Hölgyfutár, 1864. január-június (15. évfolyam, 1-76. szám)

1864-06-11 / 68. szám

Szerkesztői szállás *, (hova a 'kéziratok bérment­ve küldendők) földfa-utca 11. sz. Kiadó-hivatal: (hova a* előfizetési és hir­detési dijak küldendők) Kertész József könyv­nyomdájában, földm­asor II. sz. HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Megjelenik minden kedden, csütörtökön és szombaton egy nagy negyedrét ivén. Évenként két nagy műlap- és számos műmelléklettel. XV. évi folyam. I. félév. Előfizetési díj: (vidékre vagy helyien egy­aránt) (J Egész évre . ) Félévre . . Évnegyedre IC frt 1­ 8frt 10­4 frt D Hirdetések gyorsan és jutányosan közöltetnek. 68. szám. Szombat, junius 11. 1864. Fanninak. Csak hirdesd, hirdesd a világnak, Hogy nem szerettél, jól tudom, Mily csintalan vagy, bár még eddig Hazugság nem volt ajkadan. ‘ S ha tán hozzám szólottál így is: „Én nem szeretlek tégedet!“ Játszottál velem mint a gyermek, De láng hevité szivedet. Emlékszel-e , mikor a gyűrűt Csókért kellett kiváltanod, Hogy borultál forró keblemre , Pici szived hogy dohogott? Kék szemed mindig úgy sugárzott! Midőn csókoltad ajakam . . . — Tudom, nem illik kibeszélnem, De igazolnom kell magam. — A virágok közt együtt jártunk, Te karomba fűzted karod; Oly sok bohóságot csevegtünk, — Elmondom mind, ha akarod! S midőn el kelle válnom tőled, Leveleket Írtál nekem: Kissé rosz ortográfiával, De sok bennök a szerelem. Itt őrzöm őket fiókomban: Oly drágák nekem e sorok! Ünnepnaponkint olvasom csak, És szivem boldog áltatok, Mert emlékembe visszahoznak — Oly szépen, oly ártatlanul, Mint midőn még nekem ragyogtál Éjszakáimban csillagul. Én jobbnak hiszlek most is téged, — Bár utunk kétfelé megyen, — Hogysem hazugságnak venném azt, Mire megesküvöl nekem: Ne tagadd hát a boldogságot, Mely már csak múltúnkban vagyon, Szerettük egymást ... az szerettük! Még pedig szerfölött nagyon. S mi hija volt, hogy boldogságunk Szivünkben örökös legyen ? Azt hiszem, hogyha bírtunk volna Egy „villát“ fenn a svábhegyen, S hozzá lett volna — úgy évenkint — Pár ezernyi jövedelem. Szeretnél most is, mint én téged. — S mi szép volna e szerelem! Komócsy József: T o m o r y. Történeti elbeszélés. Irta: Ábrás Károly. (Folytatás.) VIII. A nap rég lenyugodott. Az égen kigyuladtak a csillagok, a föl­dön a tábori tüzek. Huszonhat ezer magyar volt a mohácsi táborban, s húszezernek közülök ez volt utósó estéje. Sok bűnünk volt, erősen kellett érte bűn­hődnünk. Egyetértésnek kellett volna összefűzni a sziveket . . . s pártoskodás szakgatá szét egymástól . . . s a szétszakadtakat mint hitvány szalmakévéket szórá szét a föltá­madt vihar. Századok előtt az ős­vallás, melynek alapja pogány eszme volt, szeretetre ösz­tönző őket, mig Jézus vallása, melynek alapja a szeretet, kiirtá azt szivükből. S a világszellem le hagyá hullani a vil­lámot, hogy megtisztítsa a magyarok ha­záját. . . Szulajmán volt a vihar, mely hajtotta a villámos felleget, 300 ágyúja volt a meny­­­dörgés, 300 ezer kardja a cikázó villám ... Jaj annak, kit e leszakadt fellegútjában talál. . . . Nem messze Tomory sátorától fia­tal harcos ül a pislogó tábori tisz mel­lett. Arca nőiesen gyöngéd, finom metszetű ajkai felett a férfiasságnak még legkisebb nyoma sem látható, sűrű szögfürtök hul­lámozzák körül halvány ábrázatát, szemei valami rajongó ábrándozással merengenek a tűz szikrázó sziporkázó fényében. Mellette a férfi kor delében levő férfiú, tekintetét fájdalmas bánattal szegezte az ifjúra. — A göncöl már majdnem megfordult, — szólt ez halkan mintegy önmagához,— az idő nem messze lehet éjfélhez, talán jó len­ne, ha nyugodni térnénk. — Miért, — szólt­amaz szomorú jósla­tos hanggal, hiszen nem sok idő múlva úgy is eleget pihenhetünk. . . — Ismét régi szomorú gondolataid támad­tak föl? — Én nem tudom, de van valami sej­telem, mely azt súgja nekem, hogy mind­ez kevés ideig fog már tartani! — Csak gyáva lélek csügged el a bánat alatt; tudod mily föltét alatt egyeztem ka­landos vágyadba? — Nem feledtem el; s úgy hiszem nincs okod szemrehányásra, hogy megszegtem, fogadásomat! Kértelek, hogy vigy el magad­dal a táborba, te darabig ellenszegültél, utójára is azonban. . . — Megbántam tettemet, no vagy, test­vérem, ki felett őrködnöm kell, isteni s em­beri törvények parancsolják ezt; s ahelyett, hogy kötelességemet teljesíteném, elég okta­lan vagyok megindulni kérelmeidre, melye­ket múló érzelem lángjától kölcsönzött rá­beszélő ékesszólással adtál elő. — Nem ismered bátya érzelmeimet, s sokkal idősb vagy már, mintsem hogy va­laha ismerhetnéd, már gyermekkoromban valami nevez­etlen édes vágy töltötte be szivemet, midőn őt láttam, midőn szavait hallottam, midőn mellette lehettem; mint gyermek nem tudtam nevet adni ez érze­lemnek s midőn ezt tehetem, ő már nem vala a földieké; miért mondjam el, miket szenvedtem, miként küzdöttem, hogy le­győzzem szivemet, mely eszem ellen pár­tot ütött; elvesztettem a csatát; nem tud­tam indulataimon uralkozni; valami hüve­­rő csatolt hozzá, melynek kötelékeit nem tud­tam szétszakgatni; egy önfeledett pillanat­ban Isten házában elébe borultam, esztelen bűnös szavakat rebegtek ajkaim, hála égnek, ő nem értett meg, s mint közönséges bű­nöst vigasztalt, oldott fel bűneimből; haszta­lan kerülöm, nem tudok tőle menekülni, mint hajó az öt megragadott örvény hullám­­gyűrűiből; talán majd egyek leszünk a ha­lálban. Ezzel sóhajtva fölállott, s nem messze levő tábori sátorába tért. — Szegény húgom, — ismerem érzel­meidet, s tudom, hogy az élet azokra nem nyújt gyógybalzsamot.* * * Néhány nap múlva ismét gyűlés volt a királyi sátorban. A főurak, látva, hogy a sereg mennyire óhajtja a harcot, egyhangú szavazattal el­­határozák, hogy megütközzenek. Maga Tomory is, ki előbb minden ékes­­szólását elővette, hogy e merényről lebe­szélje a rendeket, végre kezdő némi re­ményt táplálni magában a győzelem felől. Vagy meghajlott a többség akarata előtt, melylyel látá, hogy különben is hasz­talan küzdene!!­08

Next