Ifjúmunkás, 1970 (14. évfolyam, 1-53. szám)
1970-09-24 / 39. szám
4 Ifjúmunkás A kölyök a rakparton állt, két lépésre a kikötő olajos vizétől, két lépésre a közelgő haláltól. A Paranakos görög hajó teste döngve csapódott a móló betonköveihez, a lökésen mit sem enyhítettek a felfüggesztett gumiabroncsok. A kölyök, ha még kettőt lép, bekerül a hajó és a betonkockák közé, onnan pedig még nem jött ki senki élve... Tomescu révkapitány küldetése befejeződött, a nagy teherhajót behozta a mólóra, innen már a rakodóké a szó. Leereszkedett a hágcsón a vontatóba és a kis monitor pöfögve szelte a habokat hátrafelé. Ha Tomescu csak egy pillanatra balra fordítja a fejét, észrevenné a kölyköt, de a révkapitány jólneveltségének is van alsó határa : előbb kiosztja a kapott szivarokat a nyáladzó legénység között. Ha a kölyök még kettőt lép... Bombonel, a taxisofőr olyan unott pofával ült a Volgában, mint aki most készül egy tibeti kolostorba vonulni. Mit sem sejtve nyugodtan célbaköp egy kitaposott belű cigarettavégre. A két vámtiszt mogorván dolgozik a Paranakoson. Egy cseppet sem leplezik türelmetlenségüket. A sárga zászló a főárbócon nem kis dolog, ebből akár a karanténba kerülhetsz, vagy hazavihetsz valamit. Nem önmagukért aggódnak, ha betegségről lenne szó, inkább a kicsikért, szóval minél előbb túllenni a viziten, oldalra, a mólóra nem is néznek még véletlenül sem. A kölyök mereven bámulja a radar antennáját. Néz fel a magas fedélzetre, miközben enyhén sodródik előre, centiméterről centiméterre, mintha csak a Diesel-mozdony szele hajtaná, tovább, tovább. Alig hároméves, kék szeme és kalászsárga göndör haja van, de a közelben senkije sincs... A kiáltás nem hallszik. Micsoda lárma ! Fennebb, a rakparton innen, zörögnek a hangszórók. Mamaián a rádió vakációs műsorában híreket mondanak. Románul, németül, angolul, oroszul és franciául. Zene, műsorismertetés, egy nyugatnémet dámának kiskutyája veszett el (nem meg), háromszáz lej jár a becsületes megtalálónak (tessék, próbálja meg ön is !), időjárásjelentés, reklámok, hírek az autóversenyről, sport. A tengerpart széltében-hosszában sokezer tranzisztoros működik kézben, szatyorban, gumipárnán, csónakban, vagy csak úgy letéve a homokba. A víz nem hideg, csak a dokkok között olajosan fekete, hivogatóan sötét. Ennek a fiúnak a szülei is valószínűleg a víz kedvéért jöttek a tengerpartra, még akkor is, ha most mással vannak elfoglalva. Annyi látnivalót, szórakozóhelyet, elfoglaltságot, hobby-lehetőséget és egyebeket állítottak be az utóbbi időben (a sétafikáló csinos lányokról nem is beszélve, hiszen azokon alig van némi ruha, hogy nem könnyű választani. A kölyök megfordult közben a saját tengelye körül és most a toronydaru közeledő építményét bámulja. Egy arra siető hivatalnok rászól, hogy menjen innen az anyukájához, ám a kölyök megharagudott, vagy nem érti a nyelvet, esetleg túl kicsi ahhoz, hogy megértse, miért fontos most ez. Marad. A fordulónál megjelenik egy fekete ember. Foltos overálban, cserzett kezekkel, hajára szorított csesztonban, vállán kalapáccsal, éppen olyan, mint a regények egykori tipikus munkás hőse, kissé imbolygó léptekkel, de biztos öntudattal megy előre, aztán megint csak előre. Ez az öntudatos vasmunkás az ő fekete kezével megfogja a kölyköt (amitől annak olajfoltos csuklóvédője képződik), és elvonja onnan, a haragvó tenger, az esetlenül himbálódzó hajó, a mozgó toronydaru, a sietős Diesel-mozdony és az emberi rövidlátás közeléből, ki a napfényre, vagyis arrább, ahol a véletlenek prózaibb