Ifjúmunkás, 1970 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1970-09-24 / 39. szám

4 Ifjúmunkás A kölyök a rakparton állt, két lé­pésre a kikötő olajos vizétől, két lé­pésre a közelgő haláltól. A Paranakos görög hajó teste döngve csapódott a móló betonkövei­hez, a lökésen mit sem enyhítettek a felfüggesztett gumiabroncsok. A kö­lyök, ha még kettőt lép, bekerül a hajó és a betonkockák közé, onnan pedig még nem jött ki senki élve... Tomescu révkapitány küldetése be­fejeződött, a nagy teherhajót behoz­ta a mólóra, innen már a rakodóké a szó. Leereszkedett a hágcsón a vontatóba és a kis monitor pöfögve szelte a habokat hátrafelé. Ha To­mescu csak egy pillanatra balra for­dítja a fejét, észrevenné a kölyköt, de a révkapitány jólneveltségének is van alsó határa : előbb kiosztja a ka­pott szivarokat a nyáladzó legénység között. Ha a kölyök még kettőt lép... Bombonel, a taxisofőr olyan unott pofával ült a Volgában, mint aki most készül egy tibeti kolostorba vonulni. Mit sem sejtve nyugodtan célbaköp egy kitaposott belű cigaret­tavégre. A két vámtiszt mogorván dolgo­zik a Paranakoson. Egy cseppet sem leplezik türelmetlenségüket. A sárga zászló a főárbócon nem kis dolog, ebből akár a karanténba kerülhetsz, vagy hazavihetsz valamit. Nem ön­magukért aggódnak, ha betegségről lenne szó, inkább a kicsikért, szóval minél előbb túllenni a viziten, oldal­ra, a mólóra nem is néznek még vé­letlenül sem. A kölyök mereven bámulja a radar antennáját. Néz fel a magas fedélzet­re, miközben enyhén sodródik előre, centiméterről centiméterre, mintha csak a Diesel-mozdony szele hajtaná, tovább, tovább. Alig hároméves, kék szeme és kalászsárga göndör haja van, de a közelben senkije sincs... A kiáltás nem hallszik. Micsoda lárma ! Fennebb, a rakparton innen, zörögnek a hangszórók. Mamaián a rádió vakációs műsorában híreket mondanak. Románul, németül, ango­lul, oroszul és franciául. Zene, mű­sorismertetés, egy nyugatnémet dá­mának kiskutyája veszett el (nem meg), háromszáz lej jár a becsületes megtalálónak (tessék, próbálja meg ön is !), időjárásjelentés, reklámok, hírek az autóversenyről, sport. A tengerpart széltében-hosszában sok­ezer tranzisztoros működik kézben, szatyorban, gumipárnán, csónakban, vagy csak úgy letéve a homokba. A víz nem hideg, csak a dokkok között olajosan fekete, hivogatóan sö­tét. Ennek a fiúnak a szülei is való­színűleg a víz kedvéért jöttek a ten­gerpartra, még akkor is, ha most mással vannak elfoglalva. Annyi lát­nivalót, szórakozóhelyet, elfoglaltsá­got, hobby-lehetőséget és egyebeket állítottak be az utóbbi időben (a séta­­fikáló csinos lányokról nem is be­szélve, hiszen azokon alig van némi ruha­, hogy nem könnyű választani. A kölyök megfordult közben a sa­ját tengelye körül és most a torony­daru közeledő építményét bámulja. Egy arra siető hivatalnok rászól, hogy menjen innen az anyukájához, ám a kölyök megharagudott, vagy nem érti a nyelvet, esetleg túl kicsi ah­hoz, hogy megértse, miért fontos most ez. Marad. A fordulónál megjelenik egy feke­te ember. Foltos overálban, cserzett kezekkel, hajára szorított cseszton­­ban, vállán kalapáccsal, éppen olyan, mint a regények egykori tipikus mun­kás hőse, kissé imbolygó léptekkel, de biztos öntudattal megy előre, az­tán megint csak előre. Ez az öntuda­tos vasmunkás az ő fekete kezével megfogja a kölyköt (amitől annak olajfoltos csuklóvédője képződik), és elvonja onnan, a haragvó tenger, az esetlenül himbálódzó hajó, a mozgó toronydaru, a sietős Diesel-mozdony és az emberi rövidlátás közeléből, ki a napfényre, vagyis arrább, ahol a véletlenek