Hölgyfutár, 1864. január-június (15. évfolyam, 1-76. szám)
1864-06-11 / 68. szám
Szerkesztői szállás *, (hova a 'kéziratok bérmentve küldendők) földfa-utca 11. sz. Kiadó-hivatal: (hova a* előfizetési és hirdetési dijak küldendők) Kertész József könyvnyomdájában, földmasor II. sz. HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Megjelenik minden kedden, csütörtökön és szombaton egy nagy negyedrét ivén. Évenként két nagy műlap- és számos műmelléklettel. XV. évi folyam. I. félév. Előfizetési díj: (vidékre vagy helyien egyaránt) (J Egész évre . ) Félévre . . Évnegyedre IC frt 1 8frt 104 frt D Hirdetések gyorsan és jutányosan közöltetnek. 68. szám. Szombat, junius 11. 1864. Fanninak. Csak hirdesd, hirdesd a világnak, Hogy nem szerettél, jól tudom, Mily csintalan vagy, bár még eddig Hazugság nem volt ajkadan. ‘ S ha tán hozzám szólottál így is: „Én nem szeretlek tégedet!“ Játszottál velem mint a gyermek, De láng hevité szivedet. Emlékszel-e , mikor a gyűrűt Csókért kellett kiváltanod, Hogy borultál forró keblemre , Pici szived hogy dohogott? Kék szemed mindig úgy sugárzott! Midőn csókoltad ajakam . . . — Tudom, nem illik kibeszélnem, De igazolnom kell magam. — A virágok közt együtt jártunk, Te karomba fűzted karod; Oly sok bohóságot csevegtünk, — Elmondom mind, ha akarod! S midőn el kelle válnom tőled, Leveleket Írtál nekem: Kissé rosz ortográfiával, De sok bennök a szerelem. Itt őrzöm őket fiókomban: Oly drágák nekem e sorok! Ünnepnaponkint olvasom csak, És szivem boldog áltatok, Mert emlékembe visszahoznak — Oly szépen, oly ártatlanul, Mint midőn még nekem ragyogtál Éjszakáimban csillagul. Én jobbnak hiszlek most is téged, — Bár utunk kétfelé megyen, — Hogysem hazugságnak venném azt, Mire megesküvöl nekem: Ne tagadd hát a boldogságot, Mely már csak múltúnkban vagyon, Szerettük egymást ... az szerettük! Még pedig szerfölött nagyon. S mi hija volt, hogy boldogságunk Szivünkben örökös legyen ? Azt hiszem, hogyha bírtunk volna Egy „villát“ fenn a svábhegyen, S hozzá lett volna — úgy évenkint — Pár ezernyi jövedelem. Szeretnél most is, mint én téged. — S mi szép volna e szerelem! Komócsy József: T o m o r y. Történeti elbeszélés. Irta: Ábrás Károly. (Folytatás.) VIII. A nap rég lenyugodott. Az égen kigyuladtak a csillagok, a földön a tábori tüzek. Huszonhat ezer magyar volt a mohácsi táborban, s húszezernek közülök ez volt utósó estéje. Sok bűnünk volt, erősen kellett érte bűnhődnünk. Egyetértésnek kellett volna összefűzni a sziveket . . . s pártoskodás szakgatá szét egymástól . . . s a szétszakadtakat mint hitvány szalmakévéket szórá szét a föltámadt vihar. Századok előtt az ősvallás, melynek alapja pogány eszme volt, szeretetre ösztönző őket, mig Jézus vallása, melynek alapja a szeretet, kiirtá azt szivükből. S a világszellem le hagyá hullani a villámot, hogy megtisztítsa a magyarok hazáját. . . Szulajmán volt a vihar, mely hajtotta a villámos felleget, 300 ágyúja volt a menydörgés, 300 ezer kardja a cikázó villám ... Jaj annak, kit e leszakadt fellegútjában talál. . . . Nem messze Tomory sátorától fiatal harcos ül a pislogó tábori tisz mellett. Arca nőiesen gyöngéd, finom metszetű ajkai felett a férfiasságnak még legkisebb nyoma sem látható, sűrű szögfürtök hullámozzák körül halvány ábrázatát, szemei valami rajongó ábrándozással merengenek a tűz szikrázó sziporkázó fényében. Mellette a férfi kor delében levő férfiú, tekintetét fájdalmas bánattal szegezte az ifjúra. — A göncöl már majdnem megfordult, — szólt ez halkan mintegy önmagához,— az idő nem messze lehet éjfélhez, talán jó lenne, ha nyugodni térnénk. — Miért, — szóltamaz szomorú jóslatos hanggal, hiszen nem sok idő múlva úgy is eleget pihenhetünk. . . — Ismét régi szomorú gondolataid támadtak föl? — Én nem tudom, de van valami sejtelem, mely azt súgja nekem, hogy mindez kevés ideig fog már tartani! — Csak gyáva lélek csügged el a bánat alatt; tudod mily föltét alatt egyeztem kalandos vágyadba? — Nem feledtem el; s úgy hiszem nincs okod szemrehányásra, hogy megszegtem, fogadásomat! Kértelek, hogy vigy el magaddal a táborba, te darabig ellenszegültél, utójára is azonban. . . — Megbántam tettemet, no vagy, testvérem, ki felett őrködnöm kell, isteni s emberi törvények parancsolják ezt; s ahelyett, hogy kötelességemet teljesíteném, elég oktalan vagyok megindulni kérelmeidre, melyeket múló érzelem lángjától kölcsönzött rábeszélő ékesszólással adtál elő. — Nem ismered bátya érzelmeimet, s sokkal idősb vagy már, mintsem hogy valaha ismerhetnéd, már gyermekkoromban valami nevezetlen édes vágy töltötte be szivemet, midőn őt láttam, midőn szavait hallottam, midőn mellette lehettem; mint gyermek nem tudtam nevet adni ez érzelemnek s midőn ezt tehetem, ő már nem vala a földieké; miért mondjam el, miket szenvedtem, miként küzdöttem, hogy legyőzzem szivemet, mely eszem ellen pártot ütött; elvesztettem a csatát; nem tudtam indulataimon uralkozni; valami hüverő csatolt hozzá, melynek kötelékeit nem tudtam szétszakgatni; egy önfeledett pillanatban Isten házában elébe borultam, esztelen bűnös szavakat rebegtek ajkaim, hála égnek, ő nem értett meg, s mint közönséges bűnöst vigasztalt, oldott fel bűneimből; hasztalan kerülöm, nem tudok tőle menekülni, mint hajó az öt megragadott örvény hullámgyűrűiből; talán majd egyek leszünk a halálban. Ezzel sóhajtva fölállott, s nem messze levő tábori sátorába tért. — Szegény húgom, — ismerem érzelmeidet, s tudom, hogy az élet azokra nem nyújt gyógybalzsamot.* * * Néhány nap múlva ismét gyűlés volt a királyi sátorban. A főurak, látva, hogy a sereg mennyire óhajtja a harcot, egyhangú szavazattal elhatározák, hogy megütközzenek. Maga Tomory is, ki előbb minden ékesszólását elővette, hogy e merényről lebeszélje a rendeket, végre kezdő némi reményt táplálni magában a győzelem felől. Vagy meghajlott a többség akarata előtt, melylyel látá, hogy különben is hasztalan küzdene!!08