szavakkal intézik az életet. De a kölyök nem megy, illetve nem akar menni, próbálja megtámasztani cipőtalpát a kőkockákon. Mit tesz ez egy öntudatos vasasnak ? Minden zavar nélkül szánkáztatja jó harminc méterre a hajótól, ott leteszi és szó nélkül rágyújt egy petyhüdt marosestire. Ám az istenadta gyermek, akit íme végre megmentettek a biztos haláltól (legalábbis a riporter véleménye szerint), serényen spurizik vissza, illetve csak próbálja, de egy olajfoltos és öntudatos munkáskéz mindig útját állja, így megy ez több alkalommal, talán fel sem mérhető az eltelt idő, míg végül a munkás nem maradhat tovább, még egy öntudatos munkásnak is dolga van a műhelyekben, miért is tanácstalanul tekint körül a szülők után... De nem jön senki. A munkás tudja, hogy ha elengedi a kölyköt, az úgy sem marad ott, menten visszanyargal a hajóhoz, abból pedig lehet szomorú következmény, szóval a palacsinta. Kollégái, akiknek ujjaik, lábuk vagy karjuk hiányzik, nem a jóléttel járták meg, hanem épp az ilyen nagy bámulással. Hová merült el szép szemed világa ? Ripsz-ropsz, jött a gép és levágta a lábad. Marius, a munkás, nem idézgetett most a Lenni vagy nem lenni a mólón című Shakespeare darabból, hanem hóna alatt a kölyökkel odasétált Bombonelhez, a taxisofőrhöz. A sofőr (lehet, hogy eljövendő láma), unalmában elfogadta a kölyköt letétbe, amíg jön az anyja. (Érdekes, eszükbe sem jutott, hogy az apja is jöhetne ! Miért éppen az anyja ? Úgy látszik, ez közelebb áll a férfifantáziához.) Bombon el dobálja a gyufásskatulyát, találd már ki, melyik oldalára fog leesni, ezzel le is köti néhány pillanatig a gyermeket, olyankor pedig, amikor a srác indulni készül, „biztatóan“ a vállára vereget. Végül a kocsinak el kell mennie, átveszi hát a fiút egy hegesztő, egy nyurga, szemüveges fiú, szálasan pelyhedző bajszával, aki hosszú lábaival örökös látás-futásban „túlkeresi“ a maga mindennapi betevő falatját. Most is el kell mennie például szegért (minek egy hegesztőnek szeg, azt még nem tudjuk), neki most az kell. Közben teljesen elfelejti, hol vette át a srácot és hol kell majd jöjjön annak az „anyja“, s így fél óra múlva a kikötő másik részében, az asztalosműhelyeknél, karján a gyermekkel, tétova mozdulatokkal válogat szeget egy üres narancsosládán. Persze az fel sem tűnik, hogy az anyja ide már nem jöhet (amennyiben a dolgok között okozati összefüggés van), már csak azért sem, mert az, ha keresi, valahol a vámhivatal körül teszi, de az is lehet, hogy csak a haját tépi ijedtében a kikötői parancsnokságon. Tizenegyig a fiú még négyszer cserélt gazdát. Ha nem jön közbe a szülő, fél óra múlva a fehérbajszú kormányos karján éri utol az ebédszünet s akkor a kölyöknek több korty pálinkára és egy negyed paradicsomos halra lesznek kilátásai. Addig még van idő, s a vén medve boldogtalanul kacsázik vele ide-oda a mólón, lehet, hogy csak a szokatlan feladat miatt, de az is lehet, hogy a zubbonyán éktelenkedő nedvességfolt irányában érzett bizonytalanságból. (Jöhet egy feljebbvaló és...). A kölyök ebédszünetre átkerült a kazánjavító műhelybe. Itt a hatalmas zajon kívül hatalmas emberek és hatalmas étvágyak találhatók. A fiút leültették egy kiskazánra, maguk a munkások helyet foglaltak a nagykazánokon és a közepes kazánokra szépen kiteregették a nylonstaniclit. A kölyöknek is tettek mindenből, hogy ne panaszkodjék, de aztán le kellett róla tolni a nadrágocskát, mert sietnékje volt. Ez is rendben ment, a hatalmas emberek közül nem fordult el senki, mert voltak olyanok, akik már otthon is végeztettek hasonló műveletet a gyermekükkel, sőt még olyan is akadt, aki gyermekkorában szintén így csinálta. Megpróbálták vallatóra fogni a fiút, de nem tudott románul, mert nem felelt, igaz, az egyik lógó pájeszűi inas kérdésére, miszerint „ejesz ?