Honderü, 1846. január-június (4. évfolyam, 1/1-26. szám)
1846-04-21 / 16. szám
A nap égről nem mert nézni rája ; S mind a három összeesküvők: A hideg télt hév nappá teremtni, S lángolásán a grófnak nevetni. A legifjabb éneklő sírén lett; Hölgynek ajkin csábitó a hang. Más kezébe olvadó kobozt vett; Szíveket gyújt, szívet tép a lant. S harmadik, a szépségek leánya: Csáb szemével nyilazott le rája ,Ifju és szép, kell szivének égni." És a grófot háló szőtte be ; És az ifjún kell előre félni : Hölgyek ellen férfi győzhet-e ? Ég a szívnek olthatlan szerelme, Szívet Isten lángjáért teremte. Tél borítja a gróf’ szíve élét, Mint előbb volt, most is szívtelen. Megkaczagta a dalok ő sirénjét, És aludt a zengő hangszeren ; És a két hölgy sírt szégyendühében : Nincsen érzés a grófnak szivében. Fellép most a csábitó nyilával. Napszemén a lélek olvad el, Arcza gyászán a szív üdve elhal, S feldagad rá a szép hattyumell; Mind kirablá szépségét az égnek: Csábszemében éjfél és nap égnek. Most tekintsd meg a grófot, ki lett ő ? Hogy’ teremte ég illy szép szemet! Vad világot meggyőzhetnem illy no ; Fürtje’ élén lelke elveszett, S térdre hullva átéri vissza lelkét — Egy tekintet elvitt szívet, elmét. Térden a gróf, szem’ villáma tartja; Vér zajong át lelkén és agyán, E szemeknek mindörökre rabja, Még elolvad végre sugarán. Dal, művészet, szépség, mind bohóság; Csábításé a mindenhatóság. És a gróf vall lángoló szerelmet; Hölgynek ajkin élet és halál. Szívet égni ég kettőt teremtett. Ég a szép hölgy, s diadallal áll ; Lángolását a grófnak nevezte: Nem szeretni esküjét letette. Győztek a nők. A gróf félre törve; Sírt keresni tengerekre men. Visszahiják egy jegygyel könyörgve, Felgyulad benn minden érzemény: Érte ég a csábítás’ leánya, S mint a rája égve vár reája. És jön a gróf, égő fájdalomban, Éjszemében tépett lelke sír, Egy mennyország fekszik benne holtan. „Nem nő az, ki szívvel játszni bir.11 Szólt kaczagva, és a sérelemben... Mind a kettő szíve megrepedt benn. HIADOR. — — EGY FESTŐ ÉLETÉBŐL (VÉGE.) — Signor! — folytatásta — mikép esöcseptöl a föld, miként a tenger, mikor fölveti gyöngyeit : tisztultam és erősödtem én könyemben. — Uram! keblemnek egy napja volt, ön jött s napom éjre borult, ez alkonyban rezgett föl önnek csillaga .. de uram! napom ismét föltámadott és a csillag elhalványult. A köny, mellyet ön karjaimról szítt föl — e csillagnak utósó harmata volt. — Ön gyöngének szeretné tudni a hölgyet; signoréén erősebb vagyok önmagamnál; én önmagamat győztem meg. — Ne ámítsa önmagát signorina! én önt igaztalanul keménynek találom irántam, következetlennek s túlszigorunak saját maga iránt, erősnek nem. Keblében irántam a szerelem’ csillaga hajnallott föl, ön erőszakosan letépte lelke’ egéről, ön elvetette azt. Mi oka ennek signorina ? Minden bűnöm az, hogy szeretem, lényem’ egész teljéből szeretem önt; érdemeltem-e ezért, hogy ezen égről letaszítva elkárhoztasson engemet? — Szavaiból azt értem, hogy még mielőtt engem látott, már mást szeretett. Ez nem volt valódi szerelem, édesem! higye nekem, nem volt az. mi mást mondtak szemei, mikor első találkozásunkkor azokban a szeretetük megtestesült eszményét véltem megszólalni; mi másról győződtem meg, mikor a természet mintegy jelentőleg, hogy mi egymás’ számára lettünk, mindenható erejével egymás’ karjaiba font minket, s ön félig öntudatlan félig ösztönbül az önébe verő szivem fölött időzött; — és nem Isten’ ujja működött-e akkor, midőn első búcsúztunk * Sigfa--------------------------- 303 —