prózaibb szavakkal intézik az életet. De a kölyök nem megy, illetve nem akar menni, próbálja megtámasztani cipőtalpát a kőkocká­kon. Mit tesz ez egy öntudatos va­sasnak ? Minden zavar nélkül szán­­káztatja jó harminc méterre a hajó­tól, ott leteszi és szó nélkül rágyújt egy petyhüdt marosestire. Ám az is­tenadta gyermek, akit íme végre megmentettek a biztos haláltól (lega­lábbis a riporter véleménye szerint), serényen spurizik vissza, illetve csak próbálja, de egy olajfoltos és öntuda­tos munkáskéz mindig útját állja, így megy ez több alkalommal, talán fel sem mérhető az eltelt idő, míg végül a munkás nem maradhat to­vább, még egy öntudatos munkásnak is dolga van a műhelyekben, miért is tanácstalanul tekint körül a szülők után... De nem jön senki. A munkás tud­ja, hogy ha elengedi a kölyköt, az úgy sem marad ott, menten vissza­nyargal a hajóhoz, abból pedig lehet szomorú következmény, szóval a pa­lacsinta. Kollégái, akiknek ujjaik, lá­buk vagy karjuk hiányzik, nem a jóléttel járták meg, hanem épp az ilyen nagy bámulással. Hová merült el szép szemed világa ? Ripsz-ropsz, jött a gép és levágta a lábad. Marius, a munkás, nem idézgetett most a Lenni vagy nem lenni a mólón című Shakespeare darabból, hanem hóna alatt a kölyökkel odasétált Bombonel­­hez, a taxisofőrhöz. A sofőr (lehet, hogy eljövendő lá­ma), unalmában elfogadta a kölyköt letétbe, amíg jön az anyja. (Érdekes, eszükbe sem jutott, hogy az apja is jöhetne ! Miért éppen az anyja ? Úgy látszik, ez közelebb áll a férfifantá­ziához.) Bombon el dobálja a gyufásskatu­­lyát, találd már ki, melyik oldalára fog leesni, ezzel le is köti néhány pillanatig a gyermeket, olyankor pe­dig, amikor a srác indulni készül, „biztatóan“ a vállára vereget. Végül a kocsinak el kell mennie, átveszi hát a fiút egy hegesztő, egy nyurga­, szemüveges fiú, szálasan pelyhedző bajszával, aki hosszú lábaival örökös látás-futásban „túlkeresi“ a maga mindennapi betevő falatját. Most is el kell mennie például szegért (minek egy hegesztőnek szeg, azt még nem tudjuk), neki most az kell. Közben teljesen elfelejti, hol vette át a srá­cot és hol kell majd jöjjön annak az „anyja“, s így fél óra múlva a kikötő másik részében, az asztalosműhelyek­­nél, karján a gyermekkel, tétova mozdulatokkal válogat szeget egy üres narancsosládán. Persze az fel sem tűnik, hogy az anyja ide már nem jöhet (amennyiben a dolgok kö­zött okozati összefüggés van), már csak azért sem, mert az, ha keresi, valahol a vámhivatal körül teszi, de az is lehet, hogy csak a haját tépi ijedtében a kikötői parancsnokságon. Tizenegyig a fiú még négyszer cse­rélt gazdát. Ha nem jön közbe a szülő, fél óra múlva a fehérbajszú kormányos karján éri utol az ebéd­szünet s akkor a kölyöknek több korty pálinkára és egy negyed para­dicsomos halra lesznek kilátásai. Ad­dig még van idő, s a vén medve bol­dogtalanul kacsázik vele ide-oda a mólón, lehet, hogy csak a szokatlan feladat miatt, de az is lehet, hogy a zubbonyán éktelenkedő nedvesség­folt irányában érzett bizonytalanság­ból. (Jöhet egy feljebbvaló és...). A kölyök ebédszünetre átkerült a kazánjavító műhelybe. Itt a hatalmas zajon kívül hatalmas emberek és hatalmas étvágyak találhatók. A fiút leültették egy kiskazánra, maguk a munkások helyet foglaltak a nagyka­zánokon és a közepes kazánokra szé­pen kiteregették a nylonstaniclit. A kölyöknek is tettek mindenből, hogy ne panaszkodjék, de aztán le kellett róla tolni a nadrágocskát, mert siet­­nékje volt. Ez is rendben ment, a ha­talmas emberek közül nem fordult el senki, mert voltak olyanok, akik már otthon is végeztettek hasonló művele­tet a gyermekükkel, sőt még olyan is akadt, aki gyermekkorában szintén így csinálta. Megpróbálták vallatóra fogni a fiút, de nem tudott románul, mert nem fe­lelt, igaz, az egyik lógó pájeszűi inas kérdésére, miszerint „ejesz ?