“ sem kaptak választ, arra következtettek, hogy még nem tud beszélni a csöppség. Akár külföldi, akár nem, két órakor már felette gyanús volt, hogy nem jön érte senki (belföldről vagy külföldről), hogy hazavigye (belföldre vagy külföldre), mert ugye délután az üres műhelyben mégsem maradhat. A mester, hivatásához illő kimértséggel, átvitte hát a parancsnokságra. Ám a kölyök a tisztekkel sem beszélt. Vagy megharagudott valamiért, vagy valóban külföldi volt és betartotta a „beszéd is pénz“ elvét, így előbb körtáviratot intéztek a veszteglő hajókhoz a kikötőben talált gyermekkel kapcsolatban, ti, ti, ti, tá, tá, hangzik a Qx, de úgy látszik, sehol sem hiányzott emberke a leltárból, mert mindenütt tagadó a válasz. Maradt tehát a rádió vakációs műsora. Telefon, hívás, várakozás, csend (eltekintve a kagylóban hallható zörejektől), jön már az a bizonyos elvtárs ?, nem kérem, csak kutya hiányzik, mi gyermeket találtunk, de hol az anyja ? Be fogjuk mondani majd a híreket követően, mert most nagyon sok az anyag, természetesen utánvétellel, valakinek ezt is kell viselni, a rádiót sem az utcán találtuk ... Az egyik tengerésztiszt saját kocsiján viszi el a fiút, önként, Mamaiára. Ez még egy utolsó szomorú pillantást vet a kikötött hajók irányába, majd elsüpped a puha ülésen, elnyomja az álom, hiszen a hurcoláson kívül a hegyespaprika is megviselte. A stúdióba már nem jutott be a fiú, még a kocsiból kiemelte az anyja. Érdekes, tényleg az anyja volt, egy rúzsfoltos apának jobban örültem volna, mert akkor mindjárt lenne magyarázat. Szerettem volna megkérdezni az asszonyt, miként történt az eset, de olyan sok örömkönnyet hullatott, hogy még a járda is nedves lett, meg aztán úgy hálálkodott a tisztnek, egyszóval én nem kerültem Borra, a gyermekre mások vigyáztak, nem én, mert ő is csak ember, nem veszhet el. Nagy G. Károly (Boda József cikkének folytatása az I. oldalról) Nem elég megszüntetni és elnyomni a vallást. A színházzal kell helyettesíteni — mondotta Lenin és jogosan. Mert a vallást helyettesíteni kell valamivel. Vajon senki sem gondolkozott el azon, hogy emberek, akik már évtizedek óta nem járnak templomba, nem is hívók, mégis pap előtt esküsznek ? S utána akárcsak azelőtt, be sem teszik a lábukat „Isten házába“, esetleg csak keresztelőkor ? Miért van az, hogy meggyőződéses ateisták mélyen meghatódnak a brassói Fekete Templom orgonahangversenyein ? Miért vonzanak annyi embert a vallásos ünnepek rituális szokásai ? Miért gondoskodnak egyes vallásos szekták magnetofonról, különféle hangszerekről s egyéb, az ifjúság körében népszerű „munkaeszközről“ ? Tudományos-technikai forradalom tanúi vagyunk, mely alapvető változásokat hozott s ígér még az élet különböző területein. Az ember a kozmoszt ostromolja, a matematika és segédtudományai behatolnak a gazdaságba, de nemcsak oda ! A modern költészet és próza, a nonfiguratív művészet, az abszurd színház, a filmművészet új és új hullámai — mindezek ma rendkívüli módon megterhelik az emberi rációt. S az érzelmi háttér, mely a lélek húrjain játszik, egyre kevésbé érvényesül. Határozott meggyőződésem, hogy a ma templomba járók és szektákat látogatók döntő többsége nem vallásos hívő. Meg vannak győződve a tudományos ateizmus elveinek helyességéről, miközben vonzza őket a vallásos