Hunnia, 1993 (38-49. szám)
1993 / 38. szám - Sebestyén Béla: A fagy szorongatásában
HUNNIA A fagy szorongatásában Az elalvás előtti estidő a tervek órája, a néha lázba átcsapó álmodozásé. A képzelet kitör a valóság anyagából, és sziporkázva hatja át a lámpakapcsoló kattanása utáni sötétet. A fantáziaképek oly élénkek és ragyogók lehetnek, hogy egyikmásik a valóságos élmény makacsságával ragad meg emlékezetünkben, s esztendők során át végigkísér. Legszínesebbek a gyermekkor ábrándképei s azután az ifjú koré. Az elalvás előtti pillanatokban az élet egész pazar tartománya lábainknál hever, birtokunk, mely kéznyújtásnyi közelünkben van. A valóság széthulló rácsaiból kiszabadulva, boldog elmerüléssel siklunk át csituló lázainkból az álom békét adó ölébe. Az öregedő ember estéje lámpátlan falusi utca. Leszáll a sötét, világtalanná válik a kívül és a belül. Jobb nem gondolni semmire, jobb mielőbb átengedni a lelket és a testet az álomtalan álom feledésének. A jövő vezércsillagai csaknem mind aláhullottak már, alig-alig néhányka fénysugár pislákol. A megragadható megragadtatott, az ember számítgatja, mibe érdemes még belefogni, s mibe már nem. De ezen töprengeni nem is igen érdemes. Az ágy alatt gyűrűbe kunkorodik a múltnak kezedből kisiklott hosszú, hűvös kígyóteste. Néhány percig még figyeled szíved ütéseit, a szaladó idő kongatását, azután szemedre zárul a hályog, a fénytelen éj. A vénülő ember menekül az álmok elől. Míg fiatal vagy, a kora éji órákban álmodsz, öregedvén az éjhajnali órák vakká és süketté üresednek. Álmok az éjfélt követően támadnak, hogy visszahordják a múltat, de nagy kegy, ha jó óráidat ismételik. Inkább átélt szenvedést, sikertelen küzdelmeket, vereségeket idéznek, útvesztőidben bolyongtatnak, régmúlt sebeket tépnek föl, haragokat bolydítanak, kiegyenlítetlen számlákat teregetnek árnytudatod elé. Elkövetett hibáidat, erkölcsi vétkeidet vágják arcodba, miért így és miért úgy kérdéseket görgetnek, és az elmúlás szorongásával nyugtalanítanak. A tudat mély vízből fölpattanó labdaként menekül vissza a hajnali álomból az ébrenlétbe, ilyképp igyekezvén elfojtani az emlékezést, mindazt a keserves komplexust, amit az életednek nevezel. Az órára pillantasz, hajnal van még, aludni próbálsz, lebegsz az árnyhatáron, s folytatod tovább gyötrődéseidet. Négy óra sincs még. Kikaszmálódok az ágyból, veszem a zseblámpámat, azzal óvakodom az előszobán át a másik szobába, ahol idelátogató fiam pihen. Nem gyújtok világot, meg ne zavarjam az alvó családot. A fénysugár átmetszi a jégvirágos ablakot. Míg a hőmérő állását vizsgálgatom, reám hull az ablakréseken áttörő jéghideg légáram. A vörös szál - úgy látszik odafagyott - már napok óta a ~40 °C alatt áll. Visszatértemben bekukkantok a másik szobába is, betakargatom a kislányomat, aki minden éjjel lerúgja magáról a takarót, s bekapcsolom a hősugárzót, hogy ébredésének fészekmelege legyen. Mielőtt visszabújnék az ágyba, már kioltom a fényt. Az utcai lámpák dermedt párán fagyoskodnak. Házunk a Volgától nem messze áll, az ablakunk éppen arra néz. Ott vastag köd fed mindent. A közeli erőmű zsilipjét időnként megnyitják, a víz ráömlik a meder jégkérgére, fagytában sűrű párát gomolyogtak Ez a pára ül a tájon, ez vonja be zúzmarával a nyírfák ágacskáit, zsugorodott leveleit, és a közeli fenyvesben is ez hozza létre a jégkristály tündérvilágát. Az ablakot eltömítettük, a központi fűtés csöve tapinthatatlanul forró, a dermesztő fagy mégis minden irányból nyújtogatja csápjait. Fejem hiába fúrom mélyen a párnába, nyakamra hiába húzom a takarót, a maradék réseken testemhez kúsznak a borzasztó fagy finom erővonalai. Míg alszom, már ismét alszom, tapintásukat egyre érzem. Nyakamon, vállamon motoznak, szívemet hűtik, dobogtatják. Föl-fölriadok, dörzsölgetem arcom fagyott ráncait. Átperdülök, zuhanok az emlékek vermeibe, atavisztikus zuhanások az ősködbe, majd ismét önnön életem árnyképei. Keményen határolt sziklatömbként, éles fájdalommal törnek rám az álomképek, emlékek, melyekről hittem, a lélek ráncai közt rég elsárgultak már. Egy hang szól a múltból, egy már azonosíthatatlan torokból hangzik - odavesztek mind, az egész második hadsereg. A harmadik évfolyamra jártam - a tanuláshoz nem volt virágos kedvem. Napjaimat éltem a katonai szolgálathalasztás langymelegén. Nem voltam vak, de látni mintha nem akartam volna, bár a jeges légáram mind hevesebben dőlt a nyakamba, s éreztem, az idő korcsosult váza összeomlóban van. Még megrendezték a diákbálokat. Szürkülő hajnalokon ballagok hazafelé, karomban érzem az imént ölelt leánytestek melegét. Frissen esett hó ropog a talpam alatt, s egyre hallom a muzsikás zsongást... Ahányszor csak hazautaztam Kolozsvárra, a Királyhágóban a könnyem mindig kiesett. A veszteség? - kérdeztem. Mekkora a veszteség? Lehet tán százezer... vagy annál is több. Százezer? Száz...ezer? - ismételgettem tétován, tűnődve.