“ sem kaptak választ, arra következtettek, hogy még nem tud beszélni a csöpp­ség. Akár külföldi, akár nem, két órakor már felette gyanús volt, hogy nem jön érte senki (belföldről vagy külföldről), hogy hazavigye (belföldre vagy külföldre), mert ugye délután az üres műhelyben mégsem marad­hat. A mester, hivatásához illő kimért­séggel, átvitte hát a parancsnokságra. Ám a kölyök a tisztekkel sem be­szélt. Vagy megharagudott valamiért, vagy valóban külföldi volt és betar­totta a „beszéd is pénz“ elvét, így előbb körtáviratot intéztek a veszteg­lő hajókhoz a kikötőben talált gyer­mekkel kapcsolatban, ti, ti, ti, tá, tá, hangzik a Qx, de úgy látszik, se­hol sem hiányzott emberke a leltár­ból, mert mindenütt tagadó a válasz. Maradt tehát a rádió vakációs műso­ra. Telefon, hívás, várakozás, csend (eltekintve a kagylóban hallható zö­rejektől), jön már az a bizonyos elv­társ ?, nem kérem, csak kutya hiány­zik, mi gyermeket találtunk, de hol az anyja ? Be fogjuk mondani majd a híreket követően, mert most na­gyon sok az anyag, természetesen utánvétellel, valakinek ezt is kell vi­selni, a rádiót sem az utcán talál­tuk ... Az egyik tengerésztiszt saját kocsi­ján viszi el a fiút, önként, Mamaiára. Ez még egy utolsó szomorú pillantást vet a kikötött hajók irányába, majd elsüpped a puha ülésen, elnyomja az álom, hiszen a hurcoláson kívül a he­gyespaprika is megviselte. A stúdióba már nem jutott be a fiú, még a kocsiból kiemelte az anyja. Érdekes, tényleg az anyja volt, egy rúzsfoltos apának jobban örültem volna, mert akkor mindjárt lenne magyarázat. Szerettem volna megkérdezni az asszonyt, miként tör­tént az eset, de olyan sok öröm­könnyet hullatott, hogy még a járda is nedves lett, meg aztán úgy hálál­kodott a tisztnek, egyszóval én nem kerültem Borra, a gyermekre mások vigyáztak, nem én, mert ő is csak ember, nem veszhet el. Nagy G. Károly (Boda József cikkének folytatása az I. oldalról) Nem elég megszüntetni és elnyomni a vallást. A színházzal kell helyet­tesíteni — mondotta Lenin és jogo­san. Mert a vallást helyettesíteni kell valamivel. Vajon senki sem gondolkozott el azon, hogy emberek, akik már évti­zedek óta nem járnak templomba, nem is hívók, mégis pap előtt es­küsznek ? S utána akárcsak azelőtt, be sem teszik a lábukat „Isten há­zába“, esetleg csak keresztelőkor ? Miért van az, hogy meggyőződéses ateisták mélyen meghatódnak a brassói Fekete Templom orgona­­hangversenyein ? Miért vonzanak annyi embert a vallásos ünnepek rituális szokásai ? Miért gondoskod­nak egyes vallásos szekták magne­tofonról, különféle hangszerekről s egyéb, az ifjúság körében népszerű „munkaeszközről“ ? Tudományos-technikai forrada­lom tanúi vagyunk, mely alapvető változásokat hozott s ígér még az élet különböző területein. Az em­ber a kozmoszt ostromolja, a mate­matika és segédtudományai beha­tolnak a gazdaságba, de nemcsak oda ! A modern költészet és próza, a nonfiguratív művészet, az ab­szurd színház, a filmművészet új és új hullámai — mindezek ma rendkívüli módon megterhelik az emberi rációt. S az érzelmi háttér, mely a lélek húrjain játszik, egyre kevésbé érvényesül. Határozott meggyőződésem, hogy a ma templomba járók és szektákat látogatók döntő többsége nem val­lásos hívő. Meg vannak győződve a tudományos ateizmus elveinek he­lyességéről, miközben vonzza őket a vallásos pompa, a vallásos