pompa, a vallásos szertartások ünnepélyessége és érzelmi töltete. A tudományos névlés mellett tehát (amelyet nem mindig a legjobb eszközökkel s nem is a legeredményesebben folytatunk) ezen a téren kell hatnunk. A felvetett problémákkal úgy érzem, ifjúsági szervezetünknek is foglalkoznia kell. Emellett az Ifjúságügyi kutatóközpont is vizsgálandó kérdései közé sorolhatja őket, hiszen csakis e jelenségek sokoldalú ismeretében találunk rá azokra az eszközökre, melyek vonzóbb tevékenységet biztosítanak a fiataloknak, mint a vallásos szertartások vagy a szekták. De ha egyedül a szociológiára bízzuk ezt a feladatot, akkor megmaradunk az elvont és üres fogalmaknál, sokféle érvet és ellenérvet találunk mindarra, amit cselekszünk, vagy amit nem cselekszünk, s az önelégültség olyan fokára juthatunk, amikor így kiáltunk fel ! „Istennek hála, kezünkben az eszköz, amivel létét megcáfolhatjuk.“ Továbbra is vitatható az a mód, ahogy az ateista nevelést végezzük, valamint az ateizmus és vallástörténeti ismeretek tanításának hiánya — még a társadalomtudományi felsőoktatásban is. Marosvásárhelyen, a patinás városi könyvtár osztályvezetőjének, Mészáros Józsefnek a jóvoltából úgy „megmérgeződtem“ könyvtárikönyvtárosi problémákkal, hogy most azt sem tudom, miről írjak. Talán jobb lesz, ha az általánosan fontos és érdekes kérdésekről majd külön írásban szólok, s ezúttal egy kezdeményezés, az új városnegyedbe, „olvasókörelbe“ vitt könyvtárfiók életképessége s terjesztése mellett állok ki. A Tudor Vladimirescu negyedben alig másfél esztendeje működő fiókkönyvtárban töltöttem el egy délelőttöt, hogy ne csak mondás után, tapasztalat alapján is állíthassam: szükség van ezekre a könyvtárakra, küldetést teljesítenek. Persze, csak akkor, ha hozzáértő a könyvtáros, s a helyiségnek otthonias jelleget tudnak biztosítani. A TV-negyedi könyvtár mindkét feltételnek megfelel. Mózes Ibolya 16 éve szakmabeli, dolgozott könyvtár-néző EGY ÚJ NEGYEDBEN már gyermekkönyvtárban is. A helyiség: garszonblokk földszintjén, tágas, szinte csupaüveg, virágokkal kellemessé varázsolt, benne 4955 kötet, a nyilvántartásban 700 rendszeres olvasó. Sok, kevés? Azt hiszem, ezen fölösleges töprengeni. S idő sincs, mert az olvasók egymásnak adják a kilincset. Mózes Ibolya legtöbbjüket személyesen ismeri, azt is tudja, mikor van öröm, mikor bánat otthon. Mihály néninek könyveket ajánl, majd megkérdi: „Hogy van Mihály bácsi?“ Az érdeklődés láthatóan jólesik az idősebb asszonynak. A gyakoribb vendégek idősebbek. Érthető, több az idejük, ahogy a könyvtárosnő mondja, „kevesebb a pénzük, hogy könyveket vásároljanak. Itt pedig ingyen hozzájuthatnak az olvasnivalóhoz.“ Aztán elmeséli, hogy egy másik „kuncsaftra“ panaszkodott, olyan beteg, hogy a reggelt nem éri meg. Lakására vitte Fallet Egy félnótás Párizsban című regényét, s reggeli a néni teljesen gyógyult volt... Fiatalember lép be, könyveket hoz, válogat. Nézem a kartotékját: 19 éves, technikumi hallgató, Vámos Vasilenak hívják. A válogatás eredménye meglehetősen vegyes érdeklődésre vall: nehéz fajsúlyú esszékötet mellett kalandos, könnyű olvasmány. A nagy átlaghoz tartozik, ilyen az ember: hangulat-olvasó. Mi az elsősorban, ami figyelemre méltó Mózes Ibolya tevékenységében? Igyekezett minél több úgynevezett kötelező olvasmányt beszerezni, hogy a tanulók igényeit kielégíthesse, ne kelljen azoknak a nagy könyvtárba menniük. Mi több, tanév elején fölkeresi az irodalomtanárokat, s fölhívja a figyelmüket, hogy népszerűsítsék könyvtárát a diákok előtt. Legépelte