Hölgyfutár, 1859. július-december (10. évfolyam, 78-156. szám)
1859-11-26 / 141. szám
Budapest 10-dik évi folyam. 141. Szombat, november 26-án, 1859. Megjelenik hetenkint hat legnagyobb féliven, másodnapi szétküldéssel , évenként két nagy műlap,és számos műmelléklettel. Szerkesztőségi szállás : szerb utca, 5. sz. 1.em az egyetem mögött. Minden kézirat, előfizetési- és hirdetési dij ide utasítandó. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Felelős szerkesztő és kiadó : TÓTH KÁLMÁN. Előfizetési dij : Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre . . . . 17 új frt. Félévre......................9 „ Évnegyedre ... 5 „ Hirdetések: Gyorsan közöltélnek ; egy hasábozott sorért 5 uj krajcár fizetendő. Virágos dalos mezőben ... Virágos dalos mezőben Esküvél szerelmet nékem, Az égen csillag ragyogott, Esküidve áment mondott. És most az egész természet Bizonyságom lesz ellened, S minden hangban igy szól neked: „Én is hallottam esküdet!“ A csillag is azt ragyogja, A patak is azt susogja, És azt rezgi a falevél: „Hallottam, midőn esküvél!“ A virág azt illatozza, Az zeng a madárpanaszba, És azt lengi az esti szél: „Hallottam, midőn esküvél!“ És mind így szólnak szüntelen: „Te hitszegő, te hittelen!“ Csak én ... én egy szót se szólok, És igy hallgatva meghalok. Atala. AZ ALISPÁN LEÁNYA. (Beszély.) Riskó Sándortól. (Vége.) VII. Másnap a Pozsonyba induló gőzössel az alispán és neje elutaztak. Tótinénak első gondja volt a levelet rendeltetése helyére eljuttatni. Semmi kétséget nem táplált a fölött, hogy Szerényi meg fog jelenni Etelkánál, s azért — tartva a meglepetés káros hatásától, — előkészítgeté barátnőjét a várt látogatáshoz. A leányka mosolygott és örült. A kór beteges sápadtsága eltűnt e hervadó arcról; a beesett szemek bágyadt világa helyén ragyogó sugarak gyűltak ki, megtartva az ábrándos mélaság színezetét. Bájos mosoly ült a pirosodó ajkak vékony széleire, s keble pihegett a szív erősebb dobogásától. Nem az epedő szerelem rózsapirossága volt az, mely az ő vonásain elömlött, hanem azon lélekfenség, mely az arcot hasonló betegeknél, néha bámulatra ragadólag — átszellemiti. Etelke sohasem volt ily szép. A lényén elömlő báj oly szelíd, oly finom, oly égies, oly — átlátszó vala, mintha e durva földi jég megszűnnék reá nézve élvezhető lenni, így látva őt a vidám, erőteljes Tótiné viruló alakja mellett, az éden virányait keresnénk akaratlanul, gondolván, hogy egy angyal áll itt, ki számadásra vonja az elbukott föld leányát. A két nő beszélgetett hosszas szünetekben, de a tárgy — gondolható — mindig ugyanegy volt. Etelke nem bírt megválni attól, mert lelkével forrt egybe. Mari örömest beszélt róla. Tizenegy óra után Szerényi Lajost jelenték. Nagyvilági ízléssel öltözve lépett be, s pár lépést ten a hölgyek felé. Keblének benső harcát, komoly férfias arcának csüggetegsége, szelíd ajkainak remegése, és sötét szemeinek rejtelmes világa árulók el. A hatás, melyet e megjelenés a hölgyekre jön, igen különböző vala. Mari fülig pirult, Etelke halálsápadt jön. De rövid másodperc alatt,mint az alvó mécs föllobbanó világa, ismét kigyúltak arcán a piros foltok. Szerényi mozdulatlan állt. Anyira határozatlan volt, anyira elveszté biztosságát e kivételes helyzetben, hogy a szó elhalt ajkain. Pár percig mély csend volt. Utóbb a leggyöngébb tűnt föl legerősbnek, s Etelke szólalt meg szelíd reszketeg hangon: — Ön nemesszivü, s nem fog elitélni egy szenvedő leányt, ki nem állhatott ellent a vágynak, hogy önnel — talán titólszor — találkozzék. Ezt mondván remegő kis kezét nyújtá a költő felé, ki azt ajkaihoz vivén — gyöngéden megcsókoló. — Első perce életemnek, melyben a sorsot mosolyogni látom felém. Ezek voltak Szerényi első szavai. E jelenet meghatósága, főleg az előzményeket tudva, súlyos fájdalommal nehezült Mari érzékeny lelkére, s egy ügyes fordulattal tűnt a mellékszobába, hogy a szemébe tolakodó könyeket elrejtse. — Szerényi ! — rebegő Etelke — mi utószor találkozunk. Már nem félek a haláltól. — Nagysád az ég szerelmére ne rémítse magát ! — Hagyjuk el barátom! Állat és növénynek megvan ösztöne, s az ember ne bírna sejtelemmel?-------Ön téved, ha azt hiszi, hogy a jövőtől rettegek.----— Földi válásomnak egyetlen baja volt: ha önt nem láthattam volna most; ez, barátnőm részvétéből elenyészett. Ön itt van, s én pirulás nélkül vélem bevallhatni, hogy szerettem önt. — Ha sóhaj kelt ajkaimról, önhöz szállott az ; ha imára hajtom térdeimet , ön volt fohászaim tárgya; ha örültem — nem, nem , örülni nem tudtam soha, hisz ön távol volt tőlem. ------Ha nemest, dicsőt, magasztost bírtam gondolni, annak eszméit ön lehel a lelkembe. Gyermekálmaimtól fogva kisért mindig a költészet szerelme, s akkor vevém észre, midőn érzelmeim a költészettől áttértek önre, ki azt egyik képviselő. Mielőtt ismerhetem önt, már szerettem, mielőtt láthatom, már ismerni véltem. Egy véletlen összehozott önnel.------Emlékezik-e akkor kiejtett szavaira ?------— Emlékezem Etelke! — mondá szerényen Lajos. — Azt mondá ön: „ihletett óráiban eszményképe leendők önnek.“ E néhány szó azóta hdvöm — és üldözőm lett. — Ne értsen ön félre! Én nem vádolom önt. Az önnel töltött néhány perc édes emlékén kívül, e szavakba helyezem minden boldogságomat. Talán kelletinél több értelmet tulajdonítok ezen mondatnak , de én azt hivom , hogy ön boldogtalan lesz, ha én eszményképe nem lehetek. E gondolat kínzó ereje megtörte valómat, de ezen rövid időre boldogságot adott, minőről ezreknek sincs fogalmuk.-----------Tudja-e ön, miként kiált föl Schiller: — „micsoda oly fenséges , oly szép, mint első hajtása a hölgy szerelmének! — miért kell annak fényében elfajulni, amint