szer­tartások ünnepélyessége és érzelmi töltete. A tudományos név­lés mellett te­hát (amelyet nem mindig a legjobb eszközökkel s nem is a legeredmé­nyesebben folytatunk) ezen a té­ren kell hatnunk. A felvetett prob­lémákkal úgy érzem, ifjúsági szer­vezetünknek is foglalkoznia kell. Emellett az Ifjúságügyi kutató­­központ is vizsgálandó kérdései közé sorolhatja őket, hiszen csakis e jelenségek sokoldalú ismeretében találunk rá azokra az eszközökre, melyek vonzóbb tevékenységet biztosítanak a fiataloknak, mint a vallásos szertartások vagy a szek­ták. De ha egyedül a szociológiára bízzuk ezt a feladatot, akkor meg­maradunk az elvont és üres fogal­maknál, sokféle érvet és ellenérvet találunk mindarra, amit cselek­szünk, vagy amit nem cselekszünk, s az önelégültség olyan fokára jut­hatunk, amikor így kiáltunk fel ! „Istennek hála, kezünkben az esz­köz, amivel létét megcáfolhatjuk.“ Továbbra is vitatható az a mód, ahogy az ateista nevelést végezzük, valamint az ateizmus és vallástör­téneti ismeretek tanításának hiá­nya — még a társadalomtudomá­nyi felsőoktatásban is. Marosvásárhelyen, a patinás vá­rosi könyvtár osztályvezetőjének, Mészáros Józsefnek a jóvoltából úgy „megmérgeződtem“ könyvtári­könyvtárosi problémákkal, hogy most azt sem tudom, miről írjak. Talán jobb lesz, ha az általánosan fontos és érdekes kérdésekről majd külön írásban szólok, s ezúttal egy kezdeményezés, az új városnegyed­be, „olvasókörelbe“ vitt könyvtár­­fiók életképessége s terjesztése mellett állok ki. A Tudor Vladimirescu negyedben alig másfél esztendeje működő fi­ókkönyvtárban töltöttem el egy délelőttöt, hogy ne csak mondás után, tapasztalat alapján is állít­hassam: szükség van ezekre a könyvtárakra, küldetést teljesíte­nek. Persze, csak akkor, ha hozzá­értő a könyvtáros, s a helyiségnek otthonias jelleget tudnak biztosíta­ni. A TV-negyedi könyvtár mind­két feltételnek megfelel. Mózes Ibo­lya 16 éve szakmabeli, dolgozott könyvtár-néző EGY ÚJ NEGYEDBEN már gyermekkönyvtárban is. A helyiség: garszonblokk földszintjén, tágas, szinte csupaüveg, virágokkal kellemessé varázsolt, benne 4955 kö­tet, a nyilvántartásban 700 rendsze­res olvasó. Sok, kevés? Azt hiszem, ezen fö­lösleges töprengeni. S idő sincs, mert az olvasók egymásnak adják a kilincset. Mózes Ibolya legtöbbjü­ket személyesen ismeri, azt is tud­ja, mikor van öröm, mikor bánat otthon. Mihály néninek könyveket ajánl, majd megkérdi: „Hogy van Mihály bácsi?“ Az érdeklődés lát­hatóan jólesik az idősebb asszony­nak. A gyakoribb vendégek időseb­bek. Érthető, több az idejük,­­ ahogy a könyvtárosnő mondja, „ke­vesebb a pénzük, hogy könyveket vásároljanak. Itt pedig ingyen hozzájuthatnak az olvasnivaló­hoz.“ Aztán elmeséli, hogy egy másik „kuncsaftra“ panaszkodott, olyan beteg, hogy a reggelt nem éri meg. Lakására vitte Fallet Egy félnótás Párizsban című regényét, s reggel­i a néni teljesen gyógyult volt... Fiatalember lép be, könyveket hoz, válogat. Nézem a kartotékját: 19 éves, technikumi hallgató, Vámos Vasilenak hívják. A válogatás ered­ménye meglehetősen vegyes érdek­lődésre vall: nehéz fajsúlyú esszé­kötet mellett kalandos, könnyű ol­vasmány. A nagy átlaghoz tartozik, ilyen az ember: hangulat-olvasó. Mi az elsősorban, ami figyelemre méltó Mózes Ibolya tevékenységé­ben? Igyekezett minél több úgyne­vezett kötelező olvasmányt besze­rezni, hogy a tanulók igényeit ki­elégíthesse, ne kelljen azoknak a nagy könyvtárba menniük. Mi több, tanév elején fölkeresi az iro­dalomtanárokat, s fölhívja a fi­gyelmüket, hogy népszerűsítsék könyvtárát a diákok előtt. Legépel­te a kötelező