a kötelező olvasmányok jegyzékét, s ilyenformán még ajánlani is tudjó előre a fiataloknak, örömmel újságolja, milyen nagy elégtételt jelentett számára, hogy az évzárón a legszorgalmasabb gyermekolvasói szinte kivétel nélkül a kitüntetett tanulók között voltak. A naptár szeptember 11-et mutat, amikor ott ülök a könyvtárban, már a harmadik tanuló jelenti kit .Tessék engem kihúzni a tagok közül, mert kezdődik az iskola, aztán tanulni kell. Honnan szedik azt, hogy az iskolaév idején nem kell olvasni? Ki riasztja el őket a rendszeres olvasástól, ami nélkül vajmi keveset ér a mégoly rendszeres tanulás is ? Úgy hiszem, nem ártana, ha a könyvtárosnő elbeszélgetne egy-két szülővel... Nézegetem a frissen kapott könyveket. Az összállományt nagyjából ismerem, de az új küldeményből is kitetszik: valahol zavar van. Az olvasók igényeihez mérten több is lehetne a magyar nyelvű könyv. Igaz a TV-negyed könyvtára nem kereskedelmi egység, ám a kereslet itt sem hagyható figyelmen kívül Lázár László Domokos Eszter riportsorozata Két szál :pünkösdrózsa I£éb szál pünkösdrózsa Kihajlott az útra, Kihajlott az útra, Ы akar hervadni. El akar hervadni, Kincs, ki leszakítsa. Nincs, ki leszakítsa. 4. „ELHERVADT CIDRUSFA“ ? Milyen helyet foglal el a népdal az iskolai zeneoktatásban ? Az általános iskolák V. osztályában például az egész évi 32 órából 13-at fordítanak új anyag átadására, 11-et ismétlésre, ötöt zenehallgatásra , és három órával tetszése szerint gazdálkodhat a zenetanár. Az audíciók alkalmával a tanterv szerint meg kell ismerkednie a tanulónak a népi táncokkal és zenéjükkel — elsősorban azokkal, amelyeket a környéken táncolnak, továbbá a legismertebb román népi táncváltozatokkal. A tanár szemléltetésként bemutatja a tánccal járó népviseletet. Feltárja a tanulók előtt a hazai folklór gazdagságát és ismerteti hazai együtteseink külföldi sikereit. Továbbá ismerteti a népzenében használatos sajátos hangszereket. Mindezt öt-hat órában. A VI. osztályos tanterv előírja a népdalok hallgatását öt audícióban. Az évi 32 órából 22 órát fordítanak elméleti oktatásra, és két órával tetszés szerint gazdálkodik a tanár. A Vll.-ben nem, de a Vili. osztályban ismét foglalkoznak a tanulók a népzenével, a román zene története kapcsán, amit három órában adnak elő nekik. А IX. osztály tananyaga a klasszikus zene történetét öleli fel. А X. osztályban viszont foglalkoznak a folklór hatásával a különböző nemzetek huszadik századi zenéjére, valamint összesen 8 óra keretében a román népzenével és a nemzetiségek zenei folklórkincsével. Keresem a népdalt, keresem Bartókot G. Takács Gabriella és Guttman Mihály Énekeskönyvében, amelyet az V. osztályosok számára szerkesztettek. ,Magyar népi gyermekdal“ műfaji meghatározással jelölik a Május elsején című dallamot (Rossa E. szerzeménnyé I ?), amelynek szövegét Weöres S. írta (nem Weöres Sándor 11). Nos, mit gondoljon az az ötödikes tanuló, aki ebből a könyvből tanulja meg, mi is az a népi gyermekdal, ki is az a Weöres S. ? ! Bartók Béláról 13 sornyi szöveget találni a könyvben. Alatta a Károlyi A. szövegével közölt Bányászdal. Egyetlen dallam. A tizenhárom sornyi szövegben — felsorolásban — megemlítik a szerzők a Mikrokozmoszt. Esetleges a példa. Nincs arra terünk jelen esetben, hogy az iskolai zeneoktatás, zenei nevelés teljes egészét vizsgáljuk, ez a vizsgálat különben is avatott szakembereket igényelne. Épp ezért úgy gondoltam, helyes, ha legmagasabb szinten, a Tanügyminisztériumban kérek útbaigazítást ebben a kérdésben. Hosszú folyosóról sok