Honderü, 1846. január-június (4. évfolyam, 1/1-26. szám)
1846-04-07 / 14. szám
14. SZÁM. KEDD. TAVASZHÓ’ 7. 1846. A SZÍV’VILÁGÁBÓL. III. SZERELEM ÉS BARÁTSÁG. Midőn a szerelmet, az emberiség’ e kiapadhatlan boldogságforrását, ez érzelmet, a melly felöl ,. . . mióta ember él, költő, művész, kifogyhatatlanul, Dalban, regében oliy sokat beszél sajátságos jellemvonásaiban közelebbről megismerni törekedünk, a vizsgálódó ész előtt önkénytesen előállt e kérdés : miből származik ezen sajátságos, mindely önzéstől ment érzelem, mellyet mi szerelemnek nevezünk? Mi ébreszti s vezeti az egyesülés vágyát, melly olly kevéssé tartja szem előtt saját érdekeit, sőt legfőbb kielégítését abban találja , ha ezeket kedvese’ boldogságáért,föláldozhatja ? Mi vonzza olly ellentállhatlanul a szivélyeket egymáshoz , hogy egymástól mit se követeljenek, sőt egymásnak mindent adjanak? Hol van forrása azon nevezhetlen üdvnek, mellyet a szerelmeseknek kölcsönös együttlétük s elveik nyújtanak? S mind e kérdésre kielégítő válaszunkat találjuk a rokonszenv’ korlátozhatlan hatalmában. Rokonszenv azon szelíd, de hatalmas szellem, melly a szíveket egymáshoz közelíti, azon egyszerű, de tartós kötél, melly azokat elválhatlanul összefűzi. Maga a szerelem t üdve nem egyéb, mint kielégített rokonszenv. E szó : rokonszenv, két értelemben vehető; t. i. majd mint fájdalom- vagy örömnek hirtelen átmenő rohama jelentkezik az, s melly egy más lénynek boldog vagy szenvedő állapota által ébresztetik; majd mint maradandó s uralkodó hangulata a léleknek, melly egy más lénynek egész életére vonatkozik, s nem csupán hogy abból valamit eltávolítson vagy beleteremtsen, hanem egész lényét magába olvasztani, vagy megfordítva, magát abba sülyeszteni akarja. Az első értelemben vehető rokonszenv az, mi rokonérzelemnek szokott neveztetni. Más lények nyomorát, bajait, boldogságát s örömeit úgy tekintjük s érezzük, mint saját magunkéit, mellynek következtében azokat vagy megszüntetni, vagy szaporítani s állandósítani törekszünk. Önzésbeli származása ez érzelemnek félreismerhetlen. Ez i igyekezetben csak saját fájdalmainktól akarunk menekülni, vagy örömeinket magasabb fokra emelni s biztosítani. Idegen nyomor vagy öröm’ látása képzeletünkben saját fájdalmaink’ s örömeink’ képét állítja elénk, melly annál élénkebb s kedélyünket annál jobban ragadja meg , minél inkább összevág saját körülményeinkkel, s a szenvedő vagy örvendő lény közelebb áll hozzánk, vagyis ha kedélyhasonlóság, együttlét’ megszokása által mindinkább megbarátkozánk. Azonban minél élénkebbek ezen előállított képek, s minél hevesebben ragadják meg kedélyünket, annál szorosabban olvadnak össze belsőnkkel, annál hamarább előáll a saját örömeink vagy fájdalmaink körüli csalódás, s annál szorosabb lesz az ehhez kap-