olvasmányok jegyzé­két, s ilyenformán még ajánlani is tud­jó előre a fiataloknak, öröm­mel újságolja, milyen nagy elégté­telt jelentett számára, hogy az év­zárón a legszorgalmasabb gyermek­olvasói szinte kivétel nélkül a ki­tüntetett tanulók között voltak. A naptár szeptember 11-et mutat, amikor ott ülök a könyvtárban,­­ már a harmadik tanuló jelenti kit .Tessék engem kihúzni a tagok közül, mert kezdődik az iskola,­­ aztán tanulni kell. Honnan szedik azt, hogy az iskolaév idején nem kell olvasni? Ki riasztja el őket a rendszeres olvasástól, ami nélkül vajmi keveset ér a mégoly rendsze­res tanulás is ? Úgy hiszem, nem ártana, ha a könyvtárosnő elbeszél­getne egy-két szülővel... Nézegetem a frissen kapott köny­veket. Az összállományt nagyjából ismerem, de az új küldeményből is kitetszik: valahol zavar van. Az ol­vasók igényeihez mérten több is le­hetne a magyar nyelvű könyv. Igaz a TV-negyed könyvtára nem keres­kedelmi egység, ám a kereslet itt sem hagyható figyelmen kívül Lázár László Domokos Eszter riportsorozata Két szál :pünkösdrózsa I£éb szál pünkösdrózsa Kihajlott az útra, Kihajlott az útra, Ы akar hervadni. El akar hervadni, Kincs, ki leszakítsa. Nincs, ki leszakítsa. 4. „ELHERVADT CIDRUSFA“ ? Milyen helyet foglal el a népdal az iskolai zeneoktatásban ? Az általános iskolák V. osztályában például az egész évi 32 órából 13-at fordítanak új anyag átadására, 11-et ismétlésre, ötöt zenehallgatásra , és három órával tetszése szerint gazdál­kodhat a zenetanár. Az audíciók al­kalmával a tanterv szerint meg kell ismerkednie a tanulónak a népi tán­cokkal és zenéjükkel — elsősorban azokkal, amelyeket a környéken tán­colnak, továbbá a legismertebb ro­mán népi táncváltozatokkal. A tanár szemléltetésként bemutatja a tánccal járó népviseletet. Feltárja a tanulók előtt a hazai folklór gazdagságát és ismerteti hazai együtteseink külföldi sikereit. Továbbá ismerteti a népze­nében használatos sajátos hangsze­reket. Mindezt öt-hat órában. A VI. osztályos tanterv előírja a népdalok hallgatását öt audícióban. Az évi 32 órából 22 órát fordítanak elméleti oktatásra, és két órával tet­szés szerint gazdálkodik a tanár. A Vll.-ben nem, de a Vili. osztály­ban ismét foglalkoznak a tanulók a népzenével, a román zene története kapcsán, amit három órában adnak elő nekik. А IX. osztály tananyaga a klasszi­kus zene történetét öleli fel. А X. osz­tályban viszont foglalkoznak a folk­lór hatásával a különböző nemzetek huszadik századi zenéjére, valamint összesen 8 óra keretében a román népzenével és a nemzetiségek zenei folklórkincsével. Keresem a népdalt, keresem Bartó­kot G. Takács Gabriella és Guttman Mihály Énekeskönyvében, amelyet az V. osztályosok számára szerkesztet­tek. ,Magyar népi gyermekdal“ mű­faji meghatározással jelölik a Május elsején című dallamot (Rossa E. szer­zeménnyé I ?), amelynek szövegét Weöres S. írta (nem Weöres Sán­dor 11). Nos, mit gondoljon az az ötö­dikes tanuló, aki ebből a könyvből tanulja meg, mi is az a népi gyer­mekdal, ki is az a Weöres S. ? ! Bartók Béláról 13 sornyi szöveget találni a könyvben. Alatta a Károlyi A. szövegével közölt Bányászdal. Egyetlen dallam. A tizenhárom sornyi szövegben — felsorolásban — meg­említik a szerzők a Mikrokozmoszt. Esetleges a példa. Nincs arra te­rünk jelen esetben, hogy az iskolai ze­neoktatás, zenei nevelés teljes egészét vizsgáljuk, ez a vizsgálat különben is avatott szakembereket igényelne. Épp ezért úgy gondoltam, helyes, ha legmagasabb szinten, a Tanügymi­­nisztériumban kérek útbaigazítást eb­ben a kérdésben. Hosszú folyosóról sok ajtó nyílik