ajtó nyílik jobbra-balra. Végigjártam őket. Sajnos nem sikerült találkoznom olyan szakemberrel, aki a zenei neveléssel foglalkozik — országos szinten. Orosz nyelvszakos tanárnőhöz irányítottak , zavartan mentegetőzött, nem az ő szakmája, mondta, egyébként a hallása sem tökéletes. A Tanügyminsztériumban már egy éve nincs zenei szakember. A sepsiszentgyörgyi zeneiskolában olyan 16—18 éves, vargyasi, kisbaconi, nagybaconi, köpeci lányokkal találkozott a zenetanár, akik egyetlen népdalt sem tudtak. A zenetanár történetesen zeneszerző is, képzettsége magas fokú, szakmai kíváncsisága fejlett : elment egy hétre gyűjteni Nagybaconba. És nem talált semmit. Erről cikket közölt a Megyei Tükörben, de Nagybaconban ettől még nem virágzott fel a népdal. Ezek után a zeneszerző, illetve zenepedagógus véleménye : ma már — úgy látszik — a városból kell visszavinni falura a népdalt sok helyen, ez pedig kitartó és komoly hozzáértést igénylő munka volna. Hogy városon milyen élettere van a népdalnak, arról szó esett a Művelődés idei kolozsvári találkozóján, melyet a folyóirat „baráti körével" rendezett. Arra a kérdésre, hogy vajon nem közöl-e túl sok (!) népdalt hasábjain a Művelődés, Almási István folklorista azt válaszolta : valójában az a helyzet, hogy falun még mindig komolyabb léttere van a népdalnak, mint városon, a Művelődés épp városi közönségét tanítja a népdalra. Kinek van igaza ? és kinek, miért van szüksége a népdalra ? Kétségtelen, hogy minden — zeneileg bármennyire is művelt — embernek. Kétségtelen, hogy a zenei anyanyelv kialakítása nélkül nincs mire épülnie a zenei műveltségnek. És az is kétségtelen, hogy ezt a kérdést nem lehet elhanyagolni sem Köröstárkányban, sem Nagyszalontán, sem Nagybaconban, sem óvodában, sem általános iskolában, sem — általában — az oktatásügyi fórumokon. Szomorú, hogy huszonöt évvel Bartók Béla halála után még mindig igaz, amit ő így fogalmazott meg : „A... népdalok közül azoknak a daloknak a dallamait..., amelyeket parasztdaloknak nevezek, a nagyközönség alig ismeri." Természetesen zsúfolt a tanterv. A tanulóknak meg kell ismerkedniük a szimfonikus zene nagyjaival, a szonátaformával, a huszadik század modern zenei irányzataival. Ez azonban lehetetlen az „ábécé“ ismerete nélkül. Úgy hiszem, helyesebb lenne, ha a gyerekeknek nem almáért, labdáért, hanem azért kellene énekelniük a népdalokat, mert zenepedagógusaink őszintén hiszik és vallják, hogy igenis ki kell alakítani a zenei anyanyelvet. Márpedig hihetik, vallhatják bátran — akkor, amikor a zenei nevelésben, oktatásban világszerte nagy jelentőséget tulajdonítanak a bartókikodályi módszertannak. Nem vagyok sem folklórkutató, sem zenepedagógus. De a népdalt gyerekkoromban ismertem meg, amikor a szüleim magukkal vittek egy-egy népdalgyűjtő útra. A hangjegyeket írni a nyomtatott nagy betűkkel egyszerre tanultam meg, és őszintén szólva : elszomorított, amikor a kolozsvári Babeş-Bolyai tudományegyetem magyar szakos diákjaival — a folklór-kör tanulmányi kirándulásán — gyűjtés közben nem kellett lejegyeznünk a dallamot, csak a szöveget. Aki jegyezte is, hiába jegyezte : nem kellett senkinek. Szakemberek dolga felmérni a jelen helyzetet. Azt, hogy mit jelent nekünk ma a népdal: „elhervadt cidrusfa“-e csakugyan, olyan szépség, aminek nincs már közönsége, ami mellett el lehet menni, vagy létünk, tudatunk, műveltségünk szerves része ? Egy bizonyos : tenni kell valamit, hogy ne álljon szomorú, de túlnyomó részt igaz analógiaként a népdalra — az ismert népdal. Két szál pünkösdrózsa