Honderü, 1847. június- december (5. évfolyam, 2/1-26. szám)

1847-10-05 / 14. szám

nyira megszoktatta az örökös savargással if jó urat végre köztünk látni. Klári szemei itt elteltek könyekkel. — Ő az az én jó uram is, az én béketűrő hitves társam. Mint tudom én becsülni és szeretni őt! El nem múltak még a te szép napjaid, drága Hunnia! még ily gyöngyöket rejtesz kebeledben. A világ még mindig csak oly jó, csak oly szép, mint hajdan volt. A külföldön úgy hivom mindenha, hogy nálunk nincs ti­­pusza többé a nemzetiségnek. Pozsony várán felkiálték, hogy Mátyás nem volt magyar, mert műveit külföldi udvaron tengődött, s nem sejtem , hogy van a szívben egy titkos rugó, mely a szivet, ha még jó, elzárja idegen be­nyomástól , s mint a márm­arosi magyar nép oly szépen mondja­­ ,csak mindig oda sír az, a hová való­. Itthonn vagyunk. — Szedje össze magát lelkem ifjú úr, így nem szabad haza lépnie. Azt hinnék, hogy beteg. Majd én elkészítem őket jöttéről. -}!- Ez iratkának nincs más czélja, mint ama közmirigyétől megnemesü­lt magyar ifjúsá­gunknak, annak virító tagjait megóvni, mely­nek szánandó neve : öngyötrés! Elefuntság bámul ránk majd minden fia­tal ember’ arczáról. A ténytelenség’ maras­­musa elannyira ránehézkedett ezen ép nem­zedékre , hogyha teszem azt, tudományi pá­lyáján a mai ifjúnak egy kedvetlen gát, egy szomorító családi esemény botlik eléje, már elveszti kedvét minden jóra, minden szépre. Lázas milantropia lepi el rózsás arczait s el­vénül egy hazudó gyermeki lárva alatt. Nincs bennök tűz, vagy van talán fölösleg is, mely korán elégeti a gyenge törzseket, s mi ennek oka ? Fájdalom az , hogy csak kevésnek van útmutatója, midőn legnagyobb szüksége vol­na rá, értem az első egyetemi években. Az előkelő ifjak szüntelen felvigyázat a­­latt állnak, nem szabad, ha akarják is, meg­szegni a lelkületüknek kitűzött erkölcsi kor­látokat. Kíméletlenül rátartatnak a tanulásra, s a szépművészet csak másodrangu joguk, melynek van még ideje kitörni szüzessége’ egész szépségében, midőn a díszszel befutott pálya’ végén van az ifjúnak állomása, neve és kenyere ! Mi egészen máskép áll ez a sze­gényebb sorsú tisztviselők’ gyermekeinél! Midőn ezek föllépnek az egyetemben, ma­gokkal hozzák provinciális mezecskéiket, me­lyek ely­avultak a brillírozó aristocrata ifjú’ palelotja mellett! De ez semmi! Nagyobbára túl vannak emelkedve e köznapiságon ezen ifjak’ lelkei, s első büszkeségük abban áll, hogy a fényes aristocrat ne legyen nála jobb deák, s ez szentül áll is három, sőt négy hó­napig. Erre annál büszkébb, mert tudja, hogy szabadsága’ gyümölcse, mig amaz a kényte­­lenség’ vasvesszeje alatt állja meg a sarat. Tíz közöl egy ifjú szilárdan megáll e büsz­keségben. Kilencz elhanyatlik. Kínos szabad­nak lenni s lemondani a szépművészet h­élyé­ről. Eleinte azzal ámítja magát, hogy ha na­ponta két órát fest, olvas és jegyzeget (jaj szegénynek, ha novellázni kezd!), marad még két órája zongorára, a franczia és angol nyelv­re, s aztán, nem szívta­m be tüzlélekkel Ver­lier’ szép óráit ?! — Kell-e több egy óránál a komoly tanra ? Jó az est. Forr a nép a nem­zeti színház előtt. Egy új eredeti művet ad­nak. Burg vérében a magyar honszeretet, nem betyár­t, mint vidéken a sallangos hon­fi, hanem higgadt, müveit tory. — Hogy jus­­son oda be ? Még nem tanult, de ígéri, fogad­ja, hogy színház után beváltja szavát , s be­megy nehéz áldozattal. Félig élvezi csak a szép látványt, mert reszket, hogy el nem ké­szült holnapra fanyával. Haza megy s csak fé­lig tanul, mert remeg kebelében az élvező, az elfogódott, még romlatan tiszta szív. Hiszi, hogy kész, s lázas álmot alszik. Reggel nem kész. .. hivatik s­­ megbukik. Most rádiómul az önszemrehányás’ szé­gyene. Jeles már nem lesz, mert többször föl nem lesz híva, s most már minek legyen szorgalmas, így lép az első kávéterembe, a hírlapokra tekint, s ott látja egy új novella’ homlokán nevét díszelgni. A jogászok és gyógytanulók művét füle’ hallatára dicsérik. ---------Cr­­- 246 cu

Next