jobbra-balra. Végigjártam őket. Sajnos nem sikerült találkoznom olyan szakemberrel, aki a zenei ne­veléssel foglalkozik — országos szin­ten. Orosz nyelvszakos tanárnőhöz irányítottak , zavartan mentegetőzött, nem az ő szakmája, mondta, egyéb­ként a hallása sem tökéletes. A Tanügyminsztériumban már egy éve nincs zenei szakember. A sepsiszentgyörgyi zeneiskolában olyan 16—18 éves, vargyasi, kisbaco­­ni, nagybaconi, köpeci lányokkal ta­lálkozott a zenetanár, akik egyetlen népdalt sem tudtak. A zenetanár történetesen zeneszer­ző is, képzettsége magas fokú, szak­mai kíváncsisága fejlett : elment egy hétre gyűjteni Nagybaconba. És nem talált semmit. Erről cikket közölt a Megyei Tükörben, de Nagybaconban ettől még nem virágzott fel a nép­dal. Ezek után a zeneszerző, illetve zenepedagógus véleménye : ma már — úgy látszik — a városból kell visszavinni falura a népdalt sok he­lyen, ez pedig kitartó és komoly hoz­záértést igénylő munka volna. Hogy városon milyen élettere van a népdalnak, arról szó esett a Mű­velődés idei kolozsvári találkozóján, melyet a folyóirat „baráti körével" rendezett. Arra a kérdésre, hogy va­jon nem közöl-e túl sok (!) népdalt hasábjain a Művelődés, Almási Ist­ván folklorista azt válaszolta : való­jában az a helyzet, hogy falun még mindig komolyabb léttere van a nép­dalnak, mint városon, a Művelődés épp városi közönségét tanítja a nép­dalra. Kinek van igaza ? és kinek, miért van szüksége a népdalra ? Kétségtelen, hogy minden — zenei­leg bármennyire is művelt — ember­nek. Kétségtelen, hogy a zenei anya­nyelv kialakítása nélkül nincs mire épülnie a zenei műveltségnek. És az is kétségtelen, hogy ezt a kérdést nem lehet elhanyagolni sem Körös­­tárkányban, sem Nagyszalontán, sem Nagybaconban, sem óvodában, sem általános iskolában, sem — általában — az oktatásügyi fórumokon. Szomorú, hogy huszonöt évvel Bartók Béla halála után még mindig igaz, amit ő­ így fogalmazott meg : „A... népdalok közül azoknak a da­loknak a dallamait..., amelyeket pa­rasztdaloknak nevezek, a nagyközön­ség alig ismeri." Természetesen­­ zsúfolt a tanterv. A tanulóknak meg kell ismerkedniük a szimfonikus zene nagyjaival, a szo­nátaformával, a huszadik század modern zenei irányzataival. Ez azon­ban lehetetlen az „ábécé“ ismerete nélkül. Úgy hiszem, helyesebb lenne, ha a gyerekeknek nem almáért, labdáért,­­ hanem azért kellene énekelniük a népdalokat, mert zenepedagógusaink őszintén hiszik és vallják, hogy igen­is ki kell alakítani a zenei anyanyel­vet. Márpedig hihetik, vallhatják bátran — akkor, amikor a zenei ne­velésben, oktatásban világszerte nagy jelentőséget tulajdonítanak a bartóki­­kodályi módszertannak. Nem vagyok sem folklórkutató, sem zenepedagógus. De a népdalt gye­rekkoromban ismertem meg, amikor a szüleim magukkal vittek egy-egy népdalgyűjtő útra. A hangjegyeket írni a nyomtatott nagy betűkkel egy­szerre tan­ultam meg, és őszintén szólva : elszomorított, amikor a ko­lozsvári Babeş-Bolyai tudományegye­tem magyar szakos diákjaival — a folklór-kör tanulmányi kirándulásán — gyűjtés közben nem kellett leje­gyeznünk a dallamot, csak a szöve­get. Aki jegyezte is, hiába jegyezte : nem kellett senkinek. Szakemberek dolga felmérni a je­len helyzetet. Azt, hogy mit jelent nekünk ma a népdal: „elhervadt cidrusfa“-e csakugyan, olyan szépség, aminek nincs már közönsége, ami mellett el lehet menni, vagy létünk, tudatunk, műveltségünk szerves ré­sze ? Egy bizonyos : tenni kell valamit, hogy ne álljon szomorú, de túlnyomó részt igaz analógiaként a népdalra — az ismert népdal. Két szál pünkösdrózsa kihajlott az útra, el akar