kihajlott az útra, el akar hervadni, nincs, ki leszakítsa. Szöveg nélkül Ars poeticaként a kötet második rajzát jelölném meg. Egy könnyező ember nevető arcot rajzol, s az első arcon lecsorgó könnycsepp mosolygó szemmé változik a másodikon. A karikaturista ismeri a világot, annak minden ostobaságát, gerinctelenségét, nagyképűségét. Sír. Valamint ra&zmijrjevetdéffTnéfi~arcot. Mert~hz o. tobappgon, gerinctelen ségeru^-jbur kracián, nagyképűségei, jéHemteli пфдеп nevetni kell. H szén a né V stas is fegyver, b? talap okosabb galos, mint az a atombomba vídgatás néllil öl, a bevetés csak apekint stntmidii meg, arcVe rászolgált ídelmiségi tárgyú litbikatúrákat rajzol A banépkorkorus író T légycsapóvalrtja bkbérlidf&Qrú nélküli, legyekkörttt rajzó ИоеиетЩагф társait. A tudóst tánc buklyog-c Kip agyhoz. Az alkotó teherménegen méri műveit. A festő kötéllel ráncigálja képéhez a napsugarakat. De értelmiségi létünk görbe tükrében nemcsak a szakmabeli ismer rá mestersége buktatóira ... Akinek szeme van, lásson ! Közéleti karikaturista. Nem kerüli el figyelmét az önmagát idézgető férfiú, akinek száján saját idézőjelbe tett képmása bukik ki. A szolgalelkű hamutartónak nyitja fejét tettese cigarettája számára. A fölöttest dróton rángatják, azt magyarázza beosztottjának, amit az ismeretlen bábmozgató keze diktál. A szónok emelvénye mélyén más írja a beszédet ... Nagyon ismeri az embert. Talán ezért is olyan gyilkos erejű az a rajza, amelyen egy marionett-emberke látható, aki saját magát ráncigálja a marokra fogott drótok segítségével. Szomorú ez a rajz, önvizsgálatra késztet , vajon mi önmagunk vagyunk-e, avagy csak dróton táncolunk ? Csöppet sem halk szavú művész. Igaz, hogy nem ordít, nem izgágáskodik, viszont határozottan kimondja, ami a szívén fekszik. Kevesen teszik meg ezt. S talán ezért is érdemes megtanulnunk, megjegyeznünk Octavian Bour karikaturista nevét. Mint ahogy könyve is — amelynek fedőlapján 13 nyelven hirdeti, hogy szavak nélkül is képesek vagyunk megérteni egymást — megérdemli, hogy eljusson minden ép humorérzékű ember kezébe. (nemere) Tizenhat napon át a nemzetközi zeneélet központja volt Bukarest, amelynek három koncerttermében estéről estére világhírű művészek, karmesterek, zenekarok, együttesek és a mi legjobbjaink léptek fel. Meghívott vendégeink — nagytekintélyű zenei szakemberek, zeneszerzők, művészek, kritikusok — egyöntetűen hangoztatták, hogy az ötödik Enescu Fesztivál méltán állítható a legtekintélyesebb európai zenei ünnepségek mellé. Délelőttönként három teremben egyidőben folyt a fiatalok versenye, amelyen 22 országból több mint száz ifjú muzsikus versengett a hírnevet biztosító Enescu-díjért. A rendkívül érdekfeszítő és színvonalas verseny után a három, nemzetközi szaktekintélyekből álló zsűrinek nem volt könnyű dolga. A népes „mezőnyből“ sok igazi tehetség tűnt ki, köztük olyan művészek is, akik már számos más nemzetközi versenyen díjat nyertek. Mindhárom versenyben szép sikerrel szerepeltek a mi fiataljaink , összesen tizenhárom díjat szereztek. A hegedűverseny I. díját Silvia Marcovici román versenyzőnek ítélték oda. Ő járult elsőnek George Manoliu zsürielnök elé, hogy átvegye az oklevelet és az aranyérmet. A fesztiválon vendégszerepelt Henryk Szeryng világhírű hegedűművész 17 000 lej különdíjat adott a hegedűverseny elsőjének. A második díjat Ruben Agaronian (Szovjetunió), a III. díjat ugyancsak a szovjet Filip Hirshorn, a negyedik díjat pedig Kussmaul Rainer (NSZK) nyerte. Dicsérő oklevelet három román versenyző: Maszalits