­súz fontoskodó arccal, redőkbe szed­vén homlokát, — a kisasszony azon korban van, melyben az ily kü­l­­jelek nem épen ritkák. Valóban, ha őszinte lehetnék . . . ha. . . — Minden tétova nélkül, édes orvos ur! Legyen nyílt! Külön­ben is e párbeszéd kettőnk titka, s elhiheti, hogy legfőbb óhajtásom: megtudni a valódi bajt. — Ezen óhajtás és parancs minden himezés, hámozástól fölment, s én habár . . . méltóztatik tudni — nem igénylem magamnak, hogy Hufeland vagyok — de azt is szintén méltóztatott kegyesen tapasz­talni, hogy sohasem kívántam magamnak nyegleség által népszerűsé­get, vagy épen hírt szerezni. — Igaza van, ezt be kell vallani, — vágott közbe Párdyné ő nagysága. Csúz mély főhajtással tolmácsolá hálás köszönetét, ezen elismerő nyilatkozatért. — A kisasszony tehát azon korban van, mint megjegyezni bá­torkodtam, hogy — gondolnám — merném állítani — sőt az orvosi tan alapján, melyről némely tudatlanok meggondolatlanul erősitik, mit azonban én soha sem engedhettek meg, hogy az csak bölcsőkorát élné; habár végtelen terjedtségénél fogva, melyet a tudományok vilá­gában elfoglal — — A dologra édes Csúz úr, — szólt közbe az úrnő , kissé türel­metlenül. — Bocsánatért esedezem, mindig kitörök a tan becsmérlői ellen. Ez csak hivatásom iránti szenvedélyes előszeretet. . . Tehát — mint mondani szerencsém volt — meg vagyok győződve, hogy a kisasz­­szony hervatag kinézése ellen a gyógyszer nem a Hygen csarnokában keresendő. Az alispánná megütközését, mely arcán e szavakra mutatkozott, sietett dr. Csúz eloszlatni azon hozzátétellel: „hanem egy érdemes úri férj kedvkereséseiben.“ Könnyen megfogható eszmetársulat nyomán, néhány percnyi szünet után az alispánná következő kérdést intézé a hajlongó se­bészhez : — Mit halott ön azon örökösödési perről, melyet a leányág báró Zódoki ellen folytat ? — Az első ítélet szerint a leányág jön nyertes. Csaknem bizo­nyos a báró a veszteség felöl, s ügyvédjétől tudom, hogy a követelt kétszázezernek kölcsön utjáni megszerzésére minden áldozat megté­tetett. Azonban nagysád, ha szabad a kérdés célját alázatosan értel­meznem, én azon bizalomnál fogva, melyre szerencsés valók nagysád által érdemesittetni — szabadságot veszek magamnak becses figyel­mébe hozni a Móci nevet. — Elemért érti ön talán ? Párdyné eltalálta az egyént, kire Csúz célzott, s kit végtelen bőbeszédű dicsérettel halmozott el, mely szóhalmazban a vagyon esz­méjének igen jelentékeny kifejezések jutottak. — Reméli ön, hogy e frigyet eszélyesen megköthetnek ? — kérdé­s belne, némileg megnyugodva az egyensúlyban, mit a sebész előadása szerint a Móci-vagyon egy bárói rang ellenében képezendett. — Bizonyos vagyok benne, hogy siker reményében a fiatal úr, kinek közelebbi személyes ismeretségével dicsekhetem, szegény or­vos létemre is, nem fog a komoly föllépéssel késlekedni. — Hajlandó lenne ön, ezen személyes ismeretséget párbeszédünk érdekében fölhasználni ? — Szerencsésnek fogom tartani magamat, e parányi szolgálat­tételért, — mondá rejtett örömmel dr. Csúz. A társadalom azon tiszteletreméltó osztálya, melynek címét ezen léha egyéniség bitorja, bizonyosan kitiltotta volna őt kebléből, ha napfényre lő, hogy az emberiség javára szolgáló tan kezelése helyett, a legaljasabb szerepre vive a haszonlesés. Mócs Elemér kétezer ezüst­­forintot ígért neki, ha a Párdy háznál lévő befolyását arra használja, hogy Etelkét nőül vehesse. Minő egyéniség volt Mócs Elemér? ez egy ténye is eléggé jellemzi. Míg lent a kertben az álarcos részakarat kizsákmányolni töre­kedett a hiú anya számvetéseit, s alku kötteték a legártatlanabb szív fölött, addig az épület jobb szárnyának szögletszobájában nyitott ablaknál hallgatagon merengett Etelke.

Next