hervadni, nincs, ki leszakítsa. Szöveg nélkül Ars poeticaként a kötet második rajzát jelölném meg. Egy könnyező ember nevető arcot rajzol, s az első arcon lecsorgó könnycsepp mosolygó szemmé változik a másodikon. A karikaturista ismeri a világot, annak minden ostobaságát, gerinctelensé­­gét, nagyképűségét. Sír. Valamint ra&zmijrjevetd­éffTnéfi~arcot. Mert~hz o. tobappgon, gerinctelen ségeru^-jbu­r kracián, nagyképűsége­i, jéHemte­li пфдеп nevetni kell. H szén a né V stas is fegyver, b? talap okosabb g­al­os, mint az a atombomba vídgatás néll­il öl, a bevetés csak apekint stntmidii meg, arcVe rászolgált ídelmiségi­­ tárgyú litbikatúrákat rajzol A banépkorkorus író T légycsa­­póval­rtja bkbérlidf&Qrú nélküli, le­­gyekkörttt rajzó ИоеиетЩагф társait. A tudóst tánc buklyog-c Kip agyhoz. Az alkotó teherménegen méri mű­veit. A festő kötéllel ráncigálja ké­péhez a napsugarakat. De értelmiségi létünk görbe tükrében nemcsak a szakmabeli ismer rá mestersége buk­tatóira ... Akinek szeme van, lás­son ! Közéleti karikaturista. Nem kerüli el figyelmét az önmagát idézgető férfiú, akinek száján saját idézőjel­be tett képmása bukik ki. A szolga­­lelkű hamutartónak nyitja fejét tettese cigarettája számára. A fölöt­­test dróton rángatják, azt magyaráz­za beosztottjának, amit az ismeretlen bábmozgató keze diktál. A szónok emelvénye mélyén más írja a beszé­det ... Nagyon ismeri az embert. Talán ezért is olyan gyilkos erejű az a raj­za, amelyen egy marionett-emberke látható, aki saját magát ráncigálja a marokra fogott drótok segítségével. Szomorú ez a rajz, önvizsgálatra késztet , vajon mi önmagunk va­gyunk-e, avagy csak dróton tánco­lunk ? Csöppet sem halk szavú művész. Igaz, hogy nem ordít, nem izgágás­­kodik, viszont határozottan kimond­ja, ami a szívén fekszik. Kevesen te­szik meg ezt. S talán ezért is érde­mes megtanulnunk, megjegyeznünk Octavian Bour karikaturista nevét. Mint ahogy könyve is — amelynek fedőlapján 13 nyelven hirdeti, hogy szavak nélkül is képesek vagyunk megérteni egymást — megérdemli, hogy eljusson minden ép humorérzé­­kű ember kezébe. (nemere) Tizenhat napon át a nemzetkö­zi zeneélet központja volt Bukarest, amelynek három koncerttermében estéről estére világhírű művészek, karmesterek, zenekarok, együttesek és a mi legjobbjaink léptek fel. Meghívott vendégeink — nagy­­tekintélyű zenei szakemberek, zeneszerzők, művészek, kritikusok — egyöntetűen hangoztatták, hogy az ötödik Enescu Fesztivál méltán állítható a legtekintélyesebb euró­pai zenei ünnepségek mellé. Délelőttönként három teremben egyidőben folyt a fiatalok verse­nye, amelyen 22 országból több mint száz ifjú muzsikus versengett a hírnevet biztosító Enescu-díjért. A rendkívül érdekfeszítő és színvo­nalas verseny után a három, nemzetközi szaktekintélyekből álló zsűrinek nem volt könnyű dolga. A népes „mezőnyből“ sok igazi tehet­ség tűnt ki, köztük olyan művészek is, akik már számos más nemzet­közi versenyen díjat nyertek. Mindhárom versenyben szép si­kerrel szerepeltek a mi fiataljaink , összesen tizenhárom díjat sze­reztek. A hegedűverseny I. díját Silvia Marcovici román versenyzőnek ítél­ték oda. Ő járult elsőnek George Manoliu zsürielnök elé, hogy átve­gye az oklevelet és az aranyérmet. A fesztiválon vendégszerepelt Hen­ryk Szeryng világhírű hegedűmű­vész 17 000 lej különdíjat adott a hegedűverseny elsőjének. A máso­dik díjat Ruben Agaronian (Szov­jetunió), a III. díjat ugyancsak a szovjet Filip Hirshorn, a negyedik díjat pedig Kussmaul Rainer (NSZK) nyerte. Dicsérő oklevelet három román versenyző: Maszalits Mária, Eugen Sirbu és Ágoston