Mária, Eugen Sirbu és Ágoston András, valamint Krzysztof Jakowicz lengyel hegedűs kapott. A zongoraverseny első díját Dmitrij Alekszejev szovjet művésznek nyújtotta át Ovidiu Drimba zsürielnök. A második díjat az amerikai Mack McCray, a harmadikat román zongorista, Radu Toescu, a negyediket pedig a spanyol Enrique Perez de Guzman nyerte. Ezenkívül három szovjet versenyző részesült dicsérő oklevélben. ■а» Az énekverseny díjkiosztásánál elsőnek ismét román versenyző, Eugenia Moldoveanu vette át Octav Enigorescu elnök kezéből az aranyérmet. A második és harmadik helyre szovjet versenyzők: Niele Abrazaitite, illetve Nagyezsda Vainer került. A negyedik díjat a mi versenyzőnk : Elena Duma nyerte. Dicsérő oklevelet kaptak : Barbara Gubisch (Német DK), Rodica Toma (Románia SZK). A férfiak énekversenyének első díját is román művész, Gheorghe Crîsnaru nyerte. A második helyre Konsztantyin Pluzsnyikov szovjet énekes került, míg a harmadik és negyedik díjat ugyancsak román versenyzők ,Emil Gherman és Dan Zancu szerezték meg, de szintén románok — Mihail Panghe és Dan Şerbac — kaptak dicsérő oklevelet is. A díjkiosztást követően a kitüntetettek legjobbjai hangversenyeztek. Ezen az estén, annyi sok nagy művész után, ők csillogtatták tehetségüket, amellyel méltán rászolgáltak az Enescu-díjra. A mi versenyzőink közül elsőnek Eugen Sirbu hegedült, énekeseink sorából pedig Gheorghe Crîsnaru, majd Eugenia Moldoveanu lépett fel. Utolsó számként a román hegedűiskola nagy reménysége és büszkesége, Silvia Marcovici csillogtatta meg rendkívüli tehetségét. Csodálatos élmény volt egyetlen este ennyi fiatal tehetséget hallgatni. Ünnepi koncertjük mély értelmet, tartalmat adott az Enescuversenynek. Pintér Lajos Silvio Marcovici, a hegedűverseny díjazottja T 0*70 Harminc fiú és lány fényképét közli a Jóbarát 38. szeptember 5-én megjelent száma, ők a Rárónak nevezett űrhajó utasai. Képzeletbeli bolygójukra, a Seholsincsre utazva egész sor nehéz feladatot kellett megoldaniuk ahhoz, hogy aztán együtt és egymással versenyezve kikiáltsák a folyóirat által szervezett tantárgyolimpiász idei győzteseit. A tévéből is tudjuk, hogy mindez ragyogó műsor, tanulságos kirándulás, sok szervezési bravúr keretében történt. A versenyzők nyilatkoztak : az idei tantárgyolimpiász jobban sikerült a tavalyinál. A házigazdák, a Kovászna megyeiek mondták : szórakoztató volt. Nevelők bizonyítják: így kell, csak így lehet ezt csinálni. Érdekesen, mulatságosan, tanulságosan. Mire volt jó ez a néhánynapos esemény ? Arra, hogy ismételten bebizonyítsa : kell egy ilyen kirándulásokkal, nyilvános vetélkedővel, újsággal és saját indulóval rendelkező vetélkedő a hazai magyar nyelvű iskolák tanulóinak életében, ahol összemérhetik tehetségüket, tárgyi tudásukat. Ahol tanáraik is erőt, lelkesedést, tudást meríthetnek további nevelőmunkájukhoz. A Pionírszervezet Országos Tanácsának hetilapja, a Jóbarát méltó feladatot vállalt magára a verseny levezetésével. A lapnak harmincezernél több előfizetője van, a versenybe majdnem ugyanennyien kapcsolódtak be. Ehhez az örvendetes eseményhez fűződik a következő óhaj : fejlesszük tovább a tantárgyolimpiászszerű vetélkedőket, kezdeményezzünk megyei szintű versenyeket is. Az egyik idei nyertes mondta: nyolcadikba megyek, sajnálom, hogy jövőre már nem vehetek részt TV - expedíción. Sok ezer fiatal bánata ez. A KISZ- szervezeteken múlik, hogy helyi kezdeményezésekkel ne csak enyhítsék, hanem hasonló ötletekkel „felejtessék” el az egykori pionírok idei legszebb vakációs élményét. f64