András, valamint Krzysztof Jako­­wicz lengyel hegedűs kapott. A zongoraverseny első díját Dmitrij Alekszejev szovjet művész­nek nyújtotta át Ovidiu Drimba zsürielnök. A második díjat az amerikai Mack McCray, a harma­dikat román zongorista, Radu To­­escu, a negyediket pedig a spanyol Enrique Perez de Guzman nyerte. Ezenkívül három szovjet verseny­ző részesült dicsérő oklevélben. ■а» Az énekverseny díjkiosztásánál elsőnek ismét román versenyző, Eugenia Moldoveanu vette át Oc­­tav Enigorescu elnök kezéből az aranyérmet. A második és harma­dik helyre szovjet versenyzők: Ni­­ele Abrazaitite, illetve Nagyezsda Vainer került. A negyedik díjat a mi versenyzőnk : Elena Duma nyerte. Dicsérő oklevelet kaptak : Bar­bara Gubisch (Német DK), Ro­­dica Tom­a (Románia SZK). A férfi­ak énekversenyének első díját is román művész, Gheorghe Crîsnaru nyerte. A második helyre Kon­­sztantyin Pluzsnyik­ov szovjet éne­kes került, míg a harmadik és ne­gyedik díjat ugyancsak román ver­senyzők ,Emil Gherman és Dan Zancu szerezték meg, de szintén románok — Mihail Panghe és Dan Şerbac — kaptak dicsérő oklevelet is. A díjkiosztást követően a kitün­tetettek legjobbjai hangversenyeztek. Ezen az estén, annyi sok nagy mű­vész után, ők csillogtatták tehetsé­güket, amellyel méltán rászolgáltak az Enescu-díjra. A mi versenyző­ink közül elsőnek Eugen Sirbu hegedült, énekeseink sorából pedig Gheorghe Crîsnaru, majd Eugenia Moldoveanu lépett fel. Utolsó számként a román hegedűiskola nagy reménysége és büszkesége, Silvia Marcovici csillogtatta meg rendkívüli tehetségét. Csodálatos élmény volt egyetlen este ennyi fiatal tehetséget hallgat­ni. Ünnepi koncertjük mély értel­met, tartalmat adott az Enescu­­versenynek. Pintér Lajos Silvio Marcovici, a hegedűverseny­­ díjazottja T 0*70 Harminc fiú és lány fényképét köz­li a Jóbarát 38. szeptember 5-én megjelent száma, ők a Rárónak ne­vezett űrhajó utasai. Képzeletbeli bolygójukra, a Seholsincsre utazva egész sor nehéz feladatot kellett meg­oldaniuk ahhoz, hogy aztán együtt és egymással versenyezve kikiáltsák a folyóirat által szervezett tantárgy­­olimpiász idei győzteseit. A tévéből is tudjuk, hogy mindez ragyogó mű­sor, tanulságos kirándulás, sok szer­vezési bravúr keretében történt. A versenyzők nyilatkoztak : az idei tan­­tárgy­olimpiász jobban sikerült a ta­valyinál. A házigazdák, a Kovászna megyeiek mondták : szórakoztató volt. Nevelők bizonyítják: így kell, csak így lehet ezt csinálni. Érdekesen, mu­latságosan, tanulságosan. Mire volt jó ez a néhánynapos ese­­­mény ? Arra, hogy ismételten bebi­zonyítsa : kell egy ilyen kirándulá­sokkal, nyilvános vetélkedővel, újság­gal és saját indulóval rendelkező ve­télkedő a hazai magyar nyelvű isko­lák tanulóinak életében, ahol össze­mérhetik tehetségüket, tárgyi tudásu­kat. Ahol tanáraik is erőt, lelkese­dést, tudást meríthetnek további ne­velőmunkájukhoz. A Pionírszervezet Országos Tanácsának hetilapja, a Jó­barát méltó feladatot vállalt magára a verseny levezetésével. A lapnak harmincezernél több előfizetője van, a versenybe majdnem ugyanennyien kapcsolódtak be. Ehhez az örvende­tes eseményhez fűződik a következő óhaj : fejlesszük tovább a tantárgy­­olimpiászszerű vetélkedőket, kezde­ményezzünk megyei szintű versenye­ket is. Az egyik idei nyertes mondta: nyolcadikba megyek, sajnálom, hogy jövőre már nem vehetek részt T­V - expedíción. Sok ezer fiatal bánata ez. A KISZ- szervezeteken múlik, hogy helyi kez­deményezésekkel ne csak enyhítsék, hanem hasonló ötletekkel „felejtes­sék” el az egykori pionírok idei leg­szebb